Az Amerika- és Nyugat-ellenesség nem új keletű. A 20. század során a szovjet propaganda vég nélkül hirdette a hanyatló Nyugat imperializmusát, melynek a hidegháború évtizedeiben az Egyesült Államok volt a legfőbb céltáblája (egy gyarmatbirodalommal soha nem rendelkező ország). A keleti blokk országaiban negyven éven át szították a Nyugat elleni gyűlöletet. Az „amerikai demokrácia dicsérete” vagy a „Nyugat előtti hajbókolás” büntetőjogi kategóriák voltak a Szovjetunióban.
Oroszországban mai napig széles körben elterjedt vélekedés, hogy a Nyugat tudatosan próbálja tönkretenni az orosz gazdaságot azért, hogy megszerezhesse az ország nyersanyagforrásait. Az orosz politika pedig cinikusan rájátszik a szovjet időkből örökölt Nyugat-ellenes érzésekre. A történelem újabban megint a Nyugat rémtetteiről és a nem-nyugati világ ártatlanságáról szól, mint anno a hidegháborús propagandában; a nyugati kapitalisták újfent kolonizálni akarják a világot. Amerika szokásos ostorozásán túl, Putyin többször hivatkozott nyilvánosan az ún. „aranymilliárd” néven futó konspiráció-elméletre. Nemrég pedig egy vezető orosz politikus — Khomeinit megszégyenítő lendülettel — „sátánozta” a Nyugatot.
*
A 20. század legnagyobb imperialista, gyarmatosító birodalma a Szovjetunió volt, közel ötszázmillió alattvalóval. (A csalódott kínai és nyugati maoisták az 1960-as évektől rendre hangot is adtak ennek.) A hidegháború évtizedeiben a Vörös Hadsereg — egyebek mellett — megszállás alatt tartotta Magyarországot. A Szovjetunió által 1947 októberében meghirdetett Zsdanov-doktrínában tkp. volt némi igazság. „Két táborra oszlott a világ: az egyik oldalon az imperialista és antidemokratikus tábor (…) a másik oldalon az antiimperialista és demokratikus”.
*
Az 1954-ben svájci emigrációban meghalt Ivan Iljin orosz fasiszta filozófust Putyin elnök emelte föl Oroszország új szellemi iránytűjének. Putyin rendszeresen idéz Iljin műveiből, és legfőbb spiritus rectorként hivatkozik rá. Iljin úgy vélte, a Nyugat célja mindig is „Oroszország szétszaggatása volt, hogy nyugati uralom alá hajtsa, feldarabolja, részeire bontsa, és végül eltörölje”. A homo sovieticus füleinek mindezek egyfelől ismerős szavak, másfelől hihető szavak: az orosz emberek többségét a Szovjetunió bukása anno olyan váratlanul érte, hogy a történelmet azóta is titkos, fedett műveletek sorozataként látják. A Kreml-propaganda pedig folyamatosan lerántja a leplet a nyugati értékek univerzalizmusról, melyek mögött pőre geopolitikai érdekek rejtőznek, kiváltképp persze Oroszország leigázása. A putyini rendszerrel szemben fellépő orosz ellenzékiek —természetesen— az orosz államiság eltörlésére összeszövetkezett nyugati hatalmak ügynökei.
*
Manapság nem kizárólag az egykori szovjet propaganda virágzik, hanem a francia kommunisták 1950-es években „Coca-kolonizáció” néven terjesztett nézete is. Eszerint az USA nem elégszik meg azzal, hogy a dollár és a Wall Street igájába hajtja a világot, de az amerikai kultúrát és életstílust is rákényszeríti a többi nemzetre, felszámolva azok kulturális sajátosságait, létrehozva mindenhol egy homogén „amerikanizált” társadalmat. Az USA kulturális imperializmusáról alkotott kommunista elképzelést később átvette a francia Új Jobboldal, amit a maga részéről kiegészített az amerikai társadalom modernitás-ellenes, kultúrpesszimista kritikájával. E kritika szerint az amerikai egy frivol konzumtársadalom, ahol a kommerciális-technikai racionalitás fokozatosan deszakralizálja a közösséget, felszámolja a transzcendens hierarchiákat, és az abból fakadó tekintélyt; az Egyesült Államok dekadens, amennyiben egyre mélyebbre süllyed a szekularizációban, ami a különféle társadalmi devianciák forrása.
