Az amerikai Henry Hazlitt a 20. század kiemelkedő gazdasági újságírója, szakírója volt, aki — a Wall Street Journaltól a Newsweeken át a New York Timesig — több száz újságcikkében, valamint több mint két tucat könyvében sallangoktól mentes, világos stílusban terjesztette az általa helyesnek vélt szabadpiaci elveket. Az akkor már az Egyesült Államokban élő Ludwig von Mises osztrák közgazdász “országunk és nemzetünk gazdasági lelkiismeretének” nevezte Hazlittet (akivel baráti kapcsolatot ápolt). Hazlitt több könyvét az infláció témájának szentelte.
*
Pogátsa Zoltán közgazdász, a Soproni Egyetem docense, a Haszon magazin novemberi számában adott interjújában a világban jelenleg dúló inflációról beszélve elismeri ugyan, hogy 2020-ban a jegybankok „öntötték a pénzt a gazdaságba, hogy a koronavírus-járvány gazdasági hatásait tompítsák”, mindazonáltal úgy véli, hogy „az energiaárak a ludasak az infláció felpörgésében”, amihez hozzájárul a nemzetközi szállítási díjak emelkedése vagy épp a chiphiány. Eszerint a dolog a következőképpen áll: a megnövekedett kőolaj- és földgázár, valamint a megnövekedett nemzetközi szállítási díjak magasabb alapanyag-, energia- és szállítási költséget jelentenek a termelőknek, ami aztán magasabb termék- és szolgáltatás árakban jelenik meg. Röviden: a világban tapasztalható infláció ún. költséginfláció. Pogátsa Zoltán természetesen nincs egyedül e véleménnyel.
*
Hazlitt úgy vélte, nem létezik olyan, hogy költséginfláció. Az inflációról írt 1960-as kis könyvében (What You Should Know About Inflation) egy helyütt azt írja: mindazok, akik költséginflációt emlegetnek, nem ismerik fel, hogy a költség „csak egy másik név az árra”. Az energiaköltség semmi egyéb, mint az áramnak és a gáznak az ára; a szállítási költség a szállítás ára; a bérköltség az alkalmazott munkaerő ára. Ezért aztán azt állítani, hogy az inflációt a növekvő költségek okozzák, valójában nem több, mint azt állítani, hogy az árak növekedését az árak növekedése okozza.
*
Manapság annyiféle mikroökonómia tankönyv van használatban, mint égen a csillag, de bármelyiket üsse fel az ember, egyikben sem találkozhat azzal, hogy a javak árát azok termelési költsége határozná meg; ehelyett azzal találkozik (többnyire egy szemléltető Marshall-kereszt kíséretében), hogy a javak árat azok kereslete és kínálata határozza meg. Ha pl. a földgáz vagy a mikrochip kínálata bármilyen okból csökken, akkor — ceteris paribus — megemelkedik az ára.
*
Az 1978-as inflációról írt egy másik könyvében (The Inflation Crisis and How to Resolve It) Hazlitt a következőt írja: „[A]z árak minden olyan emelkedése, amit nem kísér az emberek pénztárcájában lapuló pénz hasonló növekedése, pusztán az eladások visszaesését eredményezi”. A mikroökonómia tankönyvek e — máskülönben nem túl bonyolult — összefüggést a költségvetési korlát és költségvetési egyenes fogalmak alatt tárgyalják. A dolog mindazonáltal könnyen szemléltethető: tekintsünk egy embert, akinek meghatározott összegű pénz lapul a zsebében, amiből költhet; tegyük fel, hogy az általa rendszeresen fogyasztott egyik termék ára az ötszörösére emelkedik, ám — dacára a drágulásnak — az illető nem fogja vissza a megdrágult termék fogyasztását, hanem kifizeti érte az ötszörös összeget, ami jelentős kiadást jelent számára; az illetőnek nyilvánvalóan kevesebb pénz marad a zsebében a többi termékre és szolgáltatásra, amiket szintén fogyaszt, így az azok iránti kereslete szükségképpen csökkeni fog; csökkenő keresletük miatt e termékeknek és szolgáltatásoknak vagy az áruk, vagy az eladott mennyiségük fog csökkenni.
