Chile új, szélsőbaloldali elnöke nekimenne a “kevesek privilégiumainak”, így megszüntetné és államosítaná az ország egyedülállóan sikeres, több ország által másolt, szinte kizárólag privát nyugdíjrendszerét. “Chile lesz a neoliberalizmus sírja” – közölte. Ha igaz, amit mond, az – a rendszer több hibája dacára – tragédia lenne.
*
Mivel a nyugdíjasok a legaktívabb szavazók, minden etatista kormány az államosított nyugdíjrendszer adta hatalmi lehetőségeket kihasználva, maffiamódszereket idéző módon vesztegeti, zsarolja, és csapja be a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegét.
A politikai elit nyugdíjasdemagógiája, felelőtlen pénzosztogatása, illetve a nyugdíjasok hatalmi visszaélésből fakadó nyomorban tartása nem másból fakad, mint az államosított, központi elosztáson alapuló tb– illetve nyugdíjrendszerből. Ha a nyugdíjasokat fel akarjuk szabadítani a politikusok nyomásgyakorlása alól, akkor azt a szabadpiaci elvet kell alapul vennünk, hogy az egyént minél jobban függetlenítsük az államtól, és tekintsük a polgárokat teljes jogú, felelős egyéneknek.
Ezt egy privatizált, versenyalapú, magántulajdon-alapú ellátórendszer tudja teljesíteni, mely legtisztább formájában Latin-Amerika legfejlettebb, centrumországokat is felülmúlóan növekedő gazdaságában, Chilében valósult meg. José Pinera, a Milton Friedman vezette “chicagói fiúktól” jövő közgazdász radikális reformjai ennyi év után is, számos hiányossága dacára is, sikeres modellnek tekinthető.
*
Az az államilag kézivezérelt korrupt nyugdíjrendszer, mely a 19. századi bismarcki jóléti modellen alapult, és amit a kommunista államszervezési kísérletbe kezdett Allende “fejlesztett tökélyre’, teljes mértékben olyan rendszerré alakult, mely az egyén döntési szabadságán, a magántulajdon szentségén, és az egyéni tőkefelhalmozás szabadságán alapul.
Ebben a polgárok nem az állami ellátórendszer foglyai, mely a gondoskodás jegyében várja el a lojalitást, és nem ró terheket a dolgozó társadalmi rétegekre és a vállalkozókra sem. Ez a modell véget vetett annak, hogy a gazdaságban kitermelt jövedelmet elveszi a felosztó-kirovó rendszer, az állam túlbürokratizált és centralizált mechanizmusa révén. Ez a modell annyira fenntartható, hogy a társadalom fokozódó elöregedésével sem kerül veszélybe a fiatalabb generációk időskori megélhetése, s ezáltal a generációk közötti konfliktusok is megszűnnek.
Fontos hozzátenni, hogy akik már a reformok előtt nyugdíjba vonultak, nem lettek kiszorítva az állami ellátórendszerből, rászorultság alapon folyosította számukra a kormány a nyugdíjat (egyébként a dolgozók 95 százaléka az új rendszer mellett döntött).
José Piñera discusses privatizing social security on FBN
2-22-10
A chilei modell lehetővé tette az egyének tőkefelhalmozását, elősegítette a nyugdíjak nagyarányú emelkedését, és modernizálta a szociális ellátórendszert. José Pinera reformja sok ezer milliárd pesót hagyott a chileiek zsebében, ugyanis megszüntette a munkáltatókra és a munkavállalókra is hatalmas terheket rakó kötelező járulékrendszert, lehetővé téve a polgárok számára, hogy személyesen kezelt magánnyugdíj – és magánbiztosítási alapba (az 5-6 AFP valamelyikébe) fektessék a pénzüket, mely így nem függött sem a munkaadótól, sem az államtól, kizárólag az egyén magántulajdonát képezte.
Mindemellett felszámolta az állam egészségbiztosítási monopóliumát is, lehetővé téve olyan magánpénztárak létrejöttét, melyek szigorú szabályok mellett őrködtek a dolgozók megbízásából a magánalapok felett, és az volt a feladatuk hogy a magánbiztosítókkal kapcsolatot tartva özvegységi, rokkantsági, árvasági, betegellátási járulékcsomagokat nyújtsanak az ügyfelek számára.
S mivelhogy az egész rendszer a szabad versenyen alapult, a piaci versenyhelyzet arra ösztönözte a biztosítócégeket és a magánalapokat kezelő társaságokat, hogy minél színvonalasabb és kifizetődőbb szolgáltatásokat nyújtsanak a dolgozók számára. Mindemellett a dolgozók a felhalmozott tőkéjüket saját felelősséggel befektethették részvényekbe, kötvényekbe, értékpapírokba és más pénzügyi szolgáltatásokba, vagyis szabadon gyarapíthatták az üzleti szférába belépve a vagyonukat.
*
A chilei rendszer lényegében saját tőkével bíró “kiskapitalistákká” tette a dolgozókat, akik ennek köszönhetően felemelkedhettek a polgári, jómódú középosztály sorába, és emberhez méltóan élhették le nyugdíjas éveiket. José Pinera liberális reformjainak eredményessége a mai napig megkérdőjelezhetetlen, még a szabadpiaci kapitalizmussal szemben kritikus balközép kormányok sem vetemedtek ezek teljes lebontására. Eddig.
A chilei nyugdíjrendszer példaként szolgálhatna azon országok számára, melyek ráébrednek hogy a polgári szabadságjogokkal, a magántulajdon szentségével szembemenő, életre szóló kiszolgáltatottságba züllesztő “gondoskodó” modell helyett a szabadságot preferáló rendszerre van szükség, mely egyúttal megoldást nyújt a demográfiai problémák okozta válságra is.
Nem utolsósorban pedig érdektelenségbe fulladna minden álságos, hazug, bizalomvásárlásra épülő populista választási kampány. A szabadság ugyanis mindennél nagyobb érték. Nem csak az emberi méltóság letéteményese, de a “gondoskodó” állambácsikat is távol tartja a hatalomtól.
