“A történtek után mély gyászba fordult Izrael – és érthetően a diaszpóra zsidósága is. Nem csak a kioltott emberi életeket gyászoljuk, gyászként éljük meg azt is, hogy erősnek, legyőzhetetlennek tartott világunkat, a zsidók védelmére létrehozott és felépített országunkat ekkora mértékű támadás, megaláztatás érhette. Azt, hogy mindebben bízva a holokauszt utáni ‘soha többé’ parancsa és hite ellenére mégis újra megtörtént a borzalom: a Hamász szadista, embertelen terroristái által végrehajtott pogrom, egy náci népirtás.
Ezekben a napokban minden izraeli meghalt egy kicsit, az is, aki életben maradt” – írja Politzer Maymon Krisztina, az Izraelinfo szerkesztője fontos cikkében, amiben ezután végig is veszi a gyász klasszikus öt fázisát, amin most a zsidó állam keresztülmegy, nem mintha már most látni lehetne ennek a gyászmunkának minden elemét, kifutását. Ez nem az a fajta megrázkódtatás, amin egyhamar túl lehet lépni.
Én se tudok túllépni rajta, itt, a biztonságos diaszpórában, ahol tét nélkül elmerülhetnék letudottnak hitt másodgenerációs holokauszt-traumámban, már ha hagynám. Október 7-e, a Hamász népirtási kísérlete, a megoldási módozatok kegyetlensége olyan sokk volt, ami miatt a munkámra, saját életemre is sokkal nehezebb fókuszálnom. Valójában nem nagyon tudok másra fókuszálni.
Valami alapvetően megváltozott. Izraelben is, Európában is. Mi, érintettek, megint egyedül vagyunk. Soha többé? Az most van.
*
“Mióta és miért van dolgom Auschwitzcal? – rúgdosom félre a nagyobb kavicsokat a bakancsommal. Talán amióta a világot értelmezni próbálva egyre inkább meggyőződésemmé rögzült, hogy egyszerűen csak túlléptünk Auschwitzon, de mennyivel helyénvalóbb itt a passzív: túl lett lépve rajta, legyen csak szenvedő az a szerkezet. Lássuk be, diszkréten túllépdegéltünk, túltettük magunkat az Auschwitz nevű közbotrányon, a háború után egy rövid, udvarias távirat keretében kifejeztük őszinte részvétünket az áldozatoknak és hozzátartozóiknak, majd odébbrúgtuk a hatmilliós hullahegyet, zavarta a kilátást” – írtam tavaly megjelent Láger sztornó c. kisregényemben, és milyen boldog voltam, amikor lezártam a kéziratot, lassan, de biztosan elkezdett oldódni sok évtized lenyomata.
Majd azt látom, hogy október 7-én, a gyilkosságokon, a kínzásokon, elégetéseken, barbár csonkításokon nem évek, hanem úgy 48 órán belül túlteszi magát az emberiség. Most osztotta meg egy ismerősöm, hogy a terroristák aznap levágták egy 8 éves kislány karját, órákig feküdt remegve a vérében, teljesen egyedül.
Emlékszik még – az izraeli polgárokon kívül – bárki ezekre a képekre, híradásokra? A kibuc kis piros gyerekmotorjára? Videókra, ha volt bátorsága megnézni őket (nekem nem volt) ? Ez a túllépdegélés most egyenesen rohanás volt az emlékezés, a gyász, a felelősség elől, hogy hamar visszaállhasson a megszokott rend: az izraeliek a tettes oldalon, a palesztinok a vesztes oldalon, lám, szegény gázaiak.
A gázaiak tényleg szegények: a megszálló hatalom áldozatai. A Hamászé tehát. Sajnálom őket, de senki ne írja elő nekem az egyenlő arányú, kiegyensúlyozott, jóemberkedő gyászt. Senki ne várja a meggyilkolt, elrabolt zsidók hozzátartozóitól, hogy elfogadják gyászuk negligálását, az azon való gyors túllépést, és a palesztin lakosság sorsának előtérbe állítását. Pedig ezen dolgoznak megfeszítve a Hamász, a média, az ENSZ és az EU ostoba vezetői, valamint jéghideg, cinikus “jogvédő” NGO-k sora. Elég volt.
Aki most úgy aggódik a gázai humanitárius helyzet miatt, hogy előtte vagy hallgatott október 7-én, vagy egy-két obligát ejnye-bejnyével elintézte a dolgot (mint tette pl. az Amnesty International meg a fél akadémiai szféra, beleértve a CEU-t), az ennél nagyobb aljasságra is képes. Egyelőre csak nyílt színen hazudozni, de a határ a csillagos ég.
