Én is ott voltam azon a NER-es kultúrában igen szokatlan múlt heti rendezvényen, amelyen a kormány reprezentánsa élő, nyílt vitát vállalt a migrációról 1) egy amerikai professzorral, aki a korlátlan migráció híve, 2) egy menedékkérőket segítő magyar civil szervezet vezetőjével. A helyzet az, hogy Orbán Balázs jött ki jobban ebből a vitából, pedig véletlenül sem vagyok a híve annak, amit kormánya hosszú évek óta migránsügyben előad – kivéve azt a jogos igényt, hogy valamilyen módon korlátozni kell az illegális migrációt.
Azért is voltam meglepve, mert Bryan Caplan az egyik legismertebb szabadpiaci libertárius közgazdász, akit hallva viszont azt éreztem, szintén valahol libertáriusként, hogy nem ugyanazon a bolygón élünk. Caplan professzort ennek a nemrég magyarul is megjelent könyvének a védelmére hívta meg a kiadó, de – fontos és rokonszenves – érvei teljesen elmentek egyrészt az államtitkár, másrészt a valóság mellett. (Addig nem akartam erről az egészről írni, amíg el nem olvastam a könyvet, ez most megtörtént.)
A Szabad a pálya alaptézise nagyon egyszerű: jöjjön, akinek jönnie kell. Nálunk, a gazdag Nyugaton van jólét, munkahely és lehetőség, odaát, a harmadik világban vannak embermilliárdok, akik elvándorolnának a nyomorból és a kilátástalanságól, hát nyissuk meg a határokat, és mindenki jól jár. A bevándorlás alapvetően egy üzleti tranzakció, a lakhatás költségei és a munkaerőpiac lehetőségei az irányadóak, hely ugye bőven van itt is, Amerikában is, ahol le lehet telepedni. Aki pedig nem így látja, az az innumeracy vétkét követi el, képtelen a számokat értelmezni, azt, hogy a legképzetlenebb bevándorló is csak kimutatható hasznára van a befogadó társadalomnak, win-win. Hogy aztán az otthagyott hazájukkal mi lesz, nem szempont eszerint.
A képregénybe meg azt követő jegyzettengerbe zsúfolt információ- és érvmennyiség lenyűgöző, a szándék kifogástalan: az egyéni szabadság és a közösségi jólét harmóniába hozása egy egyszerű, kereslet hajtotta huszárvágással. A lehetséges ellenérvek azonban előítéletes paranoiaként peregnek le a tanult szerzőről (“a helyiek teherviselése miatti hőzöngés sajnos alaptalan”), és az egészet amúgy is átjárja régi idők hurráoptimista brosúráinak tónusa: van egy utópisztikus jövő, amit kis jóakarattal még ebben az életben elérhetünk. Hát, nem.
Régen hittem az utópiákban (állam nélküli társadalom, önigazgató közösségek stb.), de az ember egyszer felnő. Amióta a szabad, kapitalista társadalom híve vagyok, riaszt, ha libertárius elvbarátaim egy részénél is látom egy utópia (“majd a piac elrendezi”) hajszolását, ilyen ez a határok nélküli világ is. Meg az is, ha a közgazdász Caplan a matekkal, bevándorlók nettó jelenértékének (NPV) kiszámolásával érvel egy olyan komplex fenomén, a bevándorlás mellett, amelynél a közgazdasági haszon csak egy dimenzió a több közül.
Ott lenne még ugye az egésznek a kulturális ára, a szándékolatlan konzekvenciák, a kulturális/vallási/etnikai konfliktusok – ezeket azonban lényegében lesöpri az asztalról. Gond nélkül egybemossa a legális, nagyon is örvendetes bevándorlást (ahol kvalifikált szakemberek érkeznek nyugati munkahelyekre, egyébként ezt támogató magyar szervezet is adta ki a kötetet) azzal a tömeges migrációval, amit 2015-ben láthattunk tetőzni. És nem vesz figyelembe fontos libertárius szempontokat sem.
