“…a nép forradalma (…) szőröstül-bőröstül meg akart szabadulni a kommunizmus minden válfajától, és egy olyan új, demokratikus, de a dolgozók önigazgatásán alapuló társadalmat próbált megteremteni, amelyre sem Nyugaton, sem Keleten nincsen példa” (Bill Lomax).
Böngészem a műegyetemisták 16 pontját, sokadszorra futom át a szöveget, de egyszerűen nem és nem találom benne a béketárgyalást. Találok benne egyebek között azonnali szovjet csapatkivonást, általános, egyenlő és titkos többpárti választásokat, teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, a Kossuth-címer visszaálítását – szabadságot és függetlenséget tehát – és a későbbi eseményeknél sem látom az oroszokkal történő valamiféle “béketárgyalás” vagy tűzszünet összenépi igényét.
Nem ezt mondták, Viktor. Azt mondták, hogy ruszkik haza. Azt mondták, hogy szabadság, nemzeti függetlenség, semlegesség, kiszállás a varsói paktumból. Azt mondták, hogy demokrácia, munkásönkormányzat, önigazgatás. Aki ezt elhazudja, az napi politikai számításból belerúg a tüntetőkbe, felkelőkbe, a kisbetűs, valódi pesti srácok emlékébe, ’56 áldozataiba. Aki ezt elhazudja, így beszél:
“Azért vállaltunk egy forradalmat és egy szabadságharcot, hogy kikényszerítsük a tűzszünetet meg a béketárgyalást. Azt gondoltuk, hogy el lehet érni egy béketárgyalást, ami a fegyveres csata végső célja, amely béketárgyaláson majd az oroszok a nyugatiakkal megegyezhetnek arról, hogy úgy, mint Ausztria, mi is semlegesek legyünk. Tehát a szabadságunk elérését, a végső aktust akkor is egy béketárgyalásban reméltük.”
Most már tehát a történelem, ’56 emléke sem szent, hogy el lehessen határolódni az ukránok irritáló, rezsit fenyegető szabadságharcától, ráirányítva a figyelmet az oroszokkal való megbékélés, az opportunizmus, a Putyin iránti szervilizmus fontosságára. Ez még nagyobb, sunyibb hazugság, mint korábban ’56 “polgári” forradalommá avatása, ha még emékszik valaki.
Az állami propaganda médiatörténeti szégyenfoltja, ezt sose feledjük:
Semmi másról nincs itt szó, mint hogy az orosz gázszállítás, a paksi bővítés reménye (illúziója) mindent felülír, amit eddig történelmi igazságról, szabadságról, függetlenségről tudtunk, gondoltunk. Lesz itt még a történelemkönyvekben 17. pontja is az egyetemisták követeléseinek: “Követeljük a Gazprommal kötendő azonnali, jutányos gáz- és olajszállítási szerződést a piaci ár ötödéért, és ha majd később lesz Európai Unió, a méltánytalan szankciók azonnali eltörlését!”
Az oroszokkal való sunyi kiegyezés igényének morális jóvá avatása – Zelenszkij naiv Nagy Imreként való felmutatása, közben mihamarábbi ukrán kapituláció, a fejük felett orosz-amerikai alku sürgetése – nemcsak, sőt talán nem is elsősorban az ’56-os forradalom hőseinek, áldozatainak emlékét sérti, hanem a mai ukrán nemzeti szabadságharc nagyon is élő résztvevőit.
Ne tévesszen meg senkit az időnként szintén felbukkanó “engem egyáltalán nem érdekel Vlagyimir Putyin”, nem az orosz érdekeket nézzük, mi a kettejük közül a magyarok oldalán állunk c. toposz – ez ugyanannak a kettős játéknak a része. A kötelező kűrök előadása után, a nap végén mit látunk?
Putyinista “illiberális demokrácia” hirdetését; évenkénti meetingeket az orosz elnökkel, a Krím 2014-es lenyúlása után is; Barátság-érdemrendes magyar külügyminiszteri látogatásokat Lavrovnál a háború kezdete óta is; orosz kémbankot Budapesten; GRU-ügynöket, amint magyar neonácikkal gyakorlatoznak; a Kreml-t, amint ki-be jár a magyar külügy belső informatikai rendszerében; az állami média, az online troll-felületek elárasztását Kreml-párti üzenetekkel, kommentekkel.
“az 1956-osok tanúságtétele bizonyítja, hogy a küzdelem értelme nem csak a győzelem lehet, és hogy az igazság mögött nem mindig áll többség, de jobb egyedül maradni, mint hazugságban élni” – mondta most Gulyás Gergely. Valaki szóljon neki, hogy a főnöke ezt egész másképp látja.
