Újra felütötte fejét a protekcionizmus. Ez olyasfajta vírus, amely több mint három évszázada létezik, s azóta sem sikerült teljesen kiiktatni a Föld színéről. Nem az emberi egészséget támadja meg, s nem is biológiai eredetű, sokkal inkább politikai-ideológiai természetű, és elsősorban az átlagfogyasztó polgár számára jelent egzisztenciális veszélyt.
A “békepárti” Magyarországon rendeletekkel és erős kézzel uralkodó kormány most épp a kereskedők és a nagykereskedésekben vásárló fogyasztó polgárok ellen hirdetett háborút. Eleinte az ukrán importgabonát tiltotta ki önkényesen, mondván hogy vegyszerezett, s „kiszorítja a magyar gazdák termékeit a piacról”, ezt követte később a piaci árképzésbe való drasztikus beavatkozást jelentő kötelező élelmiszerakciók előírása, s a folyamatos hatósági razziák a boltokban.
Magyarországon elvileg piacgazdaság működik a rendszerváltás óta. Ehhez képest a meghozott intézkedések jóval túlmutatnak az állam korlátozott szerepvállalásának keretein, és – az államszocialista időket idézve – inkább kollektivizálás és a piaci szereplők kiiktatásának szándékát látjuk.
A protekcionizmus a szabadpiac és a szabadkereskedelem legnagyobb ellensége, annak „nemzeti érdeket szolgáló” szükségessége sajnos a mai napig puffogtatott mantra a közbeszédben. Persze kérdés, hogy mi is a „nemzet” s hogy mi a „legfőbb jó”, aminek érdekében cselekednünk kell, szerintem itt rögtön le is szögezhetjük azt, hogy a „nemzeti érdek” egy összetett, absztrakt fogalom, amelyet politikailag úgy lehet hajlítgatni és kiforgatni, hogy az uralkodó elit gazdasági avagy ideológiai céljaival összeegyeztethető legyen.
Magyarországon épp ez zajlik: Lázár János, a NER-elit talán legetatistább, s ebből kifolyólag legveszélyesebb figurája már többször is belengette annak lehetőségét, hogy a globális kereskedelmi multikat felválthatják a hazai, kalocsaimintás, piros-fehér-zöld színben díszelgő „nemzeti” üzletláncok, melyek kizárólag a hazai termékeknek fognak felvevőpiacot teremteni.
A protekcionista politika nem titkolt célja mindig is egy szűk, államközeli, vagy a lobbizás mesterségét profin űző gazdasági érdekcsoport privilégiumainak s kényszerrel kiharcolt előnyeinek védelme a piaci versennyel szemben, ahol mindenkire vonatkozik a kereslet-kínálat (arany)szabálya.
A briteknél a 19. század elején meghozott importkorlátozó gabonatörvények az akkor kormányzó toryk társadalmi bázisát kitevő angol nagybirtokos arisztokráciát védték elsősorban az amerikai, francia konkurenciától. De a „kapitalizmus őshazájának” mondott Egyesült Államok sem kivétel.
Az 1930-ban bevezetett Smoot-Hawley vámtörvény az amerikai ipari nagyvállalatokat védte a nyugat-európai versenytársakkal szemben. Azon nagyvállalatokat amelyek az akkor kormányzó Republikánus Párt társadalmi bázisát jelentették, ezzel egy olyan globális kereskedelmi háborút kirobbantva, ami végső soron az 1929-es krach súlyosbodását vonta maga után.
A modern Franciaország protekcionizmusát pedig továbbra is a kontinentális hegemóniaépítés határozza meg, más kérdés, hogy ez a modell csak a háborúkkal szegélyezett francia abszolutizmus korában működött. Lényegében a protekcionizmus a feudális, arisztokratikus Európa kinyújtott karja, amely jóval az ipari forradalom és a második világháború után gazdasági prosperitást hozó globalizáció után is kísért.
Miközben a sokak kárára bevezetett kevesek különféle előjogain alapuló rendszert már rég magunk mögött kellett volna hagynunk, újra és újra visszaköszön ugyanaz a közgazdaságtani abszurdum, amely megbénítja a világgazdaságot, belső határoktól szabdalva költségesebbé és göröngyösebbé teszi a kereskedelmet, s rontja a fogyasztók általános jólétét az olcsó árú importtermékek visszatartásával, a versenyképtelenebb vállalkozók drágább áruit a polcon tartva.
Nem lesz tehát olcsó ukrán importgabona, amely sokkal magasabb termésátlagot produkált, s a feketeföld minőségéből következtetve valószínűleg nem rosszabb mint a hazai, de legalább a magyar gazdák érdekei meg lettek védve egy nagyon aszályos nyár után. A magyar fogyasztó pedig továbbra is vásárolhatja a méregdrága HAZAI kenyeret, csak mert a magyar agrárium olyannyira nem tud versenyképes lenni, hogy az államnak erőszakkal kell korlátoznia a kereskedelmet, nehogy összeomoljon és csődbe kerüljön.
A magyar kormány mindezt hazafias érzelmekre apellálva próbálja megideologizálni, miközben valójában a jogbiztonságot, a tulajdon szentségét és a szabad piacgazdaságot lábbal tipró regulációkat hozott. Ez megint csak arról szól, hogy egy újabb profitábilis, a NER-oligarchia monopóliumbirodalmától független gazdasági szektort kivéreztessenek, s elűzzenek az országból.
S hogy meg lehetett-e volna állítani ezt az etatista ámokfutást, amely szembemegy az unió szabadkereskedelmi elveivel? Igen.
Az EU-nak már az első árstopoknál kutya kötelessége lett volna beavatkoznia, vagy legalább az élelmiszerláncok anyaországainak. Az ugyanis nem járja, hogy elvileg a tőke, a munkaerő, az áru szabadon mozoghat az Európai Unió országai között, de van egy szocialista kormányunk, amely önkényesen beletapos a rendőrállami csizmájával ebbe a közös piacba.
Az Európai Uniót számos dolog miatt lehet kritizálni, de ez nem egy klub, ahol politikusok méregethetik a provinciális büszkeségtől dagadó libidójukat, hanem lényegét tekintve egy szabadkereskedelmi övezet, ahol nem lehetnek belső határai és gátjai az áruforgalomnak és az organikus üzleti tevékenységnek.
S hogy nekünk, magyar polgároknak milyen konzekvenciát kell mindebből levonnunk? Ezt Murray N. Rothbard fogalmazta meg a legjobban: „Amikor valaki ‘fair versenyről’, illetve eleve igazságosságról kezd el beszélni, jobb, ha szemmel tartjuk a pénztárcánkat, mert valószínűleg el akarják lopni.”
