“A magyar miniszterelnök álláspontja, miszerint ez nem a mi háborúnk, morálisan elfogadhatatlan. Szerinte hagynunk kellene, hogy az oroszok mihamarabb irtsák ki az ukránokat, hogy legalább ne szenvedjenek. Milyen visszataszító, milyen szánalmas és mennyire nem keresztényi. (…) Putyin kollaboránsainak, különösen a kárpát-medenceieknek, és a felvidékieknek, mindenkinek, aki Ukrajna lerombolásának árán akarna békét, egyetlen üzenetem van: Иди на хуй!”
Rastislav Kácer szlovák külügyminiszter
Egy évvel ezelőtt rendelte el a Kreml ura Ukrajna megtámadását, és közel egy éve halljuk az általa lefizetett, kézben tartott, vagy bármi más okból neki elkötelezett szervilis talpnyalóktól – legyen az miniszterelnök, újságíró, valódi szakértő vagy Nógrádi György – a háború legkülönfélébb igazolásait.
Eddig semmi sem úgy alakult, ahogy Putyin tervezte – tíz nap alatt akarta elfoglalni, augusztusra annektálni az országot, meg akarta öletni Zelenszkijt, azt hitte, az ukránok, ez a nem is létező nép, virágcsokrokkal fogadják majd a felszabadító orosz csapatokat; hát nem, az ukrán nép felkészülten és bátran áll ellen a megszállásnak -, de ez nem rendíti meg azokat, akik az oroszok népirtó háborúját remek alkalomnak látják a legelborultabb Nyugat- és Amerika-ellenes narratívák terjesztésére.
Európa sok országában találunk jobb- vagy baloldali szélsőséges populistát, fringe megmondóembert, aki harsányan, vagy éppen halk, sunyi üzemmódban a Kreml agendáját tolja – olyan azonban csak Magyarországon van, hogy egy miniszterelnök valamint egy egész, általa uralt apparátus és állami médiaholding nyílítan az orosz érdeket szolgálja ki.
Milyen visszataszító, milyen szánalmas, indeed.
Nem vagyok a kormányfő vagy az ország pszichoanalitikusa, hogy meg tudjam mondani, miért pont az én hazámban terjed ilyen szinten cikkekben, kommentekben az émelyítő ukrán-szkepszis, a minden-mindegy, az egyrészt-másrészt, a Nyugat-se-jobb, az Amerika-csak-ne-beszéljen és társai, de hogy valami itt nagyon el lett kúrva mentálisan, az biztos.
Volt, aki halálkomolyan az ukrán neonácizmust fedezte fel, éspedig az Azov ezredben, volt, aki az ukrán korrupciót és az oligarchákat hozta fel arra érvként, hogy ezekért ugyan kár háborúzni – abban az országban, ahol köztudottan kőkeményen lecsapnak a kormány- és kormányfő közeli korrupt üzletemberekre, és ahol hírből sem hallunk rezsimhű oligarchákról. A legtöbben azonban egy kollektív identitáspolitikával azonosulnak: mi vs. Brüsszel, mi vs. Amerika, a mi spéci értékrendünk vs. nagytőke/globalizmus/transzneműek/Soros/biciklisták.
Putyin ukrán katonák és civilek tízezreinek haláláért, háborús bűnök sokaságáért, gyerekek ezreinek illegális deportálásáért felelős, itt, a szomszédságunkban – de nem, ez nem a mi ügyünk, “az ukrajnai háborúban nem a jó és a gonosz seregei, hanem két szláv ország csapatai vívnak egymással időben és – egyelőre még – térben is korlátozott háborút. Ez az ő háborújuk, és nem a miénk”, hallhattuk legfelső helyről. Ennek a kijelentésnek két fontos üzenete is van.
Két kedvencem beszélget: a neokon Bill Kristol interjúvolja a liberális Anne Applebaumot:
Anne Applebaum on Ukraine: One Year into the War
On Ukraine’s liberal nationalism, Putin’s war aims, the cooperation of European nations, and the importance of victory. Click “Show more” to view all chapters. For more conversations, visit http://www.conversationswithbillkristol.org Chapter 1 (00:15 – 22:20): One Year into the War Chapter 2 (22:20 – 53:29): European Politics and Ukraine One year into the war, where do things stand in Ukraine?
Egyrészt a legfelső hely ezzel kijelöli Magyarország helyét a világ főbb erőközpontjai között. Pro forma még elhangzik, hogy az EU és a NATO a tágabb hazánk, valójában a hazug távolságtartás, az álobjektív neutralitás egy a Kelet felé történő egyre nyíltabb közeledésnek ágyaz meg.
