Napokkal azután, hogy Greta “How dare you” Thunberg áldását adta a német atomerőművek további működtetésére, hogy addig se jusson eszébe szénnel fűtenie Európa első ipari nemzetének, ugyanennek a nemzetnek az első számú vezetője hatalmi szóval rendet vágott az atompárti liberálisok és az atomellenes zöldek között: nem zár be év végén, hanem mégis tovább működhet mindhárom megmaradt német atomerőmű (az eddig tervbe vett kettő helyett) – de csak jövő év április közepéig.
A liberálisok úgy örültek a döntésnek, mintha győztek volna, ők, akik legalább 2024-ig szerették volna mindhárom erőművet üzemben tartani, új fűtőelemeket is beszerezve hozzájuk. A zöldek meg úgy duzzogtak, mintha vesztettek volna, ők, akik már most év végén pontot tettek volna Németország amúgy is szánalmas atomerőmű-törtélmetének végére, jöjjön, aminek szerintük jönnie kell. Csak megújuló legyen. Fenntartható.
Mintha nem a jólét és a szabadság, pontosabban ez ezeket lehetővé tevő szabadpiaci kapitalizmus lenne kizárólag fenntartható, a szó minden értelmében.
Olaf Scholz döntése a morális konfúzió teteje, az elképzelhető legkétségesebb “kompromisszum” ever. Mert április közepe után mi lesz? Hirtelen megoldódik Európa, ezen belül Németország energiaválsága? Lesz megannyi arab vagy kanadai LNG-terminál, hirtelen lesz elég megfizethető napsütés és szél? A német energiamix 3,5 (!) százalékát adja jelenleg a megbízhatalan szélenergia, számítások szerint az atom kiesésével ezt meg kéne tízszerezni, ehhez a jelenlegi 30 ezer helyett tehát 300 ezer tájidegen, sok helyet foglaló szélerőmű kellene.
Ja, és jövőre nem lesz tél? Meg azután? És véletlenül sem számít az atomerőművek gyakorlatilag teljes CO2-mentessége, ha már klímapara? Ez nem kompromisszum. Ez hazugság és önáltatás – két olyan dolog, amit sem most, sem máskor nem engedhetünk meg magunknak Európában.
Steffi Lemke zöld környezetvédelmi miniszter jól értette Scholz döntését, amikor örömmel közölte: “Végre egyértelmű a helyzet: marad az atomenergiából való kiszállás. Németország 2023. április 15-én végleg kivonul az atomenergiából. Nem lesz élettartam-hosszabbítás és nem lesznek új fűtőelemek.” Egyszerűen remek.
Merkel álságos módon, egy távoli cunami okozta katasztrófára hivatkozva, és persze az olcsó orosz gáz reményében mondott búcsút az atomenergiának – most viszont, a legsúlyosabb energiaválság közepén, Scholz áprilisig ad csak időt ennek a biztos és környezetbarát energiaforrásnak, amellyel tényleg le lehetne jönni az orosz gázfüggésről (Európa és a világ amúgy inkább bővíti, mintsem szűkíti atomenergia-lehetőségeit). Én személy szerint amúgy a fosszilis energiát is támogatom, de erről majd legközelebb.
Szóval, ki nyert ezzel a “kompromisszummal” Európa vezető gazdaságában?
Az objektivista filozófia kizárólag a racionális tényeket tartja olyan alapnak, amely megvitatható, kölcsönös engedményekre lehetőséget adó alkuknak teret adhat. Egy racionális javaslat (az atomerőművek további, hosszú távú fenntartása), és egy irracionális, szélsőséges fantazmagória (az atomerőművek teljes bezárása) között nem létezhet középút. Ahogy kapitalizmus és antikapitalizmus között sem.
“Egy kompromisszum az ellentétes követelések kölcsönös engedményekkel történő kiegyenlítése. Ez azt jelenti, hogy a kompromisszumban részt vevő mindkét félnek van valamilyen jogos követelése, és valamilyen értéke, amit fel tud ajánlani a másiknak. Ez pedig azt jelenti, hogy mindkét fél egyetért valamilyen alapelvben, amely az alku alapjául szolgál” – írja Ayn Rand Az önzés erénye c. magyarul is megjelent esszékötetében.
Hogy ez mit jelent? Bármit, ami nem megalkuvás. Egy adásvétel esetén pl. racionális vita tárgya lehet az áru értéke – a közös nevező viszont az, hogy önkéntes adásvétel történik, nem fegyverrel kényszerítjük a másikat eladásra/vásárlásra.
“Alapelvek tekintetében nem lehet kompromisszumot kötni. Erkölcsi kérdésekben nem lehet kompromisszumot kötni. Nem lehet kompromisszumot kötni a tudás, az igazság, a racionális meggyőződés kérdéseiben” – írja Rand, azt a példát előhozva, hogy nem létezhet “kompromisszum” a háztulajdonos és a betörő között: akárcsak egyetlen ezüstkanál felajánlása a betörőnek nem kompromisszum, hanem teljes lemondás: a betörő idegen tulajdonhoz való jogának elismerése lenne. Tovább gondolva: az étel és a méreg közti legkisebb kompromisszummal kizárólag a halál nyerhet.
Off: ugyanez vonatkozik Ukrajnára. Aki “kompromisszumként”, csak hogy végre béke legyen, azt javasolja az ukránoknak, hogy tegyenek területi engedményeket, az elismeri az oroszok jogát ezen “népköztársaságokra”.
Kinek használ tehát Scholz döntése? Természetesen azoknak a szélsőségeseknek, akik a klímaharcban önmagukat évek óta a morális jó oldalára poziconálják – és ne tévedjünk: ezt a harcot nem a racionális érvek, hanem az erényfelmutató kommunikáció terepén fogják megnyerni. Már akkor, ha készek vagyunk engedményeket tenni nekik.
Ők a “felelős”, “környezetbarát”, “klímaigazságos” aktivisták, akik termelés- és fogyasztás-ellenesek, akik “a globális dél” nevében beszélnek, akik a kapitalizmust a legszívesebben kiiktatnák, mindenkinek előírva, hová lehet repülővel menni, hová vonattal. Hazudnak a klímáról (pánikot keltenek egy tényleges, de hosszú távon kezehető kihívás körül), hogy az apokalipszisra hivatkozva kedvükre való “sürgős” gazdaságpolitikai fordulatot kényszerítsenek ki.
Ők azok, akik odaragasztják magukat művészeti alkotásokhoz és autókiállítás padlójához (ez utóbbi esetben reklamálva, hogy magukra hagyták őket ágytál nélkül), ők azok, akik krumplipürét öntenek Monet-re, paradicsomlevest Van Gogh-ra, ők azok, akik még jobban visszaszorítanák a fosszilis energiát, tekintet nélkül kb. 3 milliárd ember túlélési esélyeire.
Ezek az emberek természetesen kommunisták, akkor is, ha egyelőre nem tudnak róla. És legalább annyira veszélyesek, mint az elődeik.