Az Új Jobboldal Amerika-ellenessége lényegében modernitás-ellenesség, ami az Egyesült Államokban látja az általa kárhoztatott világias-anyagias modernitás par excellence megtestesítőjét és agresszív terjesztőjét. (Nota bene az Amerika-ellenesség e francia válfaja idehaza leginkább Molnár Tamás katolikus filozófus — Amerikanológia című 1991-es és Az atlanti kultúra kibontakozása című 1994-es műveiben kifejtett — közvetítésében ismert, és örvend egyre szélesebb körű népszerűségnek.)
*
Amerika kulturális imperializmusa kapcsán ritkán merül fel Edgar Allan Poe, John Dewey vagy Samuel Barber neve, ahogy a bikarodeó, a baseball vagy a countryzene sem. Ami pedig az amerikai film- és popkultúra állítólagos negatív hatását illeti, érdemes felidézni a francia történész, Alain Besaficon megállapítását, miszerint száz hollywoodi szoftpornó-film sem képes annyit ártani Franciaországnak, mint egyetlen francia filozófus az Egyesült Államoknak.
*
Minként 2004-es A választás című kötetében Zbigniew Brzezinski megállapítja, az antiglobalista nézetek leginkább azt az intellektuális űrt töltik be, amit a hidegháború végeztével a marxizmus-leninizmus eltűnése hagyott hátra. Manapság az antiglobalista szerzők gazdasági eszmefuttatásai többnyire alig különböznek az 1970-es években — főként Latin-Amerikában és Afrikában — dívó neomarxista függőségi-elméletektől, vagy épp a lenini imperializmus-elmélettől. Az antiglobalizmus az Amerika-ellenes indulatokat sem hagyja kielégítetlenül. Számos kritikusa számára a globalizáció az amerikanizáció szinonimája. Eszerint a globalizáció, követve a francia alapvetést, az Egyesült Államok imperialista projektje, ami a teljes glóbuszt egyetlen homogén „amerikanizált” —azaz istentelen, kalmárszellemű, élvhajhász és sekélyes— fogyasztói masszává kívánja formálni, és ami gazdasági-ideológia dominanciát biztosít Amerika számára a világban. Miként Pierre Bourdieu francia szociológus egy 2001-es esszéjében („Uniformizálás a jobb dominancia érdekében”) megállapította: a globalizáció, mint a modernizáció univerzálisan ajánlott modellje, valójában az amerikai modell, ami az USA dominanciájának kedvez.
Why Do People Hate the West? | PragerU
Why do so many people paint Western Civilization as imperialist and irredeemably flawed? Dennis gets to the root of this loathing.
A francia Új Jobboldal szellemiségéhez közel álló orosz politika-filozófus, az eurázsianizmus vezető teoretikusa, Alexander Dugin 2012-es A negyedik politikai eszme című művében egyenesen úgy látta: az emberi jogok, a demokrácia és a szabadversenyes kapitalizmus kizárólag a nyugati civilizáció termékei — azaz helyi és történelmi jelenségek —, ám a globalizáció megpróbálja ezeket az egész emberiségre kiterjeszteni, mint egyetemes civilizációs normákat, azzal a hallgatólagos feltevéssel, hogy más népek és kultúrák fejletlenek, ezért a nyugati modellt utánzó modernizáción kell átesniük, ami színtiszta kulturális rasszizmus; a globalizáció valójában az Egyesült Államok által vezetett észak-atlanti civilizáció imperializmusa, az angolszász etnocentrizmus globális kiterjesztése.
Eurázsiai küldetés című 2014-es kötetében Dugin hamisítatlan sztalinista agitprop stílusban állapítja meg: „[A]z Egyesült Államok a gonoszság, az igazságtalanság, az elnyomás, a kizsákmányolás, az elidegenedés, a gyarmatosítás és imperializmus kifejeződése”. Ugyanebben a műben Dugin tudni véli, hogy a globalizáció az „Antikrisztus királysága”, amivel szemben a megerősített nemzeti szuverenitás, a felélesztett vallási és nemzeti tradíció, valamint a többpólusú világrend jelenti a védelmet.
