1

Új kommün Franciaországban: a paternalista komfortérzet lázadása

Franciaországban a sárgamellényes tüntetések után újra olyan rebellis közhangulat uralkodott el az utcákon, melyekre már többször volt példa a francia történelem során. Ha megnézzük azokat a képsorokat, melyek a tüntetésekről készültek, ismét visszaköszön a párizsi kommün, vagy 1789 időszaka.

Ahogy a sárgamellényes megmozdulások idején, úgy most is egy kitörés küszöbén álló vulkánra emlékeztet Franciaország, a forradalmi szellemtől ittas tömegek a gyújtogatásoktól sem riadnak vissza. A nagyvárosok utcáin ismét eluralkodott a káosz, a lincshangulat, legutóbb a bordeaux–i városházát gyújtották fel a tiltakozók, sokan már a most regnáló, második ciklusát töltő Macron elnök fejét követelik.

De mi is váltotta ki ismét ezt a népharagot? Talán Macron restaurálná a Bourbon-dinasztia abszolutisztikus-feudális monarchiáját, vagy az elnöki hatalom a zsarnokság útjára lépett, s elfordult a republikánus értékektől?

Nem, pusztán egy olyan elkerülhetetlen nyugdíjreformról van szó (62–ről fokozatosan 64–re emelnék a korhatárt), amely már régóta váratott magára. Franciaországnak évtizedek óta az a legnagyobb problémája, hogy az európai léptékben is gigantikus újraelosztó gépezete egyre fenntarthatatlanabbá válik, mely kerékkötője nem csupán a gazdasági növekedésnek, hanem a társadalmi mobilitásnak, és a versenyképességnek is.

Macron olyan liberális reformokkal próbálja új alapokra helyezni a megmerevedett és egyre több gondot felszínre hozó bürokratikus-jóléti államot, melyek a gazdaságot talpra állítanák évtizedek óta tartó stagnálás után.

Violence hits Paris on day of pension protests

Police fired tear gas to repel violent black-clad demonstrators in Paris as several mainly peaceful protesters marched across France against President Emmanuel Macron’s plan to raise the retirement age. #News #Reuters #newsfeed #france #protest #paris #pension #macron Subscribe: http://smarturl.it/reuterssubscribe Reuters brings you the latest business, finance and breaking news video from around the globe.

Hogyha visszaemlékezünk a sárgamellényes tüntetésekre, láthatjuk hogy a francia társadalom nem igazán lelkesedik aziránt hogy új alapokra helyezzék a centralizált-bürokratikus államgépezetet, s a világpiac felé egyre nyitó, de még elavult merkantilista-korporatív alapokon nyugvó gazdasági életet.

Ehelyett minden olyan reformtörekvéssel szembemennek, melyek kizökkentenék őket abból a paternalista komfortérzetből, ami konzerválja a megmerevedett etatista rendszer okozta problémákat, mint az államadósság, a munkanélküliség, a gazdasági stagnálás.

Macron azonban elődjeivel ellentétben ambíciózusabb, s bátrabb magatartást képvisel,  jóval átfogóbb reformokban gondolkodik. Feltett célja, hogy a gazdaság hatékony deregulációjával az alulról szerveződő magánszektort felzárkóztassa a felső tervezés által létrejött monopolvállalatokkal szemben. A Munka Törvénykönyvének megváltoztatására irányuló munkaügyi reform pedig a foglalkoztatás növelésére, a munkavállalók érdekérvényesítésének monopóliumát gyakorló szakszervezetekkel szemben az egyéni megállapodások ösztönzésére, s a franciáknál szintén évtizedes problémaként jelen lévő munkanélküliség mérséklésére irányult.

Itt tehát nem pusztán utilitárius okokról van szó, hanem az egyéni kezdeményezések, az alulról szerveződés támogatásáról a felülről jövő tervezéssel szemben, ami pedig az angolszász individualizmus felé orientálódást mutatja.

