Egyes értesülések szerint a frissen kinevezett brit miniszterelnök, Rishi Sunak „elhalasztja” azokat a kínálatoldali reformokat, amelyek az előző, a történelembe alighanem 44 napos miniszterelnökként bevonuló Liz Truss programjának gerincét képezték. Véleményem szerint ez, amennyiben igaz, komoly hiba lenne. De kezdjük azzal, ami miatt Truss terveit a fiókba rakják: a bukásával.
A legtöbb piaci és politikai elemző Truss bukását a programja, és különösen a pénzügyminisztere, Kwasi Kwarteng által meghirdetett „mini-költségvetés” feletti piaci ítéletként interpretálta. A történet szerint az olyan elemek, mint a legfelső adókulcs 45%-ról 40%-ra csökkentése, legalábbis kapcsolódó kiadáscsökkentések hiányában, olyan felelőtlen lépés volt, amely alapjaiban rengette meg a brit kormány iránti bizalmat.
Kétségkívül a kedvezőtlen piaci reakciók a mini-költségvetés bejelentését követték, ettől még azonban az események interpretációja nem egyértelmű. A mini-költségvetés és a hozzá tartozó tervek számos piactorzító elemet is tartalmaztak, emiatt nem egyszerű megállapítani, a piac ítélete pontosan minek szól. Leghelyesebb lenne talán azt mondani, hogy nem is feltétlenül egy-egy elemnek, hanem általában véve a csomagnak szóltak a negatív reakciók.
A kiadások is nőttek volna
Egy személyi jövedelemadó-csökkentés önmagában aligha kellene kiváltson ilyen negatív reakciót – sőt, egy ilyen adócsökkentés nem is biztos, hogy növeli az adósság-GDP arányt, vagyis azt a mutatót, amely igazából számít az államadósság-pálya fenntarthatósága szempontjából. A felső adókulcs csökkentése ugyanis pozitívan hathat azoknak a munkakedvére, akik éppen a határon állnak – vagyis ha többet dolgoznak, vagy magasabb pozícióba kerülnek, bekerülnek a felső jövedelmi kategóriába.
Ha az ehhez tartozó adókulcs csökken, az egyértelműen megnövelheti a munkakínálatukat, ezen kívül pedig tehetséges és magasan edukált dolgozókat vonzhat az országba a csatorna túloldaláról.
Miért lehet mégis „a piac” reakciója az adócsökkentésre (is) negatív? Egy egyszerű válasz az lehet erre, hogy az adócsökkentéssel párhuzamosan a kiadások is nőttek volna, ez pedig veszélyeztette a fiskális helyzet fenntarthatóságát. Ugyanakkor ettől még az adócsökkentésnek meglehettek volna a növekedésserkentő hatásai, feltéve – és ezt én teszem hozzá, hasonló véleménnyel mástól nem találkoztam -, hogy az adócsökkentést a piaci szereplők tartósnak ítélik.
A Timeline of Liz Truss’s 45 Days as U.K. Prime Minister | WSJ
After chaos in the financial markets, members of Truss’s own party began to turn against her. Liz Truss became the shortest-serving U.K. prime minister and the first since Winston Churchill to serve two monarchs when she resigned after just 45 days in power. WSJ’s David Luhnow explains how her premiership came crashing down.
Ha az elszabaduló kiadások nyomán akár ugyanaz a kormány, akár, ami valószínűbb, egy 2024-ben kormányra kerülő munkáspárti kormány visszaállítja a 45%-os kulcsot, az adócsökkentés csak átmeneti és nem tudja kifejteni kedvező hatásait.
Vegyük észre, hogy az adócsökkentés hatása a fiskális egyensúlyra önbeteljesítő: ahogyan fentebb írtam, az adócsökkentés akár javíthat is az adósság-GDP arányon, azonban ha ebben a befektetők kevéssé bíznak és/vagy a fiskális helyzetet annyira negatívan látják, hogy abban sem bíznak, hogy az adócsökkentés tartós, akkor a kedvező hatások elmaradnak, melynek következtében a fiskális helyzet romlik, amely még nagyobb pesszimizmushoz vezet, és így tovább.
