Milton Friedman Chilében – széljegyzetek

Eszmék harca. Az 1950 és 1990 közötti években — a hidegháború alatt — két tábor vívott egymással globális harcot: a piacgazdaság és a tervgazdaság hívei. Az összecsapások nem kerülték el Latin-Amerikát, Afrikát, Indiát sem.

Némi probléma az időzítéssel. 1978-as memoárjában írja Eduardo Galeano uruguayi író: „Milton Friedman elméletei elhozták neki a Nobel díjat. Chilének pedig Pinochet tábornokot”. Mindazonáltal Galeano az 1971-es Latin-Amerika nyitott erei című könyvében — melyben Latin-Amerika öt évszázados nyugati kizsákmányolásának történetét kívánja elbeszélni — a Nemzetközi Valutaalapot ostorozza, mondván, az infláció elleni küzdelem ürügyén az intézmény az 1950-es évektől kezdve restrikciós gazdaságpolitikát (belföldi hitelkiáramlás fékezése, állami kiadások csökkentése, bérek befagyasztása) kíván ráerőltetni a latin-amerikai országokra, mely politika nemhogy enyhítené, inkább kiélezi a gazdaságok egyensúlyi zavarait. A Pinochet vezette katonai junta 1973 szeptemberében került Chilében hatalomra, Friedman pedig 1975 márciusában járt első alkalommal Chilében (majd 1981 májusában másodjára).

Kétféle nézet a latin-amerikai infláció okáról. Egy 1961-es tanulmányában Roberto de Oliveira Campos brazil közgazdász kétféle, egymással szakmai vitában álló, véleményt lát körvonalazódni a latin-amerikai országokat akkoriban sújtó krónikusan magas infláció okát illetően, melyeket strukturalista és monetarista nevekkel jelöl. A monetarista címkét elsőként maga Roberto Campos használta tanulmányában, és — miként azt pár évvel később kifejti — legalább ennyire nevezhette volna fiskalistának is, amennyiben a monetarista nézet szerint a latin-amerikai országok krónikus inflációjának legfőbb oka a költségvetési deficit monetáris finanszírozása. A strukturalista nézet szerint viszont az infláció nem monetáris természetű, hanem azt a latin-amerikai országok rugalmatlan gazdaságszerkezete okozza, leginkább a monopolisztikus piacok.

Míg a monetaristák úgy vélték, a latin-amerikai gazdaságok rugalmatlanságának valójában az elburjánzó kormányzati szabályozás az oka, addig a strukturalisták azzal vádolták a monetaristákat, hogy azok tudatlan dogmatikusok, akik pusztán elvont és irreleváns teóriákat hangoztatnak ahelyett, hogy az egyes országok olyan strukturális sajátosságait tanulmányoznák, mint a világgazdaság polarizációjából fakadó függőség. Említett 1961-es tanulmányában Campos úgy látja, a monetaristák nézetei a Nemzetközi Valutaalap elképzelésihez állnak közel, a strukturalisták nézetei viszont az ENSZ chilei székhelyű Latin-Amerika Gazdasági Bizottsága (ECLA) nézeteihez. Roberto Campos monetarista volt, de Albert O. Hirschman, aki nem különösebben szimpatizált Milton Friedmannel és a Chicagói Iskolával, és alapvetően a strukturalistákhoz húzott, szintén úgy vélte, Latin-Amerika krónikus inflációjában a pénznyomtatás játssza a főszerepet.

Államcsínyek és junták. A második világháborút követően beköszöntött a hidegháború és dekolonializáció korszaka, melyben döntően különféle katonai puccsok rombolták le a demokratikus rendszereket. Ebben az időszakban se szeri, se száma a katonai rezsimeknek Latin-Amerikában. Paraguaytól, Brazílián, Bolívián, Argentínán át Chiléig, Uruguayig végig a kontinensen.

Az első monetarista miniszter. Az 1964-es államcsínyt követően Humberto Castelo Branco vezette katonai junta került hatalomba Brazíliában, melynek Roberto Campos, a monetarista szó megalkotója, lett a gazdasági tervezésért és koordinációért felelős minisztere. A Campos által kidolgozott Kormányzati Gazdasági Akcióterv (az ún. Campos-terv) az — akkor éppen 120 százalékos — brazil infláció letörése érdekében a költségvetés kiegyensúlyozását, a pénzkínálat növekedésének korlátozását, intézményi reformokat, valamint a gazdasági növekedés megalapozását célzó egyéb intézkedéseket (pl. adó- és bankreform) tartalmazott. A brazil gazdaság egy átmeneti recesszió után 1968-től jelentős növekedésnek indult. Campos az amerikai George Washington és Columbia egyetemeken tanult közgazdaságtant.

Infláció vagy diktatúra? David Felix amerikai közgazdász, a Wayne Állami Egyetem professzora, egy 1961-es tanulmányában azt fejtegeti, hogy a latin-amerikai országokban tapasztalható „osztályellenségeskedés” miatt az infláció letörése a pénzkínálat növekedésének visszafogásával kizárólag akkor lehetséges ezekben az országokban, ha azt valamilyen kedvező külső feltétel lehetővé teszi, mint pl. egy tartós exportboom. Illetve: „Egy másik lehetőség a feszes pénzkínálat fenntartásához egy olyan erős diktatúra, amely képes betömni a társadalmi elégedetlenség szelepjeit”.

Beruházás az emberi tőkébe. Több mint két évtizeddel Pinochet hatalomra kerülését megelőzően, 1956 áprilisában Chilében megállapodás jött létre a santiagói Katolikus Egyetem és az amerikai Chicagói Egyetem között arról, hogy — a Ford Alapítvány támogatásával — chilei diákok tanulhassanak közgazdaságtant a Chicagói Egyetemen. Még abban az évben megérkeztek az első diákok az Egyesült Államokba. A Chile Project névre keresztelt kezdeményezés értelmi szerzője Theodore Schultz chicagói közgazdász, a Chicagói Egyetem közgazdaságtan tanszékének vezetője volt. Az eredetileg agrárközgazdász Schultz — az 1950-es évek első felében — úgy látta, Latin-Amerika országainak gyenge mezőgazdasági termelékenységét legfőképp a korszerű szakismeretek hiánya okozza, ezért az agráriumba történő legmagasabb megtérülést biztosító beruházás a helyi gazdák képzése lenne.