A néptömegek ezen intézkedéseket azonban heves indulatokkal és dühödten fogadták mindig, egyszerűen nem akarják, hogy a megszokott struktúrákat megváltoztassák, még akkor sem, ha az hosszú távon életszínvonaluk további javulását mozdítaná elő. Kérdés, miért irtóznak a franciák ennyire a liberális reformok azon formájától melyek az állam méretének csökkentésére, s a decentralizációra irányulnak?

Valahányszor Franciaországban a tömegek demonstrációja forradalmi megmozdulássá fajult, beszéljünk 1789-ről, 1830-ról vagy az 1848-as eseményekről, akkor nem azzal a centralizált-etatista államgépezettel szemben keltek fel, mely a Bourbonok idején szilárdult meg igazán, hanem mindig az aktuális uralkodóval, s annak szűk körével szemben. Hogyha visszatekintünk, az Első Köztársaság (1792), s a felvilágosult napóleoni monarchia is ugyanazon a hatalmi berendezkedésen alapult. Széleskörű, mindent átható bürokrácia, a hatalmat s a tőkét egy kézbe koncentráló államapparátus.

A tömegek lázadása és az antikapitalista mentalitás

Ha a franciaországi forradalmi változásokat összevetjük az angolszász forradalmi mozgalmakkal, észrevehető egy alapvető különbség. Mind a franciáknál, mind az angolszász területeken lebontották ugyan a feudalizmus merev korlátait és eltörölték a földesurak, illetve az egyház földmonopóliumát szentesített kiváltságaikkal együtt, de Franciaországgal szemben Angliában, vagy az Egyesült Államokban az államhatalmat is erősen minimalizálták a polgári szabadságjogok védelmét előtérbe helyezve.

Dacára az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának (1789), vagy a Napóleon-féle Code Civil-nek (1804), az individuális szabadságra a francia állam nem úgy tekint, mint természettől eredő, elidegeníthetetlen jogra, hanem sokkal inkább az állam által adományozott kegyjogként.

A franciáknál a polgári szuverenitás és az egyén szabadságának, illetve tulajdonának védelme helyett sokkal nagyobb hangsúlyt kap a népszuverenitás és a társadalmi szerződés elve, a köztulajdon és a közérdekek védelme, előtérbe helyezése. Többek között ezek az elvek vezettek el odáig, hogy Franciaország egy túlméretezett kormányapparátussal, a gazdaság egészét közrefogó, a pénzügyi és kereskedelmi életre állami kontrollt gyakorló hivatalnokhadsereggel felruházott kollektivista nemzetállammá alakuljon, melyben kizárólag az állam és a kormányzat érdekei érvényesülhetnek az állampolgárokkal szemben akik sokkal inkább a köz részei, semmint önrendelkező egyének.

A franciák pedig ezeket a beidegződéseket generációkról generációkra továbbadják, s egy tapodtat sem hajlandók más ösvényekre térni. A franciák a 19. század végére, a 20. század elejére lényegében eljutottak odáig, hogy az állam kegyeltjei és egyben tulajdonai lettek.

Persze nem állítom azt, hogy Macron maga lenne a megtestesült francia Ronald Reagan, vagy Milton Friedman, s igaz, hogy a technokrata-utilitárius mentalitás mentén áll ki a reformtörekvések mellett – de az mindenképp értékelhető, hogy felismerte a változás szükségszerűségét.

Azt sem állítom, hogy az egész szociális rendszert ahogy van, azonnal le kell bontani, hiszen rászorultsági alapon szükségszerű fenntartani egyfajta ellátórendszert. Ugyanakkor a jóléti állam, amellett hogy szociálisan érzékeny, megköveteli a bürokráciát is, amelyet az államhatalom eszközként használ fel arra hogy kontrollt gyakoroljon a társadalom és a gazdaság felett.

Macron előtt tehát nagy kihívások állnak, s bár az tudvalevő, hogy nagy társadalmi támogatottsága nem lesz az intézkedéseinek, lehet, hogy egy új, modernizált, liberális de Gaulle-ként fogja számon tartani az utókor.

Gyenge Dániel