0

Nem engedhetjük át Tajvant az új maóistáknak

Miközben érthető módon mindenki Ukrajna hősi harcára, Herszon felszabadulására figyel, kevesebb figyelem irányul egy másik diktatúra nagyon konkrét háborús fenyegetésére: Hszi Csin-ping kínai elnök egyenruhában, a Kínai Néphadsereg katonái előtt jelentette be, hogy készüljenek a háborúra. Természetesen tudható, mire gondol: a folyamatosan fenyegetett Tajvanra.

A kommunista párt legutóbbi kongresszusán Hszi totális hatalmat kapott a kezébe, úgy tűnik Mao Ce-tung lépett elő a múltból s öltött testet személyében. Számíthattunk rá hogy előbb-utóbb bekövetkezik a keményvonalas maoista restauráció, hiszen ha egy rendszert csak felületes reformokkal próbálnak emberarcúvá, elviselhetőbbé maszkírozni anélkül hogy megbolygatnák annak eszmei, intézményi alappilléreit, akkor bármikor visszatérhetnek a régi tendenciák.

Az egyre keménykezűbbé váló elnök-pártfőtitkárnak természetesen a független Kínai Köztársaságra (Tajvanra) fáj a foga, amely a hatalmas Kína közvetlen közelében terül el. Hszi Csin-ping persze vastag bőrrel az arcán, szánalmas áldozatpózba helyezve magát emel szót az “amerikai imperializmus” ellen, miközben éppen ő az aki 2019-ben elrendelte a Kína alá tartozó, de szabad és autonóm városállam, Hongkong erőszakos bekebelezését. Most Tajvant próbálja megfélemlíteni az egyre intenzívebb hadgyakorlatokkal.

Peking hosszú évtizedek óta, módszeresen próbál befolyást építeni a tajvani politikai elit berkeiben, aláásva a belpolitikai stabilitást, s dezinformációs kampányaival hergelve az ottani közvéleményt. Hszi Csin-ping nem csupán területileg, hanem etnikailag is Kína részének tekinti Tajvant, ezzel deklarálva, hogy a szigetországra nem egyenrangú partnerként hanem potenciális bekebelezendő gyarmatként tekint.

Tajvan viszont köszöni, jól megvan a szuverenitásával: szabad és virágzó alkotmányos állam, amelynek hatalma decentralizált, kormányzata nyitott és transzparens, a joguralomra, törvényességre, a politikai és egyéni szabadságra vonatkozó mutatói kiemelkedőek, a demokrácia fellegvárának tekintett Amerikai Egyesült Államokat is maga mögé utasítva.

Tajvan élő bizonyítéka annak, hogy a szabad verseny, a szabad kereskedelem, a tulajdon szentsége, a joguralom, melyek a messzi Nyugat nagy vívmányai, a messzi – más kultúrájú, társadalmi berendezkedésű, történelmi fejlődésű – Keleten is pazar eredményeket, prosperitást, fejlődést hozhat.

Közben a kommunista Kína egy belülről rothadó pártállam, gazdaságának tartósan növekvő termelékenységi üteme Hszi regnálása alatt megtorpant, s most olyan gazdasági-pénzügyi válsággal néz szembe, amilyet régóta nem tapasztalt. Nem véletlen, hogy – Putyinhoz hasonlóan – Hszi is magasabb szintre emelte a soviniszta frázisokkal telített háborús retorikát.

A Kínai Köztársaság nem a proletariátus diktatúráját testesíti meg, hanem szabad és egyenrangú polgárok szuverén akaratából fakadó politikai rendszer. A tajvani társadalom értékrendje ellentétes a pártállami Kína által képviselt szélsőséges kollektivizmussal, a kisebbségekkel szembeni soviniszta gyűlölettel, a vallásellenességgel, a központi hatalom iránti feltétlen hűséget kikényszerítő paternalizmussal, a császári időkből örökölt despotizmussal, s a merev bürokratizmussal.

Nyilvánvaló, hogy ha kell, akár fegyverrel is megvédenék szuverén államiságukat Pekinggel szemben, hogyha amaz katonai invázióval törne a szigetországra. Ám miközben Hszi Csin-ping hajthatatlan, és foggal-körömmel ragaszkodni fog azon törekvéséhez hogy Tajvan a kommunista Kína gyarmata legyen, a szigetországnak, úgy tűnik, egyedül kell megszerveznie a saját védelmét, saját erejéből kell szembeszállnia a rá támadó Góliáttal. Nem látszik a markáns amerikai és európai szolidaritás.

Hazug reálpolitika: gonosz rezsimekkel nincs megbékélés

Tajvant egy tucatnyi ország ismeri el csupán legitim államalakulatként, az Európai Unió és Amerika pedig továbbra is fenntartják a kereskedelmi kapcsolatokat Kínával, dacára annak, hogy az országban intézményesített terror uralkodik az etnikai, vallási kisebbségekkel szemben, s az államhatalom kezd visszafordulni az antiliberális, antikapitalista maoizmus irányába. A mai napig működik a "kínai Gulag", a Laokaj, amely vállalatoknak álcázott táborrendszert foglal magába, csaknem egy millió ujgurt kényszermunkában dolgoztatva.

Hogyha Tajvant egy – Oroszországhoz hasonlóan – a birodalmi sovinizmustól megrészegedett nagyhatalomnak kiszolgáltatva sorsára hagyjuk, akkor újabb tömegek kerülnek zsarnokság alá, újabb milliók lesznek a Kína által felépített, az élet minden területét leuraló (ld. társadalmi kreditrendszer) államkommunista rezsim áldozatai, s újabb nemzetiségi csoportok lesznek kulturális megsemmisülésre és erőszakos beolvasztásra, vagy rabszolgamunkára ítélve.

Hogyha Tajvant hagyjuk elveszni, akkor az jelzésértékű lesz Kína számára is, hogy a kelet-ázsiai térség szabadpiaci, nyugatias, modern demokráciái már nem fontosak a Nyugat számára, nyugodtan építheti tehát hegemóniáját Kelet-Afrika s Dél-Amerika mellett a Délkelet-Ázsiai térségben is.

Gyenge Dániel