E megfontolást követve jutott aztán Schultz arra a következtetésre, hogy Latin-Amerika egyik leginkább égető problémája, hogy nincsenek olyan analitikus elemzőképességgel rendelkező helyi közgazdászok, akik képesek lennének megérteni a piacok, az árak, az innováció és a „humán tőke” szerepét a gazdasági fejlődésben, és képesek átlátni a gazdaság működésének tágabb összefüggéseit. Schultz úgy vélte, a korszerű közgazdászképzés meghonosítása hosszú távon rendkívül jövedelmező beruházást jelentene Latin-Amerika gazdaságai számára. 1979-ben Theodore Schultz közgazdasági Nobel-díjat kapott a humán tőke területén végzett úttörő munkásságáért, vagyis annak bizonyításáért, hogy az oktatás által történő humántőke-felhalmozás kulcsfontosságú tényezője a gazdasági fejlődésnek.

A „chicagói fiúk”. Azon chilei diákok gúnyneve, akik a Chicagói Egyetemen tanultak közgazdaságtant, és később a santiagói Katolikus Egyetem oktatói lettek, illetve magas kormányzati pozíciókba kerültek a Pinochet-érában. A chicagói fiúk doyenje Sergio de Castro volt, aki 1956-ban érkezett tanulni Chicagóba, később pedig a chilei Katolikus Egyetem gazdaságtudományi karának vezetője lett, majd Pinochet alatt gazdasági tanácsadóként, gazdasági miniszterként és pénzügyminiszterként is szolgált.

A képzés. A chilei diákok sem tudományos szocializmust, sem városi gerilla-hadviselést nem tanultak a Chicagói Egyetemen, helyettük mikro- és makroökonómiát, nemzetközi gazdaságtant, államháztartástant és hasonló standard közgazdasági kurzusokat hallgattak. Emellett olvasniuk kellett Alfred Marshall 1890-es A közgazdaságtan alapelvei című klasszikus művét, ahogy a baloldali keynesiánus ikon, Joan Robinson 1933-as A tökéletlen verseny közgazdaságtana című, szintén klasszikusnak tekinthető, művét is. A Frank Knight által oktatott elmélettörténeti kurzuson pedig Smith, Ricardo, Senior és Mill ár- és jövedelemeloszlás-elméletével ismerkedhettek meg a chilei diákok, vagyis azoknak a 18-19. századi tekintélyes szerzőknek a tanításaival, akiket Karl Marx a politikai gazdaságtan angol klasszikusainak nevezett.

Frank Knight mellett Theodore Schultz, Martin Bailey, Lloyd Metzler voltak a „chicagói fiúk” tanárai, de valódi szellemi vezetőjük Arnold Harberger volt, az államháztartástan tárgy oktatója, aki folyékonyan beszélt spanyolul, és aki chilei diákjai révén ismerkedett meg chilei feleségével (aki az Egyesült Államokban élt). Sergio de Castro mindössze egyetlen kurzust hallgatott Milton Friedmannél, és semmilyen kapcsolatban nem volt — ahogy a többi chilei diák sem — Friedrich Hayekkel, aki 1950-től tanított a Chicagói Egyetemen, mint filozófia professzor (a chicagói közgazdászok ui. ellenezték, hogy a közgazdaságtan tanszéken kapjon kinevezést, tekintettel arra, hogy Hayek régi kritikusa volt az ún. Chicagói Iskolának). A chicagói fiúk, saját visszaemlékezésük szerint, sem az egyetemen, sem egymás közt nem beszéltek politikáról, az ösztöndíjuk pedig olyan szerény volt, hogy inkább közösen vettek egy hajvágógépet, hogy ezzel spóroljanak a fodrászon.

Allende nem volt demokrata. Sztalin 1953-as halálakor Salvador Allende, Chile későbbi elnöke, gyászbeszédet tartott a santiagói Baquedano Színházban, melyben a tömeggyilkos diktátort „Sztalin apánknak”, a „kreativitás”, a „humanizmus” és „béke” kiemelkedő alakjának nevezte, aki „mindent, amit tett, az emberek szolgálatában tett”, és akinek példája erőt kell adjon egy „nagyszerű holnap” építéséhez. Allende a Chilei Szocialista Párt egyik alapítója volt, ami marxista-leninista párt volt, és ami leginkább abban különbözött a Chilei Kommunista Párttól, hogy nem követte teljes szolgaisággal a moszkvai vonalat. A párt több ezer tagot számláló félkatonai szervezetének, a Forradalmi Baloldali Mozgalomnak (MIR) Pascal Allende, Salvador Allende unokafivére volt a vezetője. Jóllehet, a szocialista párt vitáiban Allende azt a kisebbségi álláspontot képviselte, hogy a pártnak választások útján kellene hatalomra kerülnie, nem fegyveres harccal, ám Allende ettől még nem volt demokrata, amennyiben e pártvita pusztán taktikai jellegű volt.

Allende az 1960-as években sok időt töltött Kubában, és közeli személyes kapcsolatot ápolt Fidel Castróval és Che Guevarával. Allendének volt egy példánya Guevara A gerillaharcos kézikönyve című művéből, ami eredetileg Guevara saját példánya volt, és amelyet „Salvador Allendének, aki ugyanazt próbálja elérni más eszközökkel” dedikációval ajándékozott Allendének. Allende célja valóban nem különbözött Castro és Che Guevara céljától. Miként nem sokkal elnökké választása után — 1970 végén Régis Debray francia filozófus által készített hosszú interjúban — Allende kifejti: „Ami a burzsoá államot illeti, azt jelenleg igyekszünk legyőzni, megdönteni! (…) Én azért kerültem erre a posztra, hogy megvalósítsam Chile gazdasági és társadalmi átalakítását, hogy megnyissam számára az utat a szocializmushoz. A mi célunk a totális, tudományos, marxista szocializmus”.

Allende hat baloldali pártot, köztük a Chilei Kommunista Pártot és a Chilei Szocialista Pártot, tömörítő választási szövetség, a Népi Egység jelöltjeként nyert elnökséget. A Népi Egység programja, ami a Chilei út a szocializmusba nevet viselte, expressis verbis megfogalmazta: „A népi politikai erők fő célja a jelenlegi gazdasági rend felváltása (…) a szocializmus építésének elindítása. Az új gazdaságban a gazdasági tervezés alapvető szerepet fog játszani (…). Az állami gazdaságpolitika a nemzetgazdasági tervezés és kontroll rendszerein keresztül fog megvalósulni”.

