Nem tudtam mivel magyarázni azt az émelygést, ami elfogott, amikor pártunk és kormányunk vezetője elment Moszkvába a rendes évi eligazításra. Önmagában az, hogy hazug “békemisszióra” indult az agresszorhoz, aki akkor még csak fenyegette Ukrajnát, vagy hogy sunyin hallgatott ez a bátor, nagyon szuverén, nagyon magyar államférfi, amikor Putyin folyamatosan ontotta magából a sértett fenyegetéseket, még nem okozta ezt a fajta undort.
Amikor az egész világ azon aggódott, elindítja-e, és ha igen, milyen háborút indít szomszédja ellen Moszkva, a magyar miniszterelnök – a Kreml Barátság érdemrendjével kitüntetett külügyminisztere társaságában – azzal büszkélkedett, hogy sikerült kialkudnia Putyinéktól a kedvező áru, hosszú távú gázszállítási szerződés meghosszabbítását. Évente egymilliárd köbméterrel fogunk többet kapni, hogy megmaradhasson a “rezsicsökkentés.”
Aztán rájöttem. Ez az ember azzal büszkélkedik, hogy megvettek minket kilóra, ill. köbméterre.
Ez az ember rám hivatkozik. Engem, az energiafogyasztó állampolgárt, a hazug “rezsicsökkentés” kéretlen haszonélvezőjét teszi meg oroszpolitikájának céljává, értem hallgat Putyin mellett, hogy – állítólag – a piaci ár ötödéért kapja tőle a földgázt. Ezért ment oda. Ezt kapta.
És belekorrumpál mindannyiunkat egy hazugságba.
“Az orosz gáz és olaj felvásárlásával jelenleg mi finanszírozzuk Oroszország agressziós politikáját” – jelentette ki a lengyel miniszterelnök néhány napja, és ezzel mindenki számára világossá válhatott a különbség morális tisztánlátás és sunyi, megalkuvó helyezkedés között. A magyar miniszterelnök bezár minket a Gazprom legvidámabb, rezsicsökkentett barakkjába, és közös, jól felfogott érdekünknek adja el azt, hogy olcsón veszi a gázt egy paranoiás fenyegetőzőtől, update: háborús agresszortól.
Ezzel aztán rám, az energiafogyasztóra hivatkozva von bele pont abba a háborúba, amibe propagandája szerint nem szabadna “belesodródnunk.” Amely háborúból olyannyira ki kell maradnunk, hogy bár megszavazzuk, de nem szállítunk fegyvert a fenyegetett ukránoknak, az EU-s fegyverszállításokat nem engedélyezzük a területünkön, sőt az ukránok kérését megtagadva még védőmellényeket és védősisakokat sem küldünk nekik.
A rezsicsökkentésre hivatkozó Kreml-szervilizmusnak és az ukrán háborúban előadott napi gyomorforgató pálfordulásoknak azonban elvi, filozófiai oka van. A világ legálságosabb és legkárosabb filozófiájának megnyilvánulásai ezek, az identitás törvényének megsértését jelentik, hiszen egy adott dolog csak önmagával lehet azonos, mással nem.
“Bármit is választunk, legyen az egy tárgy, egy tulajdonság vagy egy cselekvés, az azonosság törvénye ugyanaz marad. Egy levél nem lehet ugyanakkor kő is, nem lehet egyszerre piros és zöld, nem fagyhat és éghet egyszerre. A egyenlő A-val. Vagy, ha egyszerűbb nyelven akarjuk megfogalmazni: nem tarthatod meg és eheted meg a tortádat egyszerre” – írja Ayn Rand.
A rezsiügyre lefordítva: EU- és NATO-tagokként nem lehetünk egyszerre Moszkva és a Nyugat barátai, de még csak elegáns kívülállók sem a “nagyhatalmak” meccsét a kerítésről követve. Nem lehetünk egyszerre Putyin kedvező gázügyi elbírálást remélő talpnyalói és Amerika meg az EU megbízható euroatlanti partnerei.
Az ukrán háború ügyére lefordítva: nem lehetünk egyszerre a fegyverszállítások segítői és akadályozói. Nem lehetünk egyszerre Ukrajna NATO-tagságának blokkolói, ugyanakkor EU-tagságának élharcosai. Nem ítélhetjük el markánsan egy ország brutális lerohanását, miközben éreztetjük, hogy szinte megértjük ezt a lerohanást, és orosz barátainkhoz hasonlóan nyilvánulunk meg a lakájmédiában.
El kell döntenünk, mit csinálunk a tortánkkal.
El kell döntenünk, hogy a Nyugathoz tartozunk-e, vagy Putyin egyik újabb népköztársasága akarunk-e lenni. El kell döntenünk, készek vagyunk-e elengedni az orosz gázt meg a magyar “rezsicsökkentést”, és cserébe esetleg átmenetileg többet fizetni az energiáért, amíg valami új kormány nem teremt valódi piaci viszonyokat e téren is. El kell döntenünk, hazugságban, önáltatásban és háborús cinkosságban akarunk-e élni.
