Miközben az izraeliek a szemünk láttára vitatkozzák és demonstrálják magukat a veszélyeztetettség határára, számolják fel lassan a saját életterüket úgy, hogy valamiért esélyt sem adnak a rációnak, a határaikon ott állnak a Hamász, a Hezbollah és hasonló NGO-k képviselői, távcsővel figyelnek, és már csak azt a bizonyos kávét kérik.
Most éppen úgy tűnik, az utcai demokráciavédők legvalószínűtlenebb szövetségesei, az ultraortodox (haredi) pártok blokkolhatják a kormány igazságügyi reform hátralévő törvényeinek elfogadtatását, sürgetve az ellenzékkel való tárgyalásokat, mivel tartanak a negatív visszhangtól, plusz azt szeretnék elérni, hogy fiaik továbbra is mentesüljenek a katonai szolgálat alól. Ez nonszensz ugyan, de évtizedek óta így van – mindenesetere bárhogy dönt is majd a kormány erről, egyelőre mindkét fél időt nyer. Szükség is lesz rá.
A távoli diaszpórából nézve teljesen érthetetlen, miért erőszakolja ki Netanjahu a szükséges reformokon túl a szükségtelen hatalomkoncentrációt is, hiszen a társadalom ilyen fokú, végzetes megosztottsága nem lehet elfogadható ár azért, hogy a legfelsőbb bíróság ne ugasson bele minden apró ügybe. Az még érthető, hogy határt kell szabni a szubjektív bírói aktivizmusnak, olyan viszont a világon nincs, hogy egyszerű parlamenti többséggel felülírhassak bírósági döntéseket.
Ugyanígy érthetetlen, miért hatja át az utcai ellenzéket a totális kérlelhetetlenség, a szabadon és szabályosan megválasztott kormány eltávolításának vágya, gondoljunk róla bármit is, és miért teljesen közömbös számára, hogy a többségi szavazótábor szeretné látni választása értelmét. (Nekem se eseteim a Likuddal koalícióra lépett széljobbos figurák, de ez van, tetszettek volna.) Az ellenzék nem tehet úgy, mintha figyelmen kívül lehetne hagyni a választói többség akaratát, évtizedes keserű tapasztalatát a legfelsőbb bírósággal, akkor sem, ha igazságtalan és elfogult vád a bíróságot kizárólag a progresszív agenda megvalósítójaként láttatni.
Az egyéni jogok felől nézve teljes rejtély, miért nem használta ki a krízist a két fél egy – bármilyen kezdetleges – izraeli alkotmány megalkotására, garantálva limitált kormányzatot, egyéni szabadságot és magántulajdont, világosan szétválasztava a hatalmi ágakat, határt szabva a törvényhozás és a bíróság túlterjeszkedésének (olyan sincs ugye, hogy egy elszámoltathatatlan testület önmagát helyezi hatályba, saját soraiból választva bírókat), egyaránt elejét véve a többség, mint a kisebbség zsarnokságának.
Egy adott ponton túl – és ezen a ponton rég túl vagyunk – azonban már teljesen irreleváns, “ki kezdte”, ki miatt szakadt szét konszenzus– és párbeszéd-képtelen részekre az izraeli társadalom: ebben a kormánynak, mivel kormány, nyilván nagyobb a felelőssége, de a baloldali, liberális ellenzék sem takarózhat azzal, hogy ő testesíti meg “a” demokráciát, “a” társadalmat (már ha van ilyen kategória, © M. Thatcher).
Most már a zsidó állam elemi biztonsága, léte a tét, lehet, hogy a mos tízezer tartalékos szolgálatmegtagadó csak a kezdet. Mármint a végé.
Nem véletlenül örülnek és várnak türelmesen Izrael ellenségei, idejük van, pénzt, stratégiát, fegyvert percek alatt összedobnak nekik Teheránban és Katarban. Várnak és készülnek. Ha Abbász elnök meghal vagy netán valami történik vele, a már most működésképtelen, korrupt és autokrata Palesztin Hatóság szétesik, és hónapok alatt létrejön egy nyílt terrorállam.
A Hamász már most egyik fő szponzorával, az iráni Forradalmi Gárdával konzultál, Gázában a Fatah a Hamász fő riválisával, a Palesztin Iszlám Dzsihád nevű civil szervezettel tárgyal, nem kommentálnak, de boldogok, lelki szegények és nyomon követnek. Az izraeli hadsereg hírszerzői pedig levelek sorozatában kell hogy figyelmeztessék Netanjahut az igazságügyi reform nemzetbiztonsági rizikóira.
Izrael alkotmány nélkül is liberális demokrácia, és az marad akkor is, ha a felek nem tisztelik meg országukat egy egységes szerkezetű írásos alkotmánnyal. Jelenleg a 13 alaptörvény mellé a Knesszet bármikor hozzácsaphat újakat vagy hagyhat el létezőket, az egyetlen kontroll-instancia a legfelsőbb bíróság, ez az anarcho-szindikalista kommuna, amely lényegében autonóm módon, önmagát hozta ilyen demokratikus kontrollhelyzetbe. Egyáltalán nem ördögtől való a politikai kinevezettség (Amerikában ugye az elnök és a szenátus osztozik a felelősségen), nem ezen áll vagy bukik a bírói elfogulatlanság, de ehhez is konszenzus kéne. Talán emlékszünk: ehhez két fél kell. Valamint ráció és belátás.
Ősszel az a legfelsőbb bíróság fogja meghallgatni a reformtervekkel kapcsolatos panaszokat, amely az első számú érintettje a reformterveknek – így készül az alkotmányos válság egy alkotmány nélküli országban. Közben a kormány a sorozási törvénnyel lesz elfoglalva, amelynek keretében el kell döntenie – különösen, ha polgári engedetlenségi hullám lesz a szolgálatmegtagadásból -, hogy lemondhat-e hosszú távon a haredi fiatalok besorozásáról, szerencsére már likudos képviselők is pedzegetik, hogy egy nagy frászt mondhat le.
Mindez azért is lesz nagyon hamar kulcskérdés, mert az izraeli légierő egyes pilótái már most belengették: ha Izrael tekintélyelvű irányba mozdul el, nem lesznek hajlandók lebombázni a terroristákat. Mit lehet erre mondani? Egyrészt azt, hogy nézzék már meg, mire készülnek az ellenségeik. Másrészt amit apám mindig mondott: ha egy zsidó hülye, akkor nagyon hülye.