Allende valójában egy szovjet típusú rezsimet akart létrehozni az 1932 óta demokratikusan működő Chilében. Mindezt tette úgy, hogy az 1970-es őszi választáson Allende a voksok 36,6 százalékát kapta a jobboldali jelölt, Jorge Alessandri korábbi elnök 35,3 százalékos voksaival szemben. Mivel Allendének nem volt többsége a törvényhozásban, és az ellenzék elszántan próbálta megakadályozni az Allende-kormány rombolását, ezért Allende a rendeleti kormányzás és jogi trükközés eszközeihez folyamodott. Aztán három év után, 1973. augusztus 22-én a chilei képviselőház végül alkotmányellenesnek nyilvánította Allende kormányzati tevékenységét, lényegében felszólítva a hadsereget az alkotmányosság helyreállítására. A chilei legfelsőbb bíróság szintén alkotmányellenesnek ítélte Allende kormányzását, amennyiben az szisztematikusan figyelmen kívül hagyta a bíróságok határozatait. Röviddel a Pinochet-puccs előtt Santiagóban hatalmas tömeg demonstrált Salvador Allende ellen. Allende választások útján került ugyan hatalomba, de nem volt demokrata.

Fasiszta reakció. Fidel Castro 1971 decemberében Chilébe látogatott. A látogatás ideje alatt chilei nők ezrei vonultak Santiago utcáira üres fazekakat kongatva. Miután a kormány által támogatott baloldali fegyveresek rátámadtak az élelmiszerhiány miatt demonstráló nőkre, Allende — aki Noam Chomsky jellemzése szerint „alapjában véve szociáldemokrata volt, az európai fajtából” — ostromállapotot hirdetett.

Chilei út a szocializmusba. Az Allende-rezsim három éve alatt meredeken zuhantak a reálbérek, általános áruhiány alakult ki, virágzott a feketepiac, a kereskedelmi hiány óriásira emelkedett. A rezsim megállás nélkül államosított. Az állami tulajdonú vállalkozások száma az 1970-es 68-ról 1973-ra 596-ra emelkedett, utóbbiak együtt már a kibocsátás 40 százalékát adták. 1973 szeptemberében a chilei infláció 700 százalékon járt, úgy hogy a termékek jelentős körére árplafon volt érvényben. Allende kormánya az árszabályozás szürreális rendszerét hozta létre: az Ipari és Kereskedelmi Igazgatóság több, mint 3.000 termék — köztük alapvető termékek — árát maximálta, arra hivatkozva, hogy mindezen termékek gyártói visszaéltek piaci hatalmukkal.

Pedro Vuskovic, Allende gazdasági minisztere, úgy látta, hogy egy monopóliumok által dominált gazdaságban — és Chile gazdaságát ilyennek tekintette — jelentős kihasználatlan termelési kapacitások vannak, amit bankópréssel finanszírozott költségvetési kiadásokkal, illetve összehangolt ár- és bérszabályozással hadba lehet fogni. Miként a fejlődésgazdaságtan egyik kiemelkedő szaktekintélye, Paul Rosenstein-Rodan 1974-ben megállapította, a chilei gazdaság 1970-1973 közötti összeomlása Allende szocialista politikájának lett a következménye, ami „drámaian növelte a keresletet, de nem tett semmit a termelés növekedése érdekében, ami kielégíthette volna ezt a keresletet. Helyette inkább csak nyomtatta a pénzt”.

A chilei infláció és az államosítás. Az Allende megválasztását megelőző két évtizedben, 1950 és 1970 között, Chilében az átlagos éves infláció 33 százalék volt (ami rendkívül magas érték). 1970-es megválasztásakor Allende 35 százalékos inflációt örökölt, amit három évnyi kormányzással 700 százalékra sikerül felvinnie. A Vuskovic-féle gazdaságpolitika mellett az államosítások jelentős részben hozzájárultak az infláció elszabadulásához. Összhangban a Népi Egység programjával, azaz Chile szocialista átalakításával, Allende hosszú távú célja a vállalkozások egyre szélesebb körben történő államosítása volt. Az államosítás részben rendeletileg történt, részben egyéb csalárd módokon. Például egy évtizedekkel korábban, 1932-ben hozott homályos jogszabály értelmében, ha egy vállalat termelése (pl. cement, textília, ruházat) hosszabb időre visszaesett vagy leállt, akkor az ellátásbiztonságra hivatkozva a kormány meghatározatlan időre átvehette a vállalat létesítményeit.

Regnálásának három éve alatt az Allende-kormány a szakszervezetekkel összejátszva vagy épp irreálisan alacsony hatósági árak megállapításával tömegével hozta létre mesterségesen a vállalatok termelésének visszaesését, azért hogy aztán átvehesse azokat. Az átvételt követően a kormány visszautasíthatatlan ajánlatot tett a tulajdonosoknak az irányítása alá vont vállalat megvásárlására, amit minden esetben jegybanki pénzteremtéssel finanszírozott. Az egyéb rendeleti kisajátítások során, amennyiben a kormány úgy döntött, hogy kárpótolja a tulajdonosokat, a kárpótlás finanszírozása szintén pénznyomtatással történt. Három számjegyű inflációs ráták mellett, amit jó részt maga az államosítás okozott, mindez lényegében a tulajdonosok kisemmizését jelentette.

A puccs. A chilei hadsereg, Augusto Pinochet tábornokkal az élén, 1973. szeptember 11-én megostromolta az elnöki palotát. Pinochet tábornokot három héttel korábban, augusztus 23-án, Allende nevezte ki a chilei hadsereg főparancsnokának. Pinochet korábban Carlos Prats, Allende hadügyminisztere alatt szolgált. A puccs fő szervezője José Toribio Merino, a haditengerészet tábornoka volt. Pinochet — aki pár hónappal korábban még megakadályozott egy Allende elleni katonai puccskísérletet— szeptember 9-én, azaz mindössze három nappal a puccs előtt, értesült a tervről. Gustavo Leigh, a légierő főparancsnoka avatta be, azzal, hogy vele vagy nélküle, de megbuktatják Allendét.

Az ostrom napján a puccsisták többször szabad elvonulást ígértek Allendének, amennyiben lemond az elnökségről. Allende családja, és az elnöki palotában tartózkodók bántatlanul elvonulhattak (Allende családja később elhagyta Chilét). Az ostromlott palotából Allende rádióbeszédet intézett a chilei néphez, megivott pár pohár whiskyt (ami emberileg talán érthető), aztán végzett magával egy AK-47-es gépkarabéllyal, melynek tusán kis vésett aranylemez díszelgett: „Jó barátomnak, Salvador Allendének. Fidel Castrótól”. Nem tudni, miként alakult volna Chile történelme, ha Allende nem akar a szocializmus mártírja lenni. A puccsot követően egy tizenhétévnyi katonai diktatúra következett Chilében. A Pinochet rezsim 3200 ellenzékit gyilkolt meg, emberek tízezreit kínozta meg, börtönözte be.