*
1959-ben jelent meg Walt Rostow amerikai gazdaságtörténész, Johnson elnök későbbi nemzetbiztonsági főtanácsadójának A gazdasági növekedés szakaszai című esszéje, melyből egy évvel később — azonos címmel — teljes kötet születik. A kötet a modernizációs fejlődéselmélet alapműve, melyben Rostow az egyes nemzetek fejlődésének öt elkülönült szakaszát vázolta fel: eszerint a társadalomfejlődés a hagyományos agrártársadalomtól indul, majd a termelésbe történő egyre növekvő beruházáson keresztül végül eljut a fogyasztási cikkek tömegtermelésére orientált urbanizált, modern ipari társadalomig. Megjelenése után a művet éles kritikák érték, mondván, Rostow teóriája az Egyesült Államok és néhány nyugat-európai ország történelmi fejlődését a társadalmi haladás univerzális érvényű fejlődési folyamataként mutatja be, amit egyúttal követendő modellként állít a fejlődő országok elé, és amely fejlődési út kívánatosnak tekintett végcélja az amerikai típusú fogyasztói társadalom.
Az elképzelés, hogy Rostow teóriája az atlanti imperializmus és kulturális rasszizmus terméke lenne, arra ösztönözte az ún. harmadik világ országait, hogy alternatív fejlődési modelleket keressenek maguknak, amiket aztán meg is találtak a „Latin-Amerika Keynesének” mondott argentin közgazdász Raúl Prebisch, a brazil Celso Furtado vagy az olyan neomarxista közgazdászok, mint a német Andre Gunder Frank nézeteiben. Ezen alternatív teóriák értelmében a fejlődő országok számára nem a tőkefelhalmozás, nem a technikai haladás és modernizáció jelentik a felemelkedés útját, hanem az importhelyettesítő iparosítás, a gazdasági voluntarizmus vagy épp a szocializmussal való kísérletezgetés.
*
A konzervatív filozófus, Yoram Hazony A nacionalizmus erénye című 2018-as könyvében különbséget tesz birodalmi (imperialista) és nemzetállami (nacionalista) politika között. E szerint az imperialista politika alapja egy végsőnek és egyetemesnek vélt politikai ideológia, egy “nagy egyetemes igazság”, ami egységes ágendául szolgál az egész emberiség számára. Ezzel szemben a nacionalista politika “szkeptikus az emberi értelem produktumait illetően“, és “felismeri annak bölcsességét, hogy a sokféle különböző próbálkozás engedése vezet az igazsághoz”. Ezért aztán a birodalmi rend egyfajta karl popperi “zárt társadalom”, amellyel szemben a független nemzetállamok többpólusú rendszere képviseli a pluralizmust és az adaptív hatékonyságot növelő decentralizált nemzetközi rendet.
*
Azok a politikai vezetők, akik teli torokból követelik a plurális, többpólusú nemzetközi rendet, odahaza többnyire tűzzel-vassal irtják a pluralizmust és az adaptív hatékonyságot növelő decentralizációt. E vezetők számára a tiszteletreméltó konzervatív gondolatok pusztán fügefalevélként szolgálnak valódi céljuk leplezéséhez: biztonságossá tenni a világot az autokráciák számára. Azoknak a vezetőknek, akik fennhangon tiltakoznak a demokráciaexport ellen, valójában nem a demokráciaexporttal van bajuk, hanem magával a demokráciával, és amikor szuverenitást emlegetnek, többnyire saját önkényuralmuk sértetlenségére gondolnak. A despoták gyűlölik az Egyesült Államokat, mert az Egyesült Államok kiáll a demokratikus elvek mellett, és nem hunyászkodik meg a despoták előtt.
*
Theodore Roosevelt amerikai elnök kongresszushoz intézett 1904. december 6-i éves üzenetében úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államoknak ritka és kivételes esetekben, ha vonakodva is, de „egy nemzetközi rendőri erő szerepét” kell gyakorolnia azért, hogy hozzájáruljon a világban tapasztalható „égbekiáltó gonosztettek” által előidézett nemkívánatos helyzetek orvoslásához. Üzenete megfogalmazásakor Roosevelt úgy látta, a világ afelé halad, hogy idővel egy nemzetközi bíróság fogja rendezni a nemzetek között támadt különböző konfliktusokat, melynek rendelkezéseit egy nemzetközi rendőrség fogja kikényszeríteni. Mindazonáltal, vélekedett Roosevelt, addig is, amíg e nemzetközi bíróság és rendőrség létre nem jön, a világ leginkább civilizált országainak kötelességük, lehetőség szerint mennél nagyobb szövetségben, magukra vállalni a világ stabilitását veszélyeztető vagy humanitárius katasztrófához vezető nemzetközi konfliktusok rendezését.
