„A világ nem fekete és fehér” morálisan és tartalmailag is kiüresedett szlogenje cseng fel legtöbbször a közbeszédben, amikor egy-egy fegyveres konfliktus jön szóba. Ha az október 7-i Izrael elleni Hamász-támadást vesszük, az nem fog egyhamar kiveszni az emberek kollektív emlékezetéből: egy példátlanul bestiális és barbár terrorakcióról beszélünk, amelynek brutalitása szeptember 11-én is túltesz.
Ebből kiindulva a magam részéről nem tudok mit kezdeni azokkal, akik az erkölcsi relativizmus jegyében, a racionális helyzetfelismerés illúziójában bemesélik maguknak, hogy egyik oldalnak sincs egyetemes igazsága, s hogy valahol mindkét fél tettei megmagyarázhatóak. Itt már a relativizálás következik, s mily meglepő, főleg azoktól az álszenteskedő, jóemberkedő újbaloldali prókátoroktól, akik a társadalmi és szociális érzékenység leghangosabb szószólói, mondván, ők a civil áldozatokkal vállalnak szolidaritást, s agresszornak titulálják a konfliktus mindegyik résztvevőjét.
Holott ebben a történetben csak egy agresszor van, amelyik előteremtette azt a helyzetet, ami most Gázában civilek ezreinek halálát, és százezrek szenvedését okozza: a pogromot elkövető palesztin terrorszervezet, nem kevésbé a palesztin politikai elit. Amikor 1947-ben egy ENSZ-határozat a két állami létrehozása mellett foglalt állást, nem Izrael volt az, amelyik ezt akkor éa azóta folyamatosan elutasította.
Amikor 1948-ban megalakult a zsidó állam, nem a zsidó telepesek hirdettek szent háborút az arabok ellen. Amikor az arab-izraeli kiegyezést jelentő oslói megállapodás amerikai közvetítéssel létrejött, nem Izrael volt az, amelyik figyelmen kívül hagyta a civilgyilkos, barbár tetteket elkövető iszlamista mozgalmak mozgolódásait, ezzel asszisztálva a terrorhoz. Nem Simon Perez Nobel-békedíja szennyeződött be a brutális intifádák vérfürdőjében, hanem Jasszer Arafaté.
Nem az izraeli hatóságok nyúlják le a nemzetközi segélyeket, hanem a Gáza lakosságát elnyomó, maffiamódszerekkel irányító Hamász – s még lehetne sorolni a példákat arra, hogy a palesztin és izraeli fél közül melyik az álságos, az aljas, a kétszínű és az áruló.
A palesztin politikai elit semmit nem tett a dzsihadizmus és az iszlamizmus felszámolása érdekében, sőt mi több, elnézték akcióikat, hisz ők voltak azok, akik minden rivalizálás dacára segítettek fenntartani a Mahmúd Abbászok és Arafatok önkényuralmát.
Szomorú látni, mennyire nem fontosak manapság azok az emberi szabadságot, és (jogi) egyenlőséget, önrendelkezést, méltóságteljes életet, s békés, konstruktív együttélést szorgalmazó nyugati értékek és elvek, amelyek a felvilágosodás vívmányaként felszabadították az európai embereket az önkényuralom és a szolgaság béklyói alól. A Közel-Keleten Izrael az, amely a nyugati civilizáció védőbástyájaként áll ki a modernitás értékeiért. Jogállamról, parlamentáris demokráciáról beszélünk, ahol több millió főt kitevő, egyre gyarapodó arab közösség is él.
Ahol a liberalizmus és a polgári kultúra egyetemes elvei tartják fent a kohéziót a társadalomban, s – bármit hazudik is az Amnesty International – sem származási, sem vallási alapon nincs jogi diszkrimináció az állam részéről. Izrael a Közel-Keleten a zord sivatagos éghajlaton modern paradicsomot teremtett, az anyagi gyarapodást előtérbe helyezve a vallási és etnikai torzsalkodások fenntartása helyett. Ahol rend, prosperitás és (többnyire) béke uralkodik.
Mindebből az következik, hogy a Gázában dúló terrorellenes harc egyúttal civilizációs harc is.
De korántsem az iszlám és a kereszténység, vagy az iszlám és a judaizmus között, hanem a szabadságot, az egyenlőséget, a békés rendet, a haladást zászlajára tűző modern nyugati civilizáció és az élet- és emberellenes bűntetteket elkövető erőszak, az önkény anarchiáját fenntartó barbarizmus „kultúrája” között.
Izrael egy öntudatos és militáns nemzet ugyan, melyet megedzettek a létfennmaradásáért folyó önvédelmi harcok és háborúk, ugyanakkor nagyságát az adja, hogy képes volt ellenszélben is építkezni és gyarapodni. A zsidó nemzetállami nacionalizmus nem szakadt el az egyetemes humanizmus értékeitől, szemben a pánarab nacionalizmussal, a politikai iszlámmal, és más despotikus teokráciákkal, amelyeknek egyetlen végcélja van: az ellenségnek kikiáltott közösségek és népek eliminálása a föld színéről.
Ebből a szemszögből a világ igenis fekete és fehér. Ahogy a nemzetközi jog is fekete és fehér.
Csak egy objektív igazság létezhet, mégpedig az, hogy az emberek erőszakos elnyomása, gyilkolása, kizsákmányolása, jogfosztása: bűnös és etikátlan. A nyugati civilizáció a nemzetközi jog szellemében nem tűrheti az ártatlan civileket elnyomó rezsimeket, nem tűrheti el a tömeggyilkosságokat, jogfosztásokat és így tovább.
Az egyetemes erkölcsi és etikai elvek nem tűrik következmények és bűntetések nélkül a másik egyén szabadságának korlátozását, egzisztenciájának tönkretételét, ahogy az államilag intézményesített jogkorlátozást, kizsákmányolást sem. Most Izrael és az IDF példázza azt, hogy ezeket az elveket, ha kell, fegyveresen is meg kell védeni, s a zsidó állam 1948 óta ezért rengeteg véráldozatot vállalt.
Tiszteljük meg őket azzal, hogy erkölcsileg is támogatjuk őket küzdelmükben. Nem lehet vita kérdése az, hogy a civilizáció vagy a barbárság oldalára állunk-e.
S hogy a gázai konfliktusban kik állnak többé-kevésbé deklaráltan a civilizációellenes barbárság képviselői mellett? Csupa olyan ország, Venezuelától Észak-Koreán és Iránon át Oroszországig, melyek népe nem jogbiztonságban él, hanem brutális rendőrállami elnyomásban, a lakosság nagy része alacsony jövedelmű, a magántulajdonhoz és az egyéni önrendelkezéshez való jog pedig idegen fogalmak.
Ideje elgondolkodni azon is, hogyan viszonyuljunk a magukat progresszívnek mondó újbaloldali, radikális mozgalmakhoz, melyek a palesztin „felszabadítási” és antikolonalista mozgalmak elkötelezett hívei. Ahogy egykoron még a kollektivista soviniszta jobboldal karolta fel a palesztin ügyet, most a kollektivizmus baloldali prókátorai hirdetik az „anticionista” (értsd: antiszemita) szent háborút. Ők, akik csupán az iszlamista és kollektivista zsarnokok hasznos idiótái.
Izrael szeptember 11-éje után: itt a palesztin álom vége. Ennyi volt.
