A pedagógusok hasznos és fontos munkát végeznek, amikor a jövő nemzedékét tanítják az iskolák falai között. Jogosak a kritikáik, melyek középpontjában elsősorban az alulfinanszírozottság és az erőteljes hatalmi kontroll áll.
Akik most tiltakoznak, jól látják: az oktatás és az iskolarendszer jelenlegi helyzete tarthatatlan, a reformok immár elkerülhetetlenné váltak, de azzal a többségi nézettel már kevésbé tudok azonosulni, hogy az oktatás “közoktatás” jellege fenntartható, elég, ha a központi költségvetésből több pénzt tolnak a szektorba, attól majd automatikusan jobbra fordul minden.
Az iskolarendszer és a (köz)oktatás válsága, elmaradottsága épp abban gyökerezik, hogy a kormányzat teljes kontrollt gyakorol az oktatási rendszer felett, az állam kollektív tulajdonában van, elzárva a profitorientált működés lehetőségétől, a piaci verseny körforgásától, az innovációtól, helyette csak a “központi tervhitalban” összeállított direktívák érvényesülnek.
Ezért is érdemes beszélnünk egy olyan modellről, amely biztosítaná a szülők, és a gyermekek szuverén döntését, az iskolaválasztás szabadságát, emellett
- radikálisan decentralizálná az iskolarendszert,
- felszámolná az közoktatási bürokrácia legjavát,
- függetlenítené az oktatás minden szintjét az állam mindenható hatalmától,
- fokozatosan teret engedne a szabadpiacnak, a magántulajdonnak, a magántőkének és ezáltal a versenynek.
Ez a modell nem más, mint a már kétszáz éves múltra visszatekintő iskolai utalványrendszer, mely a tankötelezettség és az állami népoktatást megalapozó rendelkezések előtt is megfogalmazódott már, legelőször az amerikai függetlenségi háború hősének, Thomas Paine-nek a tollából, aki már az 1791-ben írt “Az ember jogai” c. művében az oktatás megreformálásáról írt.
*
Az iskolai utalványrendszer egy nagyon egyszerű koncepción alapult a kezdetekben: adjon a kormány annyi pénzt a szegény családoknak, hogy az elég legyen a tandíj kifizetéséhez, de a kormány jogköre csak eddig terjedjen, az már a szülők szuverén döntésére legyen bízva, hogy ezt a pénzutalványt melyik iskolában, melyik tanítónál váltják be.
A modellt Milton Friedman fejlesztette tökélyre, aki úgy tekintett a közoktatásra mint egy kollektivizált szocialista iparágra, amely rendkívül elmaradott, és a beleöntött dollármilliárdok dacára szemernyit sem fejlődött. Friedman amellett érvelt, hogy az olyan világelsővé vált iparágak, mint az autógyártás vagy az elektronikai ipar is annak köszönhetik nyereségességüket, hogy piacorientáltan és a nemzetközi tőke bevonásával működnek, ami ösztönözi az innovációt és a technológiai fejlődést.
S hogy melyik modell az, amely az oktatási rendszert fokozatosan becsatlakoztatná a szabad versenybe? A szabad iskolaválasztáson és az utalványrendszeren alapuló, monopóliumoktól mentes, decentralizált oktatási rendszer, melynek lényegét 1955 így foglalta össze:
“A kormányzatok megkövetelnének egy minimális iskolázottsági szintet, amelyet úgy finanszíroznának, hogy a szülők meghatározott összegre szóló, bármely elfogadott oktatási szolgáltatást nyújtó intézményben felhasználható utalványt kapnának. A szülők szabadon dönthetnének ennek és bármely pótlólagos összegnek a felhasználásáról, bármely elfogadott intézményben . Oktatási szolgáltatást nyújthatnának profitra orientált magánvállalkozások és különböző fajta non-profit intézmények is.”
Megvalósulna tehát a kereslet-kínálat egyszerű szabályán nyugvó piaci csere, az iskolák és oktatási vállalkozások közötti versengés, olyan iparággá fejlődne fel az iskoláztatás, melyre állandó kereslet lenne az utalványoknak köszönhetően, s így a résztvevői érdekeltté válnának abban, hogy minél színvonalasabb, és nagyobb teljesítményre képes diákokat kinevelő intézményeket működtessenek.
Milton Friedman – Educational Vouchers
Excerpts from an interview with Hillsdale College President Larry Arnn on May 22, 2006 in which Milton explains the dynamics involved when parents are empowe…
A piaci mechanizmus azt is lehetővé tenné, hogy a szülők kontrollt gyakoroljanak a tanárok munkája fölött. A pedagógusok számára pedig azért lenne kedvező az új liberalizált rendszer, mert nem lennének tőkeszegény intézmények, minden iskolának megadatna a pénzügyi függetlenség, ami a szuverén működés egyik alapja, s így a bérezésük is sokkal rugalmasabb és kedvezőbb lenne.
A klasszikus liberális elveken nyugvó Egyesült Államokban mind demokrata, mind republikánus oldalon szimpatizáltak a reformmal (elvégre szociális és szabadpiaci oldala is volt), azonban adódott egy tényező, amely gátolta, hogy a friedmani oktatásliberalizáció végbemenjen országos szinten: a tanári szakszervezeti hálózat óriási lobbiereje.
Ez a lobbierő gúzsba tudta kötni még a legbefolyásosabb szenátorokat, politikusokat és magát az amerikai elnököt is. A szakszervezet Milton Friedman szerint igyekezett minden lehetséges eszközzel aláásni a törekvéseit, mert a tantestületek dolgozói és a velük összefonódó oktatási bürokrácia irtózott a versengés és a konkurencia gondolatától is, a közoktatás állami monopóliuma számukra komfortos körülményeket nyújtott. Ebből a történetből pedig egy máig aktuális tanulságot is levonhatunk.
*
Csak akkor lehet az oktatásban pozitív változásokat kieszközölni, ha a lobbista önérdekeket sikerül egy közös akaratba becsatornázni, ez pedig a szabadság és a verseny, mely a pedagógusok, a szülők és gyermekek között is megteremtené a normális együttműködés kereteit.
Az oktatás valóban nagy krízisben van, és valóban sürgős reformokra szorul. Ideje lenne elgondolkodni azon, hogy az államtól várt bérrendezés és a szakmai megbecsülés elegendő-e ahhoz, hogy oktatási rendszerünk prosperáló pályára lépjen, az oktatás teljesítménye növekedjen – avagy inkább az iskolarendszer liberalizációján alapuló, a szabad iskolaválasztást biztosító, a profitorientált magániskolák és a versenyképes nonprofit, állami ill. egyházi iskolák megalakulását ösztönző átfogó reformokra van-e szükség.
Mint minden más, az oktatás is csak akkor fejlődhet, hogyha szabad, a többit a piac és a verseny megoldja. A friedmani koncepció azonban a szolidaritást is fontosnak tartja: az iskolai utalványok elsősorban a legszegényebb, perifériára szorult társadalmi rétegek számára lennének előnyösek.