Mert egyvalami egészen bizonyos: ugyanannyi pénzből az ember nem fogyaszthat mindenből drágábban változatlan mennyiségben; sőt még az sem lehetséges, hogy ugyanannyi pénzből bizonyos termékekből és szolgáltatásokból drágábban ugyanannyit fogyasszon, miközben a többi termékből és szolgáltatásból változatlan áron szintén változatlan mennyiségben; ehhez ui. a pénztárcájában lapuló pénz növekedésére lenne szükség. Ugyanezen megfontolás áll a háztartásokra és a vállalkozásokra is. A gazdaság egészéről elmondható: néhány termék vagy szolgáltatás árának az emelkedése kizárólag a gazdaság szereplőinek javak iránti relatív keresletét változtathatja meg, és ezáltal a relatív árakat, illetve az egyes termékekből és szolgáltatásokból eladott mennyiséget, de inflációt nem okozhat.
*
Egy másik — szándékosan szélsőséges — szemléltető példával élve: tegyünk fel, hogy egy ország polgárai valamelyik reggel arra ébrednének, hogy az éjszaka folyamán minden termék és szolgáltatás ára duplájára nőtt, miközben a pénztárcájukban lévő pénz mennyisége változatlan maradt. Nem tartana sokáig az „infláció”: nem kizárt, hogy bizonyos termékeket és szolgáltatásokat az emberek talán dupla áron is hajlandók lennének megvenni, másra viszont kénytelenek lennének kevesebbet költeni, sok dologra pedig egyáltalán nem jutna többé pénzük; a javak iránti relatív kereslet jelentősen megváltozna, ám duplája akkor sem lehetne az árszínvonal a korábbinak. Még egyszer: ugyanannyi pénzből egyes árukra lehet ugyan többet költeni, de a szükséges pluszpénzt ekkor más áruk keresletétől kell elvonni. Amit viszont biztosan nem lehet, ugyanannyi pénzből mindenre többet költeni, ezáltal tartva fenn minden áru magasabb árát; ahhoz több pénz szükségeltetik a zsebekben.
*
Ha hihetünk Hazlittnek, akkor nem lehet inflációt importálni. Ha pl. megdrágul az import földgáz ára, akkor egyszerűen vagy lecsökken a fogyasztása, vagy többet fizetnek érte; utóbbi esetben minden másra kevesebb költenivaló pénz marad. Az import földgáz áremelkedése megváltoztathatja a javak relatív keresletét a gazdaságban, de nem okoz inflációt. Ugyanez mondható el a nemzetközi fuvardíjak emelkedéséről és a mikrochipekről is. A magasabb importárak okozhatják egy ország életszínvonalának csökkenését, de az infláció nem „gyűrűzhet” be külföldről egy országba.
*
Említett 1960-as könyvében Hazlitt azt írja: „A bérek növekedése (főként a jelenlegi politikai környezetben) vezethet inflációhoz, de csakis indirekt módon, azaz a pénzkínálat olyan növelésével, ami lehetővé tesz a magasabb bérek kifizetését. Vagyis a pénzkínálat növekedése az, ami ténylegesen az inflációt okozza”. 1978-as említett könyvében pedig a következőt írja: „A béreknek az “egyensúlyi szintjük” fölé emelkedése egyáltalán nem járna inflációval, ha azt nem előzné meg, vagy járna vele együtt a pénzkínálat növekedése. A bérek növekedése önmagában pusztán a munkanélküliség növekedését okozza”. Jóllehet, Hazlitt figyelme elsősorban az (akkoriban népszerű) ár-bér spirálra kérdésére irányul, mindazonáltal ugyanott hozzáteszi: „Ugyanez az ok-okozati összefüggés vonatkozik minden ún. “inflációs nyomást” okozó jelenségre”.