Magyarország Orbán alatt teljesen izolálódott Európában, a visegrádiak megvetik, senki nem érti, hogyan lehet magyar érdek a nyugati értékek elárulása drága orosz gázért cserébe. Oroszország, Belarusz, Kína, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Irán, Türk Államok Szervezete (korábbi nevén: Türk Tanács): ezek lennének az új partnereink, ebben a környezetben képzeli el a NER a fényes magyar jövőt.
Másrészt a legfelső hely a fentiekkel nem azt mondja, mint a többi relativista maszatoló, hogy nem létezik jó és rossz, hogy minden annyira viszonylagos, hogy se értékek, se elvek nem érvényesek már. Nem, ő nem tagadja, hanem morálisan átpozicionálja a jót és a rosszat, egy szintre helyezve az agresszort az áldozatával. Némely “realista” szakértőhöz hasonlóan kiiktatja az orosz támadó háború morális megközelítését, hogy akadálytalanul intézményesíthesse immorális politikáját.
“Realista” külpolitika? Mindig is nonszensz volt, az adott hatalmi viszonyok készpénznek vétele, az azokhoz való alkalmazkodás filozófiája, a hazug kiegyezések és megalkuvások megideologizálása. Ha valaki jó példát nézne “realista” külpolitikára, keressen rá bátran arra, hogy München és 1938.
Nézzünk csak találomra egy “realista” meglátást a neves John Mersheimertől: “Putyin válaszlépése nem kellett volna hogy meglepetést okozzon. Végtére is a Nyugat benyomult Oroszorstág hátsóudvarába, és veszélyeztette stratégiai érdekeit, amire Putyin ismételten és nyomatékosan felhívta a figyelmet. (…) Fel kell hagyni az Ukrajna nyugatosítására vonatkozó tervekkel, és e helyett arra kell törekedni, hogy a NATO és Oroszország közötti ütközőállammá váljon. ” Ebből indulnak ki követői máig: Putyin jogosan védekezik, hiszen a Nyugat nagy ívben tett az ő legitim biztonsági érdekeire.
A morális megközelítés, erkölcsösnek számító elvek számon kérése a politikai aktorokon nem üres “moralizálás”, nem valamiféle érzelmi kicsapongás, hanem a ráció, objektív tények által alátámasztható érvek érvényesítése. A morális ítélkezés nemcsak jogunk, kötelességünk is, akárcsak a gondolkodás, ha nem akarjuk átengedni a terepet az irracionális, miszticista világmagyarázatoknak, hatalmi manipulátoroknak.
“Semmi sem képes olyan alaposan megrontani és szétzilálni egy kultúrát vagy egy ember jellemét, mint az erkölcsi agnoszticizmus elve, az a gondolat, hogy soha nem szabad erkölcsi ítéletet mondani mások felett, hogy erkölcsileg bármivel szemben toleránsnak kell lenni, hogy a jó abban áll, hogy soha nem teszünk különbséget a jó és a rossz között. (…) amíg erkölcsi értékek forognak kockán, addig nem lehetséges morális semlegesség. Ha nem ítélünk el egy kínzót, az azt jelenti, hogy bűnrészessé válunk áldozatai kínzásában és meggyilkolásában” – írta igen találóan Ayn Rand.
Sokszor valóban nehéz egyértelműen felismerni, mi a jó és mi a rossz, a politikában és a magánéletben is előfordul, hogy tettes és áldozat szerepe bonyolultabban formálódott, mint ahogy elsőre tűnik. Esetünkben azonban teljesen fekete-fehér a kép, a szürke egyetlen árnyalata sem kerül képbe: az önmagát folyamatosan viktimizáló Oroszország a tettes, a független és szuverén nemzet, Ukrajna pedig az áldozat.
“Nem Ukrajna támadta meg Oroszországot; Oroszország támadta meg Ukrajnát. Zelenszkij nem tökéletes, és Putyin nem Hitler; de az egyik valóban az angyalok oldalán áll, a másik pedig biztosan a történelem gazemberei közé fog tartozni. Az egyik az európai szolidaritásra és a közös emberségre apellál, a másik az idegengyűlöletre és a nemzeti sovinizmusra. Az egyik a saját területét védi; a másik valaki másét akarja elfoglalni. Az egyiknek igaza van, a másiknak nincs” – írja fontos cikkében az Unherd szerzője, Dominic Sandbrook.
Egy év telt el a háború kirobbanása – de miket is írok: Ukrajna agresszív megtámadása óta. Nem lesz hamar vége, még nagyon sok vért, halottakat és szenvedést fogunk látni. A Nyugat annyit tehet az ő szabadságáért is harcoló ukránokért, tehát magáért is, hogy annyi fegyvert küld nekik, amennyi csak szükséges, segít 100%-ban kiverni a megszállókat az országból, nem tesz területi engedményeket a gonosznak egy hazug béke reményében – és megőrzi morális tisztánlátását.
Slava Ukraini.