Foucault. Amikor a chilei szociológus és baloldali aktivista, Antonio Sánchez 1975-ben Párizsban találkozott Michel Foucault francia filozófussal, a Pinochet-puccs és a katonai junta hatalomra kerülése kapcsán Foucault azt mondta neki: „Chile tragédiája nem a chilei emberek hibája, hanem nektek, marxistáknak a súlyos vétke, és szörnyű felelőssége”.

A CIA és a Pinochet-puccs. Allende 1970. szeptember 4-i elnökválasztási győzelme után másfél héttel, szeptember 15-én Nixon elnök, Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó, Richard Helms CIA-igazgató és John Mitchell legfőbb ügyész találkozott a Fehér Ház Ovális Irodájában, hogy megbeszéljék a chilei helyzetet. Nixon és Kissinger tartottak attól, hogy Allende példája — egy választással hatalomra kerülő szocialista elnök — ragadósnak bizonyulhat a többi latin-amerikai ország számára. Ahogy Nixon fogalmazott: „Ha hagyjuk, hogy (…) Dél-Amerika lehetséges vezetői azt higgyék, hogy ugyanazt tehetik, mint Chile (…) akkor nagy bajban leszünk. (…) Nem szabad megengednünk, hogy Latin-Amerika azt higgye, megúszhat ilyesmit”. Kissinger úgy látta, Allende még a nyugat-európai baloldal számára is ösztönzőleg hathat, és a következő „dominó” akár Franciaország és Olaszország is lehetnek.

Annak érdekében, hogy Allende beiktatását meghiúsítsák, Nixon utasította a CIA-t, hogy a chilei hadsereg felbujtásával szervezzen katonai puccsot. Ez a lépés lényegében az USA hidegháborús nagystratégiájának, a Kennan-féle feltartóztatásnak a logikáját követte. A puccs —melyben a chilei hadsereg lojális főparancsnoka, René Schneider tábornok életét vesztette — kudarcot vallott. E kudarcot követően Nixon letett a további katonai puccskísérletről, helyette embargót hirdetett Chilével szemben. (A nagy dollárinségből Franco tábornok segítette ki Allendét, akivel személyes barátságban voltak.) Mindez 1970 őszén történt. Az 1973-as Pinochet-puccsban az USA nem vett részt közvetlenül. A titkosítás alól később feloldott bizalmas dokumentumok tanúsága szerint a CIA legjobb esetben is csak sejtette, hogy készül valami.

A választásokról. 1948 tavaszán úgy tűnt, az áprilisi olaszországi általános választást a Moszkva által nagyvonalúan támogatott Népi Demokratikus Front — az Olasz Kommunista Párt és az Olasz Szocialista Párt választási koalíciója — fogja megnyerni, ami annak lehetőségével fenyegetett, hogy a kommunizmust nem lehet megállítani Európában. Az amerikai külügyminisztérium akcióba kezdett: beindított egy levelezőkampányt, melynek során olasz-amerikaiak írtak otthoni barátaiknak és rokonaiknak, melyben figyelmeztettek a veszélyre. Az első amerikai „titkos akció” valójában ellenlépes volt a szovjet befolyással szemben, ami sikerrel járt, az olasz kommunisták elvesztették a választást. A hidegháború alatt az amerikai és szovjet titkosszolgálatok aztán rendszeresen beavatkoztak a választásokba; már ahol voltak egyáltalán. A KGB és Castro emberei aktívan tevékenykedtek Latin-Amerikában (Havanna számára érthetően fontosabb volt a térség, Moszkva kisebb geopolitikai jelentőséget tulajdonított neki). Az 1970-es chilei elnökválasztási kampányban a KGB Allendét támogatta (egyebek mellett pénzzel), a CIA pedig Jorge Alessandrit (illetve Allende-ellenes propagandát folyatatott).

Hat nap Chilében, ami nem rengetett meg semmit. 1975 márciusában Milton Friedman hat napot töltött Chilében, ahova a chilei BHC jelzálogbank ügyvezető alelnökének, Rolf Lüdersnek a kezdeményezésére érkezett. A közvetlen meghívást Friedman a „chicagói fiúk” mentorától, Arnold Harbergertől kapta, aki a megelőző két évtizedben, azaz a Chile Project indulásától, számos alkalommal járt Chilében (a megelőző kilenc hónapban háromszor). Érkezése másnapján, 1975. március 21-én Friedman és Harberger találkozott Pinochettel, és mintegy háromnegyed órás, kissé döcögős, beszélgetést folytattak tolmács közvetítésével. A találkozón Friedman kifejtette, hogy a chilei gazdaság legfőbb problémáját — az akkor éppen 370 százalék körüli — inflációban látja, amit a költségvetési deficit pénznyomtatással történő finanszírozása okoz. Következésképp a pénzromlás megfékezésére a deficit megszűntetését javasolta, legfőképp a költségvetési kiadások csökkentésével.

A találkozón Friedman felhívta Pinochet figyelmét, hogy az infláció letörése a munkanélküliség átmeneti növekedését okozza, amit Pinochet — Friedman visszaemlékezése szerint — „egyértelmű aggodalommal” fogadott, ezért arra kérte Friedmant, hogy az, visszaérkezve Chicagóba, levélben is fogalmazza meg neki javaslatait. Hatnapos látogatása további részében Friedman gazdasági előadásokat tartott diákoknak, üzletembereknek, állami és katonai tisztviselőknek, valamint féltucat interjút adott chilei lapoknak. A legolvasottabb napilap, az El Mercurio március 23-i száma közös interjút közölt Friedmannel, Harbergerrel és Carlos Geraldo Langoni brazil közgazdásszal (utóbbi szintén a BHC bank meghívására érkezett Chilébe). Az interjúban a három közgazdász a nyilvánosságnak is kifejtette a Pinochetnek mondottakat. Március 26-i egyetemi előadásában Friedman a chilei gazdaságról beszélt, melyben megismételte: „Az infláció oka mindig a pénzmennyiségben keresendő, és Chile esetében is erről van szó. (…) Az egyetlen módja a chilei infláció megszüntetésének a költségvetési deficit drasztikus felszámolása, lehetőleg a kiadások csökkentésével”. Friedman, saját bevallása szerint, semmilyen előzetes vagy utólagos cenzúrával nem találkozott Chilében.