Elhallgatni az izraeli hadsereg szinte könyőrgő röpcéduláit, hogy menjetek onnan, támadunk. Elhallgatni, hogy nagyon is van elég üzemanyag Gázában, hiszen a terror földalatti infrastruktúrája zavartalanul üzemel. Elhallgatni, amit pedig még a terroristák is nyíltan kimondanak, hogy direkt szenvedtetik a civil lakosságot, hiszen be akarják áldozni őket a PR-siker érdekében. Nem feltenni a kérdést, hogy mióta a megtámadott áldozat dolga vízzel ellátni a tetteseket (ráadásul a gázai víz 9 százaléka származik csak Izraelből)?
Elég volt ebből.
*
Magánügy, de nem érzem már valamiféle belső kötelességemnek, hogy közösségi fórumokon kiálljak az igazságért. Van számos kedves ismerősöm, aki hősiesen beleáll és mondhatni terepen küzd, nekem elegem van. Értelme nincsen, még soha senki semmiről nem győzött meg senkit a Facebooon. Muszáj védenem magam, visszaveszek a facebookos vitákból, plusz ha kell, letiltom azokat, akiket ilyenkor kell.
Akik érvként hozakodnak elő “megszállással”, telepes erőszakkal, a “kolonizáltak” ellenálláshoz való jogával, azzal, hogy valami “root cause”-nak azért lennie kell. Nincs. A tettesek azt akarták, hogy mi, zsidók, ne legyünk.
Eddig is elköszöntem mindenkitől, aki pl. undorító ukránellenes megjegyzésekkel és vonatkozó szmájlikkal adta tudomásomra, hogy (lefordítom magyarra:) örülne, ha az orosz hadsereg őt is megerőszakolná és megölné. Néha önző okokból csak az én posztjaim láthatását állítom át, hogy én viszont lássam, mi a halál motiválja őket, honnan származhat a téboly.
Vagy a relativizálgatás, a mérlegelgetés, az igen, de. A mészárlás, de különösen a kisbabákkal, a nyolcéves lánnyal történtek után nincs többé igen, de. Nincs többé középen állás: ha sunyin, a “kontextusra” hivatkozva Izraelre mutogatsz, mint az ENSZ főtitkára, akkor az iszlamo-fasiszta terrort mentegeted.
Eddig időnként azt a lúzer stratégiát követtem, hogy csak röviden beírok valamit, érvet vagy iróniává transzformált dühöt, odabaszok egy linket, aztán utána nagy ívben kerülöm az illető oldalát, meg se nézem, mit reagálnak. Ennyi se marad most már, nincsen erre időm, kedvem.
Nem tartom már szánalmasnak a buborék-létet. Elolvasom nyilván az ún. másik oldal érveit, hogy tudjam, hogyan gondolkodik az ellenség, de ennyi. Elköszönni pedig úgy tudunk ismerősöktől a Facebookon, hogy eldöntjük, hogy meglépjük. Ennyi.
Vitázni akkor tudok valakivel érdemben, ha van valamiféle közös alap, pl. ő is azt akarja, hogy Izrael létezzen. Nem érdekel, hogy jobb- vagy baloldali, de ne hazudjon “apartheidet”, ne használjon “humanitárius” Hamász-nyelvezetet, ne hirdessen békegiccset, “kétállami” megoldást, amivel a Nyugat csak a terrort jutalmazná. Kizárólag a ráció talaján állva tudunk beszélni, érvekkel közeledni, ésszerű kompromisszumokon gondolkodni – minden más ingatag és felborul.
“Igen, Izraelnek joga van létezni. De engedményeket kell tennie azoknak, akik Izrael elpusztítását keresik” – értelmezi találóan Ben Shapiro azoknak az érvét, akik egyrészt-másrésztben utaznak, és kompromisszum alatt hazug önfeladást értenek. Itt nincs, nem létezhet kompromisszum – de a közösségi média nem is az a tér, ahol ez megbeszélhető lenne.
Ayn Rand írja Az önzés erénye c. esszékötetében, hogy alapelvekben, erkölcsi, tudásbeli kérdésekben, az igazság és a racionális meggyőződés kérdéseiben nem létezhet kompromisszum. “Az étel és a méreg közti legkisebb kompromisszummal kizárólag a halál nyerhet.” Egyre inkább úgy látom, hogy a cél és értelem nélküli Facebook-viták, a cinikus és nihilista kommentek áradata van annyira toxikus egy józanul önző, szabadságszerető ember számára, mint egy hazug kompromisszum.
