Fegyvert szállítanának az ukránoknak, privatizálnák az egészségügyet, visszavennék a rezsicsökkentést és a 13. havi nyugdíjat – már amiatt is az ellenzékre szavaznék, ha igaz lenne, amit a kormányzati plakátok állítanak róla. De sajnos nem, vagy nem ebben a formában igaz mindez, normális körülmények között tehát nem lenne magától értetődő a vasárnapi voksom.
Pár hete azonban módosult a tét. A tét sajnos az, hogy kikerülünk-e valaha a szovjet zónából.
Hol hozakodjak elő az egyéni szocproblémámmal, ha nem a blogomon? Nincs pártom Magyarországon, talán sose volt szabadpiaci, konzlib, egyéni jogokat és szabadversenyt hirdető, adócsökkentő, a limitált kormányzatot megcélzó, Amerika- és Izrael-párti, euroatlanti párt széles e hazában. 1990 óta kisebb és nagyobb rossz között döntök, kisebb és nagyobb sikerrel.
A Fidesz nem is lenne rossz választás, ha nem lopnák szét az országot, incl. a magánnyugdíjunk; ha nem szerveznék meg 12 éve azt a gigantikus etatista vagyonlenyúlási és újraelosztási tranzakciót, amelynek leírására a “korrupció” szó már nem is adekvát; ha az egykulcsos adó mellé beraknának egy nulla sávot a legszegényebbeknek; ha abbahagynák a középosztály állami megsegítését; ha migránsozás helyett segítettek volna jogállamilag kezelni a valóban akut helyzetet; ha nem hazudoznának a lenyúlt, állami médiaholdingjukon keresztül éjjel és nappal.
Ha Amerikában élnék, 2020-ban Trumpra szavaztam volna, nem azért, mert nagy fan vagyok, hanem mert a) mégis csak ő volt a republikánus jelölt, b) helyi viszonylatban nagyon tartottam volna az illiberális woke baloldal feljövetelétől. Most is tartok tőle egyébként – csak nem itthon. A magyar ellenzéki összefogással ezer gond van, ezek közül a legkisebb az, hogy átműttetnék az óvodásainkat, “fehér privilégiumról” delirálnának, vagy bevezetnék a transznemű mosdókat.
De mivel Magyarországon élek, és jobban meg tudom fogalmazni, mi a magyar nemzeti érdek, mint a jelenlegi miniszterelnök, le fogok szavazni a szélsőbaltól a szélsőjobbig tartó ellenzéki tömbre, nem éppen jókedvemben. Fél éve még alternatíva híján bojkottálni akartam a választásokat, ez most fel sem merül. Fél éve még rosszul voltam attól, hogy Covid ügyben az ellenzék még nagyobb, még ostobább szigort sürget, mint a kormány – ez a szempont szépen lekerült a nepirendemről.
Önző vagyok: racionálisan önérdekérvényesítek. Az érdekel, mikor szabadulunk meg Vlagyimir Putyin elnök befolyásától, ügynökeitől, trolljaitól, kémbankjától, gázától és olajától, mikor kezdünk el végre valóban szolidárisak lenni a február 24-e óta népirtás által fenyegetett ukránokkal, mikor kezdünk el végre fegyvereket szállítani nekik. Olyan országban akarok élni, ahol lehet, hogy káotikus a kormány, de van egy alapvető morál, egy pár nyugati standard, amihez akkor is tartják magukat, ha egyébként sok kérdésben vitáznak.
Olyan országban szeretnék élni, ahol a morális züllésnek ez a szintje fel sem merül:
Ha van egyáltalán mélypont, azt hiszem, ez a röpke üzenet a mélypontja annak, amit a “nemzeti”, “szuverén” magyar kormány oroszügyben évek óta művel.
Orbán Viktor az elhíresült “illiberális” beszéde óta nyíltan, hatalomtechnikailag is az orosz elnököt tekinti példaképének, tehát nemcsak külpolitikailag és külgazdaságilag törleszkedik Moszkvához, de a Kreml uralmi formája is visszaköszön idehaza (civilek külföldi ügynökeknek tartása, az állami média nyelvezete, narratívája, ellenzéki pártok és vezetők ellehetetlenítése, az LMBT-gyűlölködés importja, stb.), a hírhedt letelepedési kötvénnyel pedig isten tudja, hány Putyin-közeli orosz “üzletember” nyert szabad bejárást a schengeni övezetbe.
