Jó időzítéssel egy nappal a kommunizmus áldozatainak emléknapja előtt indította meg a volt KGB-s a tankjait és rakétáit egy független ország ellen, amely a Szovjetunió felbomlása óta küszködik azzal, hogy kikerüljön Moszkva fennhatósága alól. Nettó szovjet restaurációs kísérletet látunk, etnikai és politikai motivációjú old school területszerzést, semmi mást. Köze nincs a NATO-hoz.
Nem kérdés, hogy Putyinnak a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság előtt kell majd felelnie tetteiért – de felelnie másoknak is kell majd, más dolgokért.
A két ukrajnai orosz “népköztársaság” elismerésével, a szuverén Ukrajna megtámadásával végképp lelepleződött Putyin fő hazugsága, amire egész kampányát alapozta. Az elmúlt napokban az egész világ számára kiderült, hogy véletlenül sem a NATO keleti bővítésétől tart: már eddig is négy NATO-tag (Lettország és Észtország, a kalinyingrádi területnél pedig Litvánia és Lengyelország) közvetlen szomszédságában volt, anélkül, hogy az bármilyen fenyegetést jelentett volna számára.
Az elmúlt napokban az egész világ számára kiderült, hogy amit ő a NATO-nak és Amerikának megküldött ultimátumában “biztonsági garanciákként” elvárt, nem más, mint hogy a Nyugat fogadja el: ő mondja meg, meddig tart a kelet-európai komfortzónája. Ukrajnát a saját érdekszférájaként kellett értelmeznie, ehhez pedig magának az ukrán nemzetnek a létét, szuverenitásához való jogát kellett megkérdőjeleznie.
Aki látta a Kreml – egyre nyilvánvalóbban pszichopata – urának hétfői dühödt beszédét, amelyben tavaly megjelent etnopolitikai elemzésének 1.0-ás verzióját prezentálta, észrevehette, mi található látszólag hűvös, számító, “racionális” megfontolásai mögött: a paranoia és a gyűlölet. Az ukrán nép, nyelv, kultúra és történelem mély megvetése.
Ez az ember nyílt színi agresszorként coming outolt, és úgy is kéne kezelnünk.
Már eddig se mondhattuk, hogy nem tudjuk, mi várható, mostantól viszont nincs menekvés: nem hazudhatunk tovább magunknak, nem maradhatunk semleges kívülállók, nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy csak béke legyen. Amíg Putyin rendszere fennáll, nincs béke, ő a probléma.
Ezt a háborút a hazugság és az önáltatásunk tette lehetővé.
Hazugság volt, hogy a NATO keleti bővítése zavarja Moskzvát. Hazugság volt, hogy dehogy támadnának, hiszen visszavonták a csapataikat a hadgyakorlatok után. Hazugság volt, hogy csak “békefenntartókat” küldenek a keleti területekre. Hazugság, hogy az invázó “elkerülhetetlen” volt, mert csak így tudják megvédeni a biztonságukat. Hazugság volt, hogy Kelet-Ukrajnában “népirtás” zajlik az oroszok ellen. Hazugság volt, hogy valójában a Nyugat alázta meg Oroszországot – tipikus, hazug poszt-KGB-s narratíva ez, amit a fél világ bevett.
“Nem, a Nyugat nem alázta meg Oroszországot. A szégyentelen és közömbös orosz elit tette ezt – az orosz nép kifosztásával, az orosz civil társadalom megerőszakolásával, az orosz gyerekek jövőjének elrablásával, az ország lelkének megrontásával – és végül azzal, hogy sokakat meggyőzött arról, hogy mindezért a Nyugat a felelős” – írta az egyik legkiválóbb orosz elemző, Anton Shekhovtsov.
A Nyugat már eddig is túl ostoba és jóhiszemű volt a Kreml-lel, elhitte, hogy ilyet azért csak nem mernek meglépni. Azt hittük, amit nem látunk meg, az nincs is, pedig Putyin hosszú évek óta rakja elénk az asztalra elszántságának, monomániájának bizonyítékait, háborús bűneit, ellenfelei megmérgezését és bebörtönzését.
Már eddig is segíteni kellett volna az ukránokat. Már régen, a Krím okkupálása előtt fel kellett volna venni őket a NATO-ba és az EU-ba.
Ezt a háborút a behódolás, Putyin társutasainak, a Kremlt szolgáló, az orosz propagandát felmondó nyugati politikusoknak és értelmiségieknek az árulása tette lehetővé. Páran már hátrálnak lefelé, de Orbán Viktor, Marine Le Pen, Matteo Salvini, az AfD, a “népköztársaságok” elismerését “zseniális lépésnek” nevező Donald Trump, az Orbán-imádó republikánus Tucker Carlson, Laura Ingraham, a demokrata Tulsi Gabbard bizony az RT és a Sputnik hangján szólalnak meg, az internet nem felejt.
Nem köteleződhetünk el, ennek is igaza van, meg annak is, a kép árnyalt, kik vagyunk, hogy ítélkezzünk – ezt a horrort fogjuk most majd sokat hallani a közeljövőben, hallhattuk eddig is eleget. A morális maszatolás, a relativizálás, jó és rossz, tettes és áldozat egy szintre helyezése és közös elvetése, az agresszor megbékéltetésének “kompromisszumként” való eladása – ez nagyjából minden komolyabb gazemberség alapja. A többi pedig, ami még jön, történelem.