Friedman levele. 1975. április 21-i keltezésű, Pinochethez írt levelében Friedman megismételte az egy hónappal korábbi santiagói találkozón kifejtett elképzelését a chilei infláció okáról, fő gyógymódnak pedig a költségvetési kiadások 25 százalékos, fűnyíróelv szerinti, csökkentését javasolta. Emellett szorgalmazta az ár- és bérszabályozás megszűntetését, valamint a pénzügyi vállalkozások indítása előtti akadályok csökkentését. Levelében Friedman újfent kifejtette, hogy a pénzromlás megállítása a munkanélküliség emelkedését okozza, hozzátéve, hogy a chileihez hasonló vágtató infláció esetében mindössze két rossz közül van választás: a rövid ideig tartó magas munkanélküliség és a hosszú ideig tartó magas munkanélküliség közül, attól függően, hogy milyen gyorsan történik meg a kiigazítás. Ennek megfelelően, levelében Friedman azt javasolta, hogy a deficit lefaragása hat hónapon belül történjék meg.

A fokozatosságra hivatkozó elhúzódó kiigazítás ui. fölöslegesen nyújtja el annak kedvezőtlen hatásait; semmi ésszerű vagy humánus nincs a lassú foghúzásban. E határozott és gyors cselekvésre Friedman — némiképp szerencsétlenül — a „sokkterápia” kifejezést használta mind chilei szerepléseinek alkalmával, mind a Pinochethez írt levelében. E kifejezés kapcsán ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy Friedman szeme előtt minden alkalommal az 1948-as júniusi nyugat-német árliberalizáció lebegett, melynek során Ludwig Erhard pénzügyminiszter egyetlen hétvége alatt eltörölte az összes hatósági árat, és új pénzt vezetett be. Mindezek mellett levelében Friedman külön kitért a legelesettebbekre, akiket — közvetve — szintén érint a kiigazítás terhe, ezért számukra valamilyen anyagi támogatást javasolt.

A közhely. 1975-ben Friedman lényegében a Roberto Campos által 1961-ben monetaristának keresztelt álláspontot mondta föl a chilei infláció okát és gyógymódját illetően. Az Allende-évek alatt a „chicagói fiúk” rangidős vezetője, Sergio de Castro rendre hangot adott azon véleményének, hogy az egyre növekvő költségvetési deficit pénzteremtéssel történő finanszírozása az infláció elsődleges oka. Arnold Harberger szájából ugyanez szintén jó párszor elhangzott. Például — Friedman látogatása előtt néhány hónappal — egy 1974 decemberi nyilvános chilei beszédében. Friedman valójában semmi újat vagy eredetit nem mondott Chilében. Nota bene a bankópréssel történő deficitfinanszírozást Friedman nem kizárólag Chile esetében gondolta az infláció elsődleges okának, hanem általában. (Bizonyítékul elég felütni Választhatsz szabadon című népszerű művét.) Következésképp semmi specifikusan chilei nem volt a Friedman által hangoztatottakban. Ezért tekintették azt az olyan chilei strukturalista közgazdászok, mint Aníbal Pinto és Osvaldo Sunkel — a „chicagói fiúk” hazai kritikusai — merőben elvont okoskodásnak.

A „Tégla”. 1973 márciusában tizenegy közgazdász, közülük heten „chicagói fiúk”, Sergio de Castro vezetésévél kidolgozták — a némiképp szürke — A gazdasági fejlődés programja címet viselő gazdasági reformtervezetet, ami később a Tégla becenevet kapta (mivel olyan vaskosra sikeredett, hogy beszakadt alatta az asztal). A tervezet főbb elemei a központi költségvetés kiegyensúlyozása, az árak felszabadítása, a külkereskedelmi korlátozások (behozatali engedélyek, kvóták) megszűntetése, az ipar deregulációja és a modern tőkepiac megteremtése voltak. A tervezet ugyanakkor nem szorgalmazta a tőkemérleg teljes liberalizációját, az „extrém szegénység” felszámolását pedig célzott szociális intézkedésekkel kívánta megvalósítani. A program elkészültét Roberto Kelly, a chilei haditengerészet nyugalmazott tisztje, üzletember és José Toribio Merino tábornok, a Pinochet-puccs fő szervezője szorgalmazta. Sergio de Castro később tagadta, hogy tudott volna Merino szerepéről, de a program egyik meghatározó szerzője, Emilio Sanfuentes bizonyosan tudta, hogy Kelly pusztán közvetítő a haditengerészet és a közgazdászok között. A Tégla lett a Pinochet-éra gazdaságpolitikai alapvetése.

A reklámarc. Jorge Cauas kereszténydemokrata politikus, a jegybank korábbi alelnöke, 1974 júliusában került a chilei pénzügyminisztérium élére. Cauas a határozott, gyors reformok híve volt. Az általa meghirdetett Nemzeti Helyreállítási Terv a kormányzati kiadások széleskörű és jelentős csökkentését, valamint a jegybanki pénzteremtés ütemének szintén jelentős csökkentését irányozta elő. A Cauas-terv az egy évvel korábbi Téglán alapult. Az új politika nyilvános bejelentésére 1975. április 24-én került sor, azaz szűk egy hónappal Friedman chilei látogatását követően.

Friedmant valószínűleg éppen azért hívták meg Chilébe, hogy a látogatása körüli hírveréssel, és az általa tett — nagyrészt előre borítékolható tartalmú — nyilatkozatokkal készítsék fel a közvéleményt a gazdaságpolitikai fordulatra. Friedman áprilisi 21-i levelére Pinochet egy május 16-i keltezésű nyúlfarknyi válaszlevélben reagált, melyben megköszönte Friedmannek a javaslatait, azzal a megjegyzéssel, hogy azok valójában már megvalósítás alatt állnak a Nemzeti Helyreállítási Terv keretében. Friedman tényleges szerepét illetően árulkodó, hogy önéletrajzában Segio de Castro a Nemzeti Helyreállítási Terv kapcsán még csak meg sem említi a nevét. Valójában Friedman 1975-ös chilei látogatásáról sem ejt egy árva szót.