Amit viszont az Ukrajna elleni háború megkezdése óta látunk, viszolyogtató szintlépés: ez a nyílt Moszkva-párti elkötelezettség már Magyarország alapvető biztonsági érdekeit, EU-beli és NATO-beli létünket veszélyezteti. A magyar külügyminiszter úgy vesz át Barátság érdemrendet orosz kollégájától, hogy akkor már rég tudja: a Kreml ki-be jár a Bem tér rendszerében.
Ez a kormány elárulta a Nyugat alapértékeit, Kompország megérkezett az orosz tengerpartra.
Az agresszor melletti sunyi kiállást (megszavazzuk a nyugati szankciókat, de végig azt kommunikáljuk, hogy azok károsak és feleslegesek, olcsó gázért és olajért cserébe öt órán át tárgyalunk Putyinnal) felváltotta az agresszorral történő nyílt azonosulás. Aki “lepaktál az ukránokkal”, az az ukránokat a háború negatív, empátiára vagy segítségre méltatlan szereplőinek tartja, lenézi. 1944-ben vajon úgy fogalmazott volna, hogy “a zsidómentők lepaktáltak a zsidókkal”?
Az az ember, aki hosszú évekkel ezelőtt valóban lepaktált Putyinnal, most vádként fogalmazza meg az ukránokkal való szolidaritást, vádként fogalmazza meg az esetleges fegyverszállítást, ráadásul mindezt úgy, hogy konkrétan hazudik Magyarország nyugati pozíciójáról.
Orbán szerint a NATO “szó szerint lemásolta a magyar álláspontot”, azt állítja, ” a NATO, mint a nemzeteket összefogó szövetség nem küld katonát és nem küld fegyvert”. Katonát persze hogy nem, az fel sem merült, fegyvert viszont nagyon is: “fegyverzetet, hadifelszerelést, kibervédelmi támogatást, illetve atom-, vegyi és biológiai fegyverek elleni védekező felszereléseket ad Ukrajna számára.” Tudom, fájdalmas beismerni, hogy Magyarország egyedül maradt a sunyi helyezkedésével a NATO-ban, de ettől még – könnyen ellenőrizhető – tény.
Hazugság és szekunder szégyent okozó morális aljasság úgy beállítani az Ukrajnával szembeni orosz agressziót, hogy “szerintem az ukránok nem a mi háborúnkat vívják (…) hiszen két nagy ország, két nagy szláv nép áll háborúban egymással.” Tényleg? A egész egy belszláv magánügy, fő, hogy jön az orosz gáz meg olaj, meg marad a hazug “rezsicsökkentés”?
No Blood For Oil – ezzel tiltakoztak anno sokan az iraki háború ellen, holott hazugság volt ez is, Amerika nem az olaj miatt rohanta le Irakot. Ma viszont nagyon is valid ez a mottó, az oroszoktól importált gáz meg olaj finanszírozza az ukrán népirtást.
Nem az a nemzeti érdek, hogy Moszkva mellett horgonyozzunk le.
Nem az a szuverenitás, hogy bátran szembemegyünk a Nyugattal, és kussolunk a keleti agresszor mellett.
Nem az a keresztény civilizáció védelme, hogy csecsen meg szíriai dzsihadistákat küldünk egy demokratikus keresztény nemzet ellen harcolni.
Nem az a toxikus maszkulinitás, hogy novicsokkal mérgezzük kritikusainkat.
Április 3-án azt próbálom szem előtt tartani, hogy ahogy a korrupcióval sem az a fő gond, hogy egy szűk elit meggazdagszik, hanem hogy az ezt fenntartó morál leszivárog, és társadalmilag elfogadottá válik a tolvajlás, a hazugság és a kettős mérce, úgy a háborús agresszor melletti “hivatalos” kiállás is széles körű cinizmust, nihilizmust, értékvesztést eredményez. Ha ezt lehet, akkor mindent lehet – én nem ilyen országban szeretnék élni.
Csak felfelé, ez szimpatikus szlogen. Megkísérlem a lehetetlent: egyszerre mondok nemet Orbán Viktorra és a gravitációra.