Hazlitt állítása tehát világos: az importárak növekedése, a bérek növekedése, a költségvetési hiány növekedése, illetve mindazon gazdasági folyamatok, amelyek „inflációs nyomást” okoznak, kizárólag indirekt módon képesek tényleges inflációt okozni, nevezetesen, amennyiben képesek kiváltani a pénzkínálat növekedését, ami lehetővé teszi a magasabb árak megfizetését. Ellenkező esetben az „inflációs nyomást” jelentő tényezők, megfelelő vásárlóerő hiányában, legfeljebb a kereslet visszaesését, illetve az áruk relatív keresletének változását okozzák. Amennyiben viszont növekszik a pénzkínálat (a személyi és vállalati hitelek növekedése, a háztartásoknak és a vállalkozásoknak nyújtott állami szubvenció miatt), akkor a magasabb árak dacára sem feltétlenül esik vissza a gazdaságban a kereslet, és a többlet pénz képes fenntartani a magasabb árakat. Az „inflációs nyomás” különféle tényezői valójában „csak annyiban okoznak inflációt, amennyiben kikényszerítik a pénzkínálat növekedését”.
*
Hazlitt okfejtése természetesen egyáltalán nem zárja ki azt, hogy amennyiben a relatív árak változása elkerülhetetlen, akkor az (a pénzkínálat bővülése okozta) magasabb árszínvonal mellett ne menjen végbe. Vagyis ebben az esetben ugyanúgy megtörténik az elkölthető pénzek átcsoportosítása a gazdaságon belül a relatíve megdráguló termékek és szolgáltatások felé, de a többi termék és szolgáltatás ára, kisebb relatív keresletük ellenére, nominálisan szintén magasabb lesz, mint volt korábban. Ahogy az 1970-es évek Nagy Inflációja alatt ténylegesen történt; meg történik nagyjából folyamatosan.
*
A koronavírus-járvány 2020-ban végigsöpört a glóbuszon, gazdasági recessziót és növekvő munkanélküliséget okozva mindenhol. Dacára ennek, a háztartások és vállalkozások zsebében (bankszámláján) lapuló pénz mennyisége 2020-ban látványosan megemelkedett mind az Egyesült Államokban, mind az EU tagországaiban. A pénzkínálat rekord mértékű növekedése kéz a kézben járt a különböző kormányok gazdaságmentő intézkedéseivel, melyek hatására 2020-ban a költségvetési deficitek az egekbe emelkedtek; a deficiteket finanszírozó államkötvények túlnyomó része a jegybankoknál landolt. És amikor 2021 elején újraindult az élet, az infláció mindenhol meredek emelkedésbe kezdett.
*
Az árszínvonalat, és ezáltal az infláció mértékét, a pénz kínálata és kereslete határozza meg, és nem a javak kínálata és kereslete. A különböző javak árának változása önmagában nincs hatással az általános árszínvonalra. Egyes javak árváltozása csak annyiban hat az általános árszínvonalra, amennyiben azok indirekt módon hatással vannak a pénz kínálatára és keresletére. Mindazonáltal a konkrét inflációs folyamatok értékelése során érdemes szem előtt tartani a magyar származású angol közgazdász, a néhai Thomas Balogh (alias Balogh Tamás) meglátását, miszerint az inflációs folyamatok elemzése nem könnyű feladat, mert „számos tényező (…) jut szerephez, a közöttük lévő kölcsönhatás erőteljes, s nehéz azonosítani a kauzális összefüggések irányát. Egybefonódik ok és következmény (…)”. És legalább ennyire érdemes Henry Hazlitt meglátásait szem előtt tartani.
Az idézetek forrása:
Hiválovits András (2022. November) Meddig gyengül még a forint? Interjú Pogátsa Zoltánnal. Haszon Magazin.
Hazlitt, Henry (1960/2007) What You Should Know About Inflation. Ludwig von Mises Institute.
Hazlitt, Henry (1978/2009) Inflation Crisis and How to Resolve It. Ludwig von Mises Institute.
Balogh Tamás (1982/1994) Mit ér a hagyományos közgazdaságtan? KJK.