Milton Friedman – Pinochet And Chile

Professor Friedman clears up controversy about his relation with Chilean dictator Augusto Pinochet. http://www.LibertyPen.com

Privatizál, deregulál, liberalizál. A Pinochet alatt kormányzati pozícióba került „chicagói fiúk” nem voltak Fidel Castro elvtársai, és nem állt szándékukban tovább haladni a lenini úton. Az Allende-kormány által államosított több száz vállalatot visszaadták korábbi tulajdonosaiknak, megszüntették a több ezer termékre kiterjedő árszabályozást, megszüntették a differenciált valutaárfolyamok rendszerét (Allende alatt 10 hivatalos valutaárfolyam volt), csökkentették az átlagosan 90 százalékos importvámot (ami egyes termékek esetében elérhette a 250 százalékot), eltörölték az engedélyeztetések, kvóták és a különféle előírások ágas-bogas abszurd rendszerét. Mindezen intézkedések meghozatala azonban nem elszabadult friedmanisták ámokfutását jelentette, hanem a chilei gazdaság visszafordítását a piacgazdasághoz az Allende-éveket követően. Egyúttal egyértelmű szakítást jelentettek az ECLA által propagált strukturalista nézetekkel is.

Egy diktátor gazdasági tanácsadója. A chilei látogatását követő évben, 1976-ban Friedman elnyerte a közgazdasági Nobel-díjat. A díjátadóra érkező Friedmant Stockholmban több szervezett tüntetés fogadta. Az átadó ceremónia sem múlt el zavartalanul: a karzatról egy fiatalember hangos bekiabálásba kezdett. Szabadságot Chilének! Friedman, haza! Éljen Chile népe! Le a kapitalizmussal! Jóllehet közvetlen fenyegető üzenetet nem kapott, svédországi tartózkodása alatt Friedmant civilruhás rendőrök kísérték, és hátsó ajtókon közlekedett. Valójában nem sokkal a Pinochettel történt rövid találkozást követően kezdetüket vették a nemzetközi sajtótámadások és tüntetések, melyek azzal vádolták Friedmant, hogy egy véreskezű diktátor gazdasági főtanácsadójának szegődött.

A vád mögött olyan személyek álltak, mint a Chicagóban PhD fokozatot szerzett Andre Gunder Frank marxista közgazdász, aki a Pinochet-puccsot megelőzően a Chilei Egyetemen tanított, és aki részt vett Allende gazdasági programjának kialakításában, vagy Gunnar Myrdal svéd közgazdász, az 1974-es év közgazdasági Nobel-díjasa, a svéd jóléti állam építésze. Frank, a marxista „chicagói fiú”, már Friedman látogatása előtt, 1974 augusztusában nyílt levélben bírálta Arnold Harberger chilei tevékenységét, valamint igyekezett az Allende-kormány után maradt romhalmazt, köztük a világbajnok inflációt, teljességgel a Pinochet-rezsim számlájára írni, illetve Harberger és Friedman gazdaságelméleti nézeteit hibáztatni a korábbi évek során kialakult katasztrofális állapotokért.

1976 áprilisi második nyílt levelében Frank ugyanezen vádakat már döntően Friedmannek, „Pinochet gazdasági tanácsadójának” címezte. De a Friedman elleni kampányból éppúgy kivették részüket a baloldali diákszervezetek, miként a New York Times és a Washington Post kolumnistái is. Tüntetők masíroztak fel-alá Friedman háza előtt táblákat lengetve. A tiltakozásokkal egyidejűleg lábra kaptak az olyan híresztelések, hogy a Pinochet-rezsim gazdasági programját maga Friedman írta, és a CIA finanszírozta. Évekig tartott, mire a tiltakozási hullám lecsengett.

Gyilkos tudomány. 1974-es nyílt levelében Andre Gunder Frank összefüggést vélt felfedezni a Pinochet-puccsot követő erőszakhullám és „chicagói fiúk” tevékenysége között. Miként Frank fogalmazott: Chilében a gazdasági reformot „másképp nem lehet kikényszeríteni, csak a háttérben működő kettős ösztöke, a katonai erő és a politikai terror párosa révén”; a piaci egyensúlyt a „szuronyok hegye” biztosítja. Nem sokkal Frank második nyílt levelének megjelenését követően, 1976 augusztusának végén hosszú írás jelent meg az Allende-kormány volt külügyminiszterének, Orlando Leteliernek a tollából, aki a Pinochet-puccsot követően az Egyesült Államokba távozott. A The Nation hasábjain megjelent írásában Letelier megismételte Frank vádjait, hozzátéve, hogy egyfajta „belső harmónia” áll fenn „szabadpiac” és terror között, ezért a Friedman-féle antiinflációs politika sem valósítható meg békés módon, kizárólag erőszakkal; kínzókamra és gazdasági sokkterápia, ugyanazon érme két oldala.

A Pinochet-puccsot követően Letelier maga is rövid időre börtönbe került, ahol megkínozták. Nagy vihart kavart cikkének megjelenését követően mindössze három héttel, szeptember 21-én Letelier politikai merénylet áldozata lett Washingtonban; a chilei titkosrendőrség (DINA) által kocsijába rejtett pokolgép végzett vele. Letelier a cikkében Milton Friedmant a Pinochet-rezsim „szellemi építőmesterének” nevezte. Még tartott a merényletet követő nemzetközi felháborodás, amikor október 14-én Stockholmban bejelentették a közgazdasági Nobel-díj nyertesét. Orlando Letelier halála sötét árnyékot vetett Friedmanre.

Courcelle-Seneuil. A 19. századi francia közgazdász, Jean Gustave Courcelle-Seneuil a szabadkereskedelem és a laissez-faire elkötelezett híve volt, több sikeres pénzügyi könyv szerzője, John Stuart Mill A politikai gazdaságtan alapelvei című művének francia nyelvre fordítója. 1853-ban a chilei kormány felkérte a francia közgazdászt, hogy oktasson a Chilei Egyetemen, valamint álljon rendelkezésre hivatalos gazdasági tanácsadóként. Courcelle-Seneuil 1863-ig maradt Chilében. Az irányítása alatt Manuel Montt chilei elnök (1851-1861) életbe léptetett egy banktörvényt, ami teljes szabadságot biztosított minden egyén számára bankot alapítani, illetve lehetővé tette a bankoknak bankjegyek kibocsátását tőkéjük 150 százalékáig. Emellett Courcelle-Seneuil jelentős változást ért el a védővámok csökkentése terén. Courcelle-Seneuil nézetei közvetetten is hatottak: néhány egyetemi tanítványából később befolyásos chilei döntéshozó lett. Évtizedekkel később chilei ipari elmaradottságáért és természeti kincseinek külföldi kiárusításáért a francia közgazdászt vádolták.

