“…fejezzetek be mindent, ami kollektív” – ez az egyik kulcsmondata első és egyelőre utolsó kisregényemnek, a Láger sztornónak, amely kísérlet múlt- és traumafeldolgozásra, számos aktuálpolitikai kitétellel. Megszenvedtem ezzel a könyvvel, és ennek az egyik oka, hogy főhősömnek, Andrásnak, aki hetekre bezáratja magát az auschwitzi lágermúzeum lezárt épületébe, meghasonlik az életfilozófiája: hisz az egyén szabadságában és a ráció erejében, de amit maga körül lát, óhatatlanul felülírja ezt a hitét.
“Maga hisz istenben?” – kérdi Andrástól egy náci háborús bűnös a gázkamra bejáratánál. “Én? Itt?” – válaszolja, és magában így reflektál:
“Nem mondhatnám, hogy valaha alaposan körbejártam a témát, aztán hagytam is, a vallásom érdeklődés hiányában elmaradt. Apa és anya szülei is hittek, tartották az ünnepeket, ők viszont már teljes generációjukkal együtt ezen identitás írmagját is kiirtották magukból, ezzel is bevégezve, amire a náciknak már nem maradt idejük. Két ismerős rabbival beszélgetve is megpróbáltam megérteni, hol volt az Örökkévaló, amikor Rudolf Höss rázárta a gázkamra ajtaját a kiválasztott népre? Mégis milyen szövetség lehetett ez?
De csak zavartan magyarázkodtak: erre csak Ő maga tudna válaszolni. Ne kutassuk az okokat, az felfoghatatlan a mi korlátolt értelmünk számára. A szenvedésben biztos kell lennie valami jónak is, ha nem is értjük azonnal. Meg hogy isten fogta mindannyiuk kezét a gázkamrában. A végén majd lesz valami igazság. Viszolyogtam az egésztől. Persze, ha igazán őszinte lennék magamhoz, akkor ugyanezen az alapon megkérdőjelezném magamban az individualizmusba vagy a racionalitásba vetett bizalmamat Auschwitz után, de valahogy majd megbírkózom ezzel is.”
Aki velem együtt az egyén önrendelkezését, személyes, politikai és gazdasági autonómiáját, az individuum elidegeníthetetlen természeti jogait hirdeti – mint teszem ezen a blogon – és bízik a józan ész, a ráció, konfliktusok értelmes megtárgyalhatóságának lehetőségében, annak lehetetlen nem végiggondolnia Auschwitzot, a botrányt, amely botrány lényege, hogy megtörténhetett. Innentől nincs nagyon tovább.
Auschwitz természetesen nem felülírja a klasszikus liberalizmus vagy az objektivizmus emberképét (ez utóbbi az autonóm embert lehetséges hősként, a benne rejlő szabad és kreatív erők hordozójaként látja), hanem helyet kér benne, az objektív valóság részeként jelzi, hogy nem csak itt volt, de máig itt van. Az emberiség eddigi legprofibban megszervezett, átgondolt és végrehajtott népirtása után valamit kezdeni kell azzal, hogyan tekintünk az emberre, egyén és kollektíva viszonyára.
“A totalitarizmus a század nagy újdonsága, az a rettentő tapasztalat, amely alapjaiban rendítette meg… mit is? Mindent; főként azonban az emberről alkotott valamennyi hagyományos, racionális elképzelésünket. A totalitarizmus száműzi önmagából és törvényen kívül helyezi az embert. De talán éppen a törvényen kívüli helyzet: ez az akaratlanul is áldozati tömeghalál idézi újra az ember eszébe azt, amitől megfosztották, kultúrájának, létezésének alappillérét, a törvényt” – írja Kertész Imre fontos esszéjében, a Hosszú, sötét árnyékban.
András, aki másodgenerációs holokauszttúlélő, két okból érzi szükségét annak, hogy a táborban legyen – ahogy ő mondja: eggyé váljon a lágerrel -, holott egyik rokona sem volt ott (anyját másik táborba deportálták, de neki minden tábort Auschwitznak hívnak): szembesülni akar saját személyes szorongásaival, mert meggyőződése, hogy átöröklődött belé a láger, másrészt fontos munkája van: azt kutatja, mi maradt meg Auschwitzból a mában (“Egyszemélyes Wiesenthal Intézet vagyok, csak nem tettesekre vadászok, hanem a láger jeleire, lábnyomaira“).
Timothy Snyder nyilván vitatná, hogy a totális közösségiség, a végletes államiság vezetett el Auschwitz addig elképzelhetetlen megtörténéséhez, a jeles holokausztkutató, a Fekete Föld szerzője ugyanis ellenkezőleg, az állami-közösségi struktúrák lebontásában látja Hitler tervének kulcsát. Tény, az államiságtól megfosztott keleti területeken lehetett a holokausztot a leghatékonyabban végigvinni, de Hitler – szerintem – nem valamiféle környezeti pániktól hajtott anarchista volt, ahogy Snyder írja, hanem a törvénytelenségeket biztosító, állam nélküli struktúrák felett éppen hogy ott volt a totális német államgépezet, az a katonai-ipari megastruktúra, amely garantálta hatmillió ember indusztriális elpusztítását.
Az egyén alárendelése az állam, a közösség állítólagos érdekei alá; a kollektíva mindenkori elsőbbsége; a konformizmusra, szervilizmusra való nevelés; az egyenruhák és az erőszak kultusza; a fiatalság és az akarat kultusza; az úttörőtáborok; a tábortüzeknél való közös éneklés; a nyelvezet központi alakítása és standardizálása; a közösségből kizárt egyedek elkülönített táborokban való összegyűjtése, kiválogatása, “szűrése”; a kínai kreditrendszer; a természet abszolutizálása, az ember fölé helyezése, a klíma nevében a termelés, fogyasztás, utazás kérdéseit központi tervutasítások keretében kezelni: ezek mind a fasizmus jegyei számomra.
A fasizmus pedig az állam, a mindenkori kollektíva hadüzenete az egyén ellen. A szabad gondolat, a szabad akarat, a személyes önrendelkezés ellen – de éppígy az objektív valóság, a világ megismerhetősége ellen is, hogy a tudást mítoszokkal, a gondolkodást behódolással, a szabadságot valós vagy átvitt értelmű lágerekkel helyettesítse.
“…konzervatív meggyőződésűnek érzem magam, de politikailag a liberális oldalon állok; a demokrácia mellett teszem le a garast, noha nem hiszek az emberek egyenlőségében, vonakodom elfogadni a többségi elvet, és kifejezetten irtózom a tömegtől, a módtól, ahogyan a tömeget irányítják, kordában tartják és szórakoztatják, valamint a tömegben rejlő fenyegetéstől, mely alapjában veszélyezteti a mindenkori kevesek magasabb eszmeiségét, ami az emberi értékeket mindig is létrehozta” – írta Kertész Imre egy másik remek esszéjében, és ezt azért hozom ide, mert Kertészt rokon léleknek érzem.
Auschwitz után semmi sem az, ami előtte volt – épp ezért nem lehet múlt időben tárgyalni róla. Előzményei és következményei vannak, és ezekről beszélni kell.
Láger sztornó című kötetem bemutató beszélgetésére szeretettel várom blogom olvasóit csütörtökön, május 5-én 18 órakor a Bálint Házban (Révay u. 16)!
Seres László: Láger sztornó – könyvbemutató
Hány generáción át pusztít egy háború? És hogyan oldhatók fel az elhallgatott múlt szorongásaiból eredő félelmek? Ezt vizsgálja „Láger sztornó” című, fekete humorral és gyógyító öniróniával írt…