Például azt, hogy a szabadság barátai számára léteznek keretek, határok. Fizikaiak, jogállamiak, morálisak, és ez így van jól.
Fontos tudni, hogy az amerikai libertárius mainstream valóban nyitott határ- és bevándorláspárti, de ezzel messze nem mindegyikük van így. Másrészt sokuk a jóléti ellátások, szociális segélyek megvonásához kötné a nyitott határokat (a bennszülöttek számára is), hogy aki a segély miatt jönne, az ne jöjjön. Az is alapelv, az egyén szabadsága csak addig terjedhet, amíg az nem jelent támadást egy másik ember élete, életformája vagy tulajdona ellen, erre kicsit kevés az a képregénybeli válasz, hogy “a világ legkozmopolitább országai és városai kiválóan működnek”. Tényleg? Járt a szerző Európában?
A migrációhoz természetesen fűződik jog, különösen, ha az illető háború, terror elől menekül, ilyenkor meg is illeti a menedékjog, a segítség. Semmilyen jog nem generálhat azonban olyan kötelezettséget a “fogadó” oldalon, amely más emberek joigait, tulajdonát stb. sérhetné. Az meg pláne nonszensz, ha a menekülteken való segítés azt jelenti, hogy egész népességeket ide importálunk, hogy így oldjuk meg saját gazdasági és demográfiai gondjainkat. Arról az apró kulturális vetületről már nem is szólva, hogy iszlamista, tehát intoleráns, Nyugat- és szabadságellenes, nő- és meleggyűlölő közegből érkezőknél pláne indokolt a bevándorlási szigor.
Itt tehát nem valami rasszista kirekesztésről van szó, hanem az alapvető szabadságjogok, az európai értékek védelméről.
A Caplan által főként tárgyalt Amerika természetesen sikeres bevándorló nemzet, de a sikeres asszimilációhoz egy olyan nemzetfogalom is kellett, ami nem etnikai, hanem filozófiai-politikai alapon határozza meg a nemzet közösségét. Európa azonban nem nemzet, és az egyes nemzetállamok eddigi multikulti-koncepciói lényegében megbuktak: egymás mellett élő párhuzamos társadalmak jöttek létre, az első generációs vendégmunkások még valahogy beilleszkedtek, utódaik már jóval kevésbé. Teret nyert a pc őrület, van, ahol már a nyelvtudás vagy az integrációjuk igénye is rasszizmusnak számít.
A 2015-ben beözönlő arab férfiak pedig a szó minden értelmében átlépték a határt, a bűnözés, a nők elleni szexuális erőszak, az antiszemita incidensek elválaszthatatlanok ittlétüktől – ez nem fideszes propaganda, hanem tény, ahogy a no-go zónák léte is. A számok fontosságát hirdető Caplan professzor talán elgondolkodhatna azon is, hogy a Németországban élő szíriaiak 65 százaléka a Hartz-IV szociális segélyen él (kis javulás a tavaly márciusi 70 százalékhoz képest).
Douglay Murray remek könyve, az Európa furcsa halála viszont alaposan megcáfolja Caplan számos kulcsállítását, ezért a képregény után rögtön ennek az elolvasását ajánlom. A (neo)konzervatív szerző szerint “Európa vezetői még most is arról beszélnek, hogy megújult erővel kell magunkba olvasztani az újonnan érkezőket. Ezek a próbálkozások el fognak bukni. Ahhoz, hogy annyi embert be tudjunk fogadni, amennyit csak lehet, rendelkeznünk kell az integráció megkérdőjelezhetetlen és széles körű definíciójával. Ha Európa be akarja fogadni a világot, akkor úgy kell meghatároznunk Európát, hogy képes legyen befogadni a világot.” Nehéz ezzel vitatkozni.