A balos történet. A kanadai újságíró és baloldali aktivista, Naomi Klein 2007-es Sokkdoktrína című népszerű könyvében hosszú-hosszú oldalakon át tárgyalja a Pinochet-korszak rémtetteit. A kötet kiemelt figyelmet szentel Orlando Letelier 1976-os cikkének, mivel Klein a Pinochet-diktatúra példáján igyekszik felmutatni: „[A] neoliberalizmus ideológiája inherensen erőszakos, és céljai maguk után vonják a brutális politikai tisztogatást”. Miközben művében Klein teljes komolysággal próbál összefüggést teremteni a katonai junták kínzókamráiban alkalmazott elektrosokk, a CIA és a Friedman által emlegetett gazdasági „sokkterápia” között, elsődleges törekvése mégis az, hogy Chile példáján erősítse meg a marxista evangélium azon régi — Trockijtól eredő — tanítását, hogy a fasizmus a kapitalista reakció válasza a munkásosztály felemelkedésére. E séma szerint Allende jelenti a munkásosztály politikai felemelkedését, Friedman a kapitalista reakciót, Pinochet pedig a fasizmust.

A baloldali értelmiségiek számára Chile példája valójában azért fontosabb, mint pl. az 1964-ben államcsínnyel hatalomra került brazil Branco-rezsim és Roberto Campos monetarista reformja, mert Milton Friedman a „neoliberalizmus” világhíres poszterfiúja, és ezáltal a „tőkésosztály”, a „nagyvállalati érdekek” és hasonlók ideálisnak vélt megtestesítője. A balos narratívák, mint Naomi Kleiné, kizárólag ezért habosítják Friedman háromnegyed órás találkozóját Pinochettel. Mert számukra adott az üzenet: a Friedman-féle „neoliberalizmus” a kapitalista reakció „inherensen erőszakos” fasiszta ideológiája, amit a progresszív jóléti politikák megjelenése hívott életre. A „neoliberalizmus” a népnyúzó reakciós nagytőke politikája.

Minden külön értesítés helyett. Történetileg mind az olasz fasizmus, mind a német nemzetiszocializmus baloldali tömegmozgalmak voltak, melyeket a társadalom minden rétegéből támogattak, kiváltképp a munkások és az alsóbb néposztályok. Egyik mozgalom sem képviselte a nagytőkét (akkor eleve nem válhatott volna belőlük széles tömegmozgalom). Ideológiájukat tekintve mind a fasizmus, mind a nemzetiszocializmus velejéig kollektivisták, etatisták és antikapitalisták voltak, és maradtak. Goebbels a nácizmust a „német szocializmus útjának” nevezte. A nácik vörös zászlók tengerében masíroztak.

A szovjet propaganda mindeközben éjt nappallá téve azon munkálkodott, hogy a fasizmust és a nácizmust a kapitalista reakció szélsőjobboldali mozgalmaivá mázolja át. Sztalin személyesen parancsolta meg az elvtársaknak: eszükbe ne jusson a fasizmussal és nácizmussal összefüggésben a „szocialista” szót kiejteni. Azt az álhírt, hogy a nácikat a német nagyiparosok pénzelik, a bolsevik sajtó terjesztette mind Németországban, mind az egész nyugati világban. Valószínűleg a bolsevik propaganda legnagyobb sikere, hogy a kapitalizmust mind a mai napig sokan a fasizmussal kapcsolják össze. Amihez egy apró történelmi adalék: amikor Nicola Bombaccit, a Duce hűséges barátját, a menekülő Mussolinivel együtt 1945 áprilisában Svájcban kivégezte egy kommunista partizáncsoport, kivégzésének pillanatában Bombacci azt kiáltotta: Éljen Mussolini! Éljen a szocializmus!

A „belső harmóniáról”. A „chicagói fiúk” leginkább annak a ténynek köszönhették kormányzati szerepüket, hogy a Pinochet-puccsot követően gyakorlatilag alig volt olyan közgazdász Chilében, aki valamilyen módon ne lett volna érintett az Allende-kormány működésében, vagy ne lett volna bekötve a santiagói székhelyű ECLA-hoz (azaz ne lett volna valamilyen balos függőségi-elmélet híve). Már néhány nappal a puccsot követően, a terror legsötétebb időszakában, Merino tábornok magához hívatta Sergio de Castrot, hogy tényként közölje vele, gazdasági tanácsadónak nevezte ki. De Castro visszaemlékezése szerint kinevezése sokkal inkább volt katonai ukáz, mintsem felkérés vagy állásajánlat; nem olyasmi, amire különösebben tanácsos lett volna nemet mondani. De Castro aztán 1975-től a gazdasági minisztérium, 1976 és 1982 között a pénzügyminisztérium tárcavezetője lett.

Mindazonáltal a tábornokok és a „chicagói fiúk” (Sergio de Castro, Pablo Baraona, Alvaro Bardón, Juan Carlos Méndez stb.) kapcsolata távolról sem volt „belsőleg harmonikus”. Számos katonai vezető ellenérzéssel figyelte a közgazdászok tevékenységét, akik sokkal inkább tűntek a szemükben az „ország kiárusítóinak”, mintsem jóravaló „hazafiaknak” (nota bene eleve gyanakvással néztek a rezsim civil tisztviselőire). A puccsot követően megannyi vállalat irányítását a hadsereg vette át, és nem szívesen mondott le róluk. A tiszteknek egy erősen nacionalista csoportja — az élükön Gustavo Leigh tábornokkal — az államnak meghatározó szerepet kívánt adni Chile gazdasági fejlődésében, amihez a „stratégiai jelentőségű cégek” állami tulajdonban tartását szorgalmazták.

A magasrangú tisztek túlnyomó többsége ösztönösen etatista volt, és mint a központosításhoz, alá-fölé rendeltséghez és parancsokhoz szokott katonák valójában közelebb érezték magukhoz a gazdasági tervezést, mint a „piac anarchiáját”, miközben a magánosításban és a külkereskedelemben nemzetbiztonsági kockázatot láttak. A „chicagói fiúk” ténykedése leginkább azon múlt, hogy Pinochet maga kiállt mellettük. Még az sem teljesen kizárt, hogy Friedman meghívása Pinochet üzenete volt a tábornokoknak. Mindazonáltal Pinochet ellenpólusként felállított egy szimplán Tanácsadó Bizottságnak keresztelt párhuzamos gazdasági tanácsadó testületet, amely kizárólag magasrangú katonatisztekből állt, és főként privatizációval és munkaügyi kérdésekkel kapcsolatos kérdésekben adott tanácsot, és melynek tagjai gyakran kerültek összeütközésbe a „fiúkkal”. Egyebek mellett — leginkább nemzetbiztonsági érvekre alapozva — sikeresen megtorpedózták az Allende által 1971-ben kártérítés nélkül államosított amerikai tulajdonú rézbányák tervezett magánosítását.