Mit kellett volna tennie a Truss-kormánynak, hogy a negatív spirált elkerülje? A kulcs a világos kommunikáció és egy egyértelmű terv lett volna arra nézve, hogyan kívánják az adósság-GDP arányt stabilizálni. Az, hogy egy adócsökkentéssel párhuzamosan kiadásnöveléseket is bejelentettek, biztosan nem tett jót a minibüdzsé megítélésének.
Azt gondolom, az is „végzetes” volt, ahogyan Truss a piaci reakcióra és a kritikákra reagált. Először szinte elbujdokolt a nyilvánosság elől, majd pontról pontra elkezdett visszakozni, mindeközben pedig semmi jelét nem mutatta annak, hogy tudja mit csinál, és amit csinál, abban szilárdan hisz. Amennyire ő szeretett volna lenni az új Thatcher, úgy a kritikus pillanatokban anti-Thatcherként viselkedett.
Égető szükség lenne piaci reformokra
Hiba lenne azonban, ahogyan azt a bevezetőmben írtam, a gyereket a fürdővízzel kiöntve lemondani a kínálatoldali reformról. Truss csomagjának számos elemére égető szüksége lenne a brit gazdaságnak, amely évtizedek óta komoly termelékenységi problémákkal küzd.
Először is valóban érdemes lenne elköteleződni az alacsonyabb marginális adókulcsok mellett, de ennek párosulnia kellene egy, a költségvetési kiadások lefaragását célzó hiteles tervezettel is. Bár a Cameron-Clegg kabinet 2010 és 2015 között számos kiadáscsökkentő lépéssel élt, bőven lenne még lehetőség a kiadások lefaragására. Ehhez azonban hozzá kellene nyúlni olyan szent tehenekhez is, mint az NHS (az állami egészségügyi rendszer), amelyet Nigel Lawson egykori pénzügyminiszter annak idején Anglia “valódi államvallásának” nevezett.
A brit baloldal folyton riogatja az embereket azzal, hogy a toryk „privatizálnák” az NHS-t. Igazán itt lenne az ideje, hogy a konzervatív kormány valóban nagyobb szerepet biztosítson az egészségügyben a magánkezdeményezésnek, versenynek és öngondoskodásnak. Bármennyire is büszkék a britek az NHS-re, az a többi nyugat-európai országhoz képest kifejezetten rosszul teljesít.
A növekedés nem csak „számokról” szól
A legfontosabb pedig az lenne, hogy a Truss-kormány deregulációs törekvéseit ne adja fel az új kormány. Kiemelten fontos lenne az építkezés és várostervezés liberalizációja, ugyanis a lakások kínálatának mesterséges korlátozása (például túl sok terület zöldövezeti besorolása, amely, a vélekedésekkel ellentétben kifejezetten a zöld célok ellen hat), amelynek következtében rendkívül magasak az ingatlanárak, egyaránt felelős a széleskörű lakhatási problémákért és az Egyesült Királyság produktivitás-problémájáért is.
A nagyobb termelékenységhez többek között szükség lenne arra, hogy a megfelelő emberek a megfelelő helyekre költözzenek – ahol a munkájuk a leghatékonyabban hasznosulna. A megfizethetetlen ingatlanárak megakadályozzák, hogy ez az optimális mértékben megvalósuljon.
Végezetül, általában véve nagyon üdvözlendő volt Truss részéről az, hogy elődeivel ellentétben a gazdasági növekedés fontosságára helyezte a hangsúlyt. A gazdasági növekedés nem csak „számokról” szól; a nagyobb „torta” magasabb életszínvonalat, kisebb mértékű abszolút szegénységet, egészségesebb társadalmat is eredményez, ezt mutatták legalábbis az elmúlt bő 200 év tapasztalatai.
A növekedés ösztönzése érdekében a Truss-kormány speciális beruházási zónákat hozott volna létre egyes régiókban, amelyekben egy szabadabb szabályozási környezet érvényesülhetett volna. Ilyen régiók hasznosak lehetnek abból a szempontból, hogy túl azon, hogy az adott régió fejlődését segíthetik, kísérleti terepül szolgálhatnak a nagyobb lélegzetű reformokhoz.
Liz Truss rövid miniszterelnöksége alatt hibát hibára halmozott. Ez azonban nem szabadna, hogy arra indítsa az új kormányt, hogy lemondjon a kínálatoldali reformokról és a növekedés-orientált gazdaságpolitikáról.