Roosevelt világosan látta: „a gazságnak és igazságtalanságnak az kedvez a legjobban, ha a szabad és felvilágosult népek szándékosan lemondanak minden hatalomról, miközben eltűrik, hogy minden despotizmus és barbarizmus megtartsa a fegyvereit”; nagy, szabad nemzetek nem kárhoztathatják magukat tehetetlenségre, és nem nézhetik tétlenül, ahogy a barbárság egyre nagyobb teret nyer magának; a szabadság nem olyan ajándék, ami sokáig marad a gyávák és lusták kezében. Theodore Roosevelt realista volt, aki tudta, hogy a demokrácia eszméje csak attól nem fog győzedelmeskedni, hogy előrébb való, mint a despotizmusé. A demokráciának olyan valóságos erőre és hatalomra van szüksége, ami képviseli azt, és harcol érte.
*
Az Amerika-ellenes nézetek nyugati termékek. Manapság amikor Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában az Egyesült Államokat bírálják, legtöbbször olyan érveket használnak, amelyek eredetileg New Yorkból vagy Párizsból származnak. Amikor 2011. májusában a pakisztáni Abbotábádban az Egyesült Államok haditengerészetének különleges alakulata rajtaütött Oszama bin Ladenre, a rejtekhelyén — a fontosabb iszlám szövegek mellett — több, mint három tucat angol nyelvű könyvet találtak. Bin Laden olvasmányai között Noam Chomsky- és Bob Woodward-művek is szerepeltek, ahogy Paul Kennedy A nagyhatalmak tündöklése és bukása című kötete szintén. Az al-Kaida egykori vezetője közvetlenül is hivatkozott Noam Chomskyra, a szélsőbal ikonikus alakjára, egy korábbi Amerika-ellenes videofelvételen.
*
Az Amerika-ellenesség időnként abszurd mértéket képes ölteni. 2001-ben a dél-afrikai Durban városában világkongresszust tartottak az idegengyűlölet és az ahhoz kötődő intolerancia témájában. Az ENSZ égisze alatt zajló konferencián az Afrikai Egység Szervezete azzal az felvetéssel állt elő, hogy a tuszi kisebbség hutuk által elkövetett 1994-es ruandai népirtásáért az Egyesült Államoknak kellene jóvátételt fizetnie. Ruanda korábban német és belga gyarmat volt, 1962-ben vált függetlenné. A kongresszust szeptember első hetében tartották.
*
Az amerikai „demokrácia-export” bírálatának nem a Korán vagy más szakrális szöveg a forrása, hanem J. William Fulbright 1966-os Hatalmi gőg című könyve. A néhai amerikai demokrata szenátor szerint a „harmadik világ ázsiai, afrikai és latin-amerikai országainál annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy ezek a népek nem tudnak simán áttérni a demokráciára”. Mindazonáltal az észak-atlanti világon túl is találni konszolidált demokráciákat: Japán, Dél-Korea vagy Tajvan működő demokráciák, ahogy Chile, Brazília, Costa Rica, Izrael, India és Botswana szintén. Megszívlelendő Robert Kagan 2018-as A dzsungel visszavág című kötetében tett észrevétele: „Azok, akik ma azt hiszik, hogy az iszlám világban nem létezhet demokrácia, fel kellene idézzék, hogy nem is olyan régen az emberek még hasonlóan meg voltak győződve arról, hogy nem létezhet demokrácia a katolikus és az ázsiai országokban sem”.
*
Az 1950-es évek közepén jelent meg C. Wright Mills Az uralkodó elit című könyve, melyben az amerikai szociológus kifejti, hogy a második világháborút követően befolyásos katonai vezetők, politikusok és vállalatvezetők frigyéből olyan új uralkodó elit alakult ki az Egyesült Államokban, amely uralkodó elit a hidegháború prolongálásában látta hatalma fenntartásának legfőbb eszközét. Mills műve adott elsőként közelítő leírást az ún. katonai-ipari komplexumról. Egy évtizeddel később, az 1960-as évek közepén jelent meg két amerikai marxista közgazdász, Paul Baran és Paul Sweezy közös könyve (A monopoltőke), melyben a szerzők kifejtik, hogy a katonai-ipari komplexum hozzájárult a monopolkapitalizmus stagnáló hajlamának ellensúlyozásához, amennyiben a kormányzat hadiipari megrendeléseinek konjunktúra-élénkítő hatása nélkül súlyos munkanélküliség sújtotta volna a monopolvállalalatok által dominált amerikai gazdaságot.
