A Salman Rushdie-t ért merénylet nem csak egy szokványos terrorista akció volt, hanem egy terrorisztikus, despota állam 1979 óta tartó, a nyugati civilizáció elleni háborús uszításának egyik következménye. Az ajatollah – vagyis a legfőbb vallási vezető – 1988-as “isteni ítélete”, az azóta folyamatosan megújított fatva pedig nem más, mint egy hadi parancs szimbolikus megnyilvánulása.
Ez a hadi parancs nem másról szól, mint a nyugati értékek, mindenekelőtt a szólás szabadságának, az egyéni jogoknak az eltörléséről. Így néz ki a cancel culture a gyakorlatban.
Nemrég olvastam egy cikket a “keresztényi értékeket hűen közvetítő” Mandiner ajánlásával, amely az amerikai trumpisták egyik kedvelt lapjában, az American Conservative-ben jelent meg, s abban azt taglalja az újdonsült vallási fundamentalista szerző, hogy Salman Rushdie nem hős, az ajatollah parancsa pedig lényegében érthető volt, hiszen az író belegázolt a hithű muszlimok érzékenységébe.
A terrorista barbár tettét persze elítéli a szerző, ugyanakkor a modernkori iszlamizmus ideológiájának szélsőséges és soviniszta mivoltát, illetve az azt magukénak valló szervezetek, hatalmi körök módszereinek bestiális és kegyetlen jellegét relativizálja azzal, hogy Rushdie-t is felelősnek tartja az ellene elkövetett merényletért. A cikk nevetséges és álságos, mondhatjuk azt is, hogy egy újabb mélypontja az alt-right őrületnek, amely úgy tűnik, már az iszlám kritikáját is kezdi levetni, más végletek felé fordulva.
Salman Rushdie on Charlie Hebdo: Freedom of speech must be absolute | Mashable
No Description
Néhány dolgot mindenesetre szögezzünk le. Salman Rushdie nem felelős az ellene elkövetett terrortámadásért. A sátáni versek nem egy antiklerikális, vallásellenes tanokat közvetítő könyv, hanem egy vallástudós fikciós kötete, amely Mohamed vallásalapító tevékenységét emeli a fókuszba, a Korán soraiból is idézve.
De akármiről is szóljon, s legyen bár “istenkáromló”, a nyugati civilizáció erkölcsi és kulturális fölényének egyik alapja, hogy a szabadság és az élet egyetemes védelmének talaján áll. Egy civilizált világban nem fordulhat elő olyan, hogy brutális gyilkosságot, illetve gyilkossági kísérletet legitimálhat bizonyos emberek, csoportok érzékenysége.
A gyilkosság az gyilkosság, minden körülmény között bűnös tett. A terrortámadás az terrortámadás, minden körülmény között emberiesség elleni bűntett. Egy elborult – magát Mohamed utódjának képzelő – vallási fanatikus vezető halálos ítélete, egy véreskezű rezsimet irányító beteg elme agresszióra való uszítása pedig nem isteni ítélet.
A Salman Rushdie ellen elkövetett merényletnek két felelőse van. Az egyik a fanatikus terrorista merénylő, aki gonoszságából fakadóan az iráni latorállam hűséges katonájává vált, a másik pedig maga Irán, amely bűntettre bujtott fel 1988-ban, amikor Khomeini ajatollah kihirdette a fatvát az író ellen.
A nyugati civilizációnak erkölcsi kötelessége, hogy ezeket a tetteket megtorolja, a jövendőbelieket pedig megelőzze értékei, s polgárai védelmében. Egy potens fehér házi vezető ilyenkor nem a meghunyászkodó pacifizmus mögé bújna, s nem intézné el az ügyet egy üres közleménnyel, amelyben az iszlamizmus meg sincs említve. Hanem megtenné a szükséges biztonsági és katonai óvintézkedéseket, azokra az országokra, területekre, szervezetekre fókuszálva, amelyek felelősek merényletekért, robbantásokért, gyilkosságokért.
A Rushdie-ügytől függetlenül is, ha kell, további szankciókat hirdetne meg Iránnal szemben, amelyek megingatnák a rezsim gazdasági, politikai stabilitását – és főleg nem kötne felelőtlen “atomalkut” a nyíltan atombombát ambicionáló rezsimmel. Minden igyekezettel azon lenne, hogy szövetségeseivel felszámolja Irán terrorista, alvó ügynöki hálózatát Amerikától, Európán át a Közel-Keletig.
A Salman Rushdie elleni gyalázatos merényletnek egy fő tanulsága van: a nyugati civilizációnak erőt kell mutatnia és tekintélyt kell parancsolnia, világos üzenetet küldve a gonosz még létező tengelyének. Azt, hogy jobbak vagyunk és legyőzhetetlenek vagyunk.