A két kötet egyfajta kiegészítése volt egymásnak, azzal az üzenettel, hogy a második világháborút követően az amerikai uralkodó elit tagjainak, saját hatalmuk fenntartása végett, közös érdekük volt a „hadi keynesianizmus”, azaz a jelentős volumenű haditermelés — vagyis a fegyverkezés — állandósítása. A vietnami háború elleni tiltakozások pedig nagy felhajtóerőt biztosítottak ennek az üzenetnek az 1960-as évek második felében az Egyesült Államokban, és amely elképzelés kiváltképp népszerű volt a háborúellenes mozgalom újbalos fiataljai körében, akik — antimilitarizmusuk dacára— élénk rokonszenvet mutattak a különféle szakállas, katonazubbonyos comandanték iránt. Azok az amerikai baloldali értelmiségiek, akiknek az 1960-70-es években meghatározó élményt jelentettek a háború elleni tiltakozások, később is fenntartották nézeteiket az USA-ról, mint imperialista birodalomról, az olaj- és fegyvergyártó cégek lobbijáról, a kardcsörtető, háborúfüggő politikusokról és az amerikai militarizmusról, ami a stagnáló monopolkapitalizmus folyománya.
A vietnami háború elleni tiltakozásukkal egykor nimbuszt szerzett figurák, mint pl. Chomsky vagy Howard Zinn szemében az Egyesült Államok történelme később sem tűnt sokkal többnek, mint imperialista háborúk vég nélküli sorának, amit nettó haszonvágy fűt, és amit az amerikai kivételesség- és küldetéstudat igyekszik igazolni, az ún. internacionalista külpolitikai hagyomány követése pedig ennek az imperializmusnak az explicit felvállalása. Amikor öt nappal a tragédiát követően Susan Sontag azt írta a The New Yorker magazinban, hogy „9/11” nem a „szabad világ”, hanem „a világ önjelölt szuperhatalma elleni támadás” volt, amit az USA kizárólag magának köszönhetett, mindössze az amerikai újbalos értelmiségiek szakállas véleményét mondta fel újra.
*
A második világháborút követően két ország vált ténylegesen az Egyesült Államok protektorátusává: Nyugat-Németország és Japán. E két ország produkálta a hidegháború két nevezetes gazdasági csodáját. Az NSZK már az 1950-es évektől a glóbusz második legnagyobb gazdaság volt az USA mögött, aztán az 1960-as évek végén Japán letaszította a harmadik helyre. Így zsákmányoljon ki minden országot az imperialista USA! Valójában már Eisenhower elnök kénytelen volt Kisi Noboszuke miniszterelnöknek kuncsorogni, hogy a szigetország csökkentse az Egyesült Államokba irányuló textilexportot, ahogy tette később több amerikai elnök az acéláruk, személygépkocsik és színes tévék esetében, miközben egyetlen szavukkal lezárathatták volna a tengeri kereskedelmi útvonalakat.
*
Sem Rooseveltnek, sem Trumannak nem volt szüksége az ENSZ-re, a NATO-ra, a GATT-ra (később WTO) vagy az IMF-re ahhoz, hogy az USA ezeken keresztül uralja a világot. A második világháborút követően a világ Amerika lábai előtt hevert. Roosevelt és Truman viszont úgy döntöttek, hogy nem hoznak létre egy amerikai birodalmat, helyette inkább kialakították nevezett multilaterális intézmények nemzetközi rendszerét, és kialakítottak egy olyan szabad kereskedelmen alapuló nemzetközi gazdasági rendet, ami lehetővé tette, hogy az USA korábbi világháborús ellenfelei pár évtizeden belül az USA gazdasági kihívóivá váljanak.
*
A országaikat nyomorulttá tévő despotáknak jó okuk van a nyugati imperializmust hibáztatniuk az országukat érő minden bajért, állapítja meg Douglas Murray 2022-es Háború a Nyugat ellen című könyvében. De miért az egyre általánosabb Nyugat-ellenes hangulat? — kérdi. Murray szerint ennek két oka van: az egyik ok a történelmi analfabetizmus, a másik ok viszont egy „óriási méretű morális előfeltevés (…), amely értelmében a világon senki sem tehet semmi rosszat, hacsak nem a Nyugat kényszerítette rá”. Ez utóbbi, Murray szerint, „elképesztő tévedés”.
Fotó: Wikipedia