A „chicagói fiúk” legádázabb ellensége mindazonáltal Manuel Contreras, a chilei titkosrendőrség (DINA) főnöke, a terror főmérnöke volt, aki kiváltképp rossz néven vette, hogy kifejezett kérése ellenére sem volt De Castro hajlandó megemelni a titkosrendőrség költségvetését. Annak reményében, hogy valami terhelőt talál róluk, és félreállíthatja őket, Contreras titokban megfigyeltette a „fiúkat”. Ha Pinochet a junta egy tipikus tisztje lett volna, akkor jó eséllyel a „neoliberális” közgazdászokat is idővel utolérte volna a terror valamilyen formája.

Klein kontra Klein. 1969-es elnökké választását követően Nixon rendszeresen tanácskozott Friedmannel az Ovális Irodában, és elnökként Friedman számos korábbi tanítványát helyezte kulcspozícióba. Többek közt az akkor harmincéves Donald Rumsfeldet, Bush későbbi védelmi miniszterét, akit személyesen Friedman ajánlott be Nixonnál. 2007-es Sokkdoktrína című könyvében Klein beszámol Friedman abbéli csalódottságáról, hogy Nixon és a „chicagói fiúk” nem csináltak „neoliberális” forradalmat Washingtonban. Miként arról is, hogy Friedman megneheztelt Rumsfeldre, mert az 1971-ben a Nixon-féle ár- és bérszabályozási program fő felelőse lett.

Mindezzel Klein maga mutat rá: Nixontól, Friedmantől és a „chicagói fiúktól” szemlátomást nem vezet egyenes út egy piacbarát katonai juntához. Hovatovább könyvében Klein más helyütt azt is megállapítja, hogy a „terror eszköze nagy valószínűséggel felbukkan mindenütt, ahol egy helyi despota vagy egy idegen megszálló nem kapja meg az uralkodásához szükséges támogatást”. Mint pl. Marcos a Fülöp-szigeteken vagy Szaddam Huszein Irakban. Ez esetben is Klein mutat rá: meglehet, Chilében sem Friedman tanácsai okozták a terrort, hanem „egy helyi despota”. Klein nem veszi észre, de maga bizonyítja, hogy nincs semmiféle szükségszerű kapcsolat egy-két Friedman tanács, korábbi Friedman tanítvány és a kínzókamrák között.

Friedman memoárja. Miként 1998-as memoárjából kiderül, Friedman tisztában volt vele, hogy 1975-ben díszletnek hívták Chilébe. Ahogy azzal is tisztában volt, hogy a „chilei diákok” már az érkezése előtt megírták a házi feladatot, ezért saját szerepe mindössze arra korlátozódik, hogy az „eredményt leellenőrizze”, majd a „jóváhagyás pecsétjét nyomja rá”. Valamint — bevetve százwattos mosolyát — „segítsen eladni azt a publikumnak és a katonai juntának”. Mivel Friedman teljességgel tudatában volt saját kirakatfigura szerepének, ezért bosszantónak és nevetségesnek találta azt a vádat, hogy — miként karikírozva fogalmaz — a „chicagói irodájából irányítja a chilei gazdaságot”. Jóllehet Arnold Harbergernek összehasonlíthatatlanul nagyobb hatása volt a „chicagói fiúkra”, a tiltakozó kampány mégis főként Friedman ellen irányult.

Friedman úgy vélte, a figyelem leginkább azért esett rá, mert Nixonnal való kapcsolata, Nobel-díja és gyakori nyilvános szerepléseinek okán közismertebb figura Harbergernél, következésképp hasznosabb céltáblának ígérkezik nála. Mindazonáltal Friedman pontosan tudta, hogy végső soron egy politikai jellegű lejárató-kampány folyik ellene, mint a konzervatív gazdaságpolitika szószólója ellen. Friedman felvetette baloldali bírálóinak: amikor a Szovjetunióba, Jugoszláviába vagy a kommunista Kínába utazott előadásokat tartani és tanácsot adni, senkinek sem jutott az eszébe azzal vádolni őt, hogy diktátorok főtanácsadója lenne. Mindezek mellett Friedman többször nyilvánosan deklarálta: sosem állt szándékában gazdasági tanácsaival egyetlen rezsim elnyomó politikáját sem jóváhagyni.

Keynes. 1936-os A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című művének — az év végén — megjelent német kiadásához írt speciális előszavában John Maynard Keynes azzal kívánt a német olvasók számára kedvet csinálni a könyvében kifejtett elmélethez, hogy az „sokkal könnyebben adaptálható egy totalitárius államban érvényesülő feltételekhez”, mint a hagyományos gazdaságelméletek. Súlyos fenntartások egy totalitárius állammal szemben. Ami talán nem is meglepő annak fényében, hogy Keynes lelkes híve volt Oswald Mosleynak, a brit fasizmus megalapítójának és vezetőjének. Nota bene Keynes lelkes híve volt az eugenetikának — magyarán: a fajnemesítésnek — is. Az 1930-as évektől tagja volt a Brit Eugenetikai Társaságnak, 1945-ben pedig a testület igazgatósági tagja lett. Mindezeket viszonylag ritkán szokás Keynesnek felróni.

Egy másik levél Pinochethez. 1976 júliusában Albert Fishlow gazdaságtörténész levélben kereste meg Friedmant, melyben személyes közbenjárását kérte Pinochetnél Fernando Flores chilei közgazdász, az Allende-kormány korábbi pénzügyminiszterének börtönből való szabadulása érdekében. Florest a Pinochet-rezsim börtönözte be. Friedman ugyan nem ismerte Fernando Florest, ennek ellenére nem habozott levelet írni Pinochetnek. Levelében Friedman, mint „Chile barátja, egyúttal az emberi szabadság híve” fordult a tábornokhoz. „Nagy aggodalommal töltenek el azok a Nyugaton széles körben terjedő jelentések, melyek az egyéni és emberi jogok Chilében tapasztalható korlátozásáról szólnak”. Levelében Friedman felhívta Pinochet figyelmét: politikai és gazdasági szabadság elválaszthatatlanok, és kölcsönösen erősítik egymást. Nem sokkal Friedman levelét követően Fernando Florest szabadon engedték. (Memoárjában Friedman tapintatosan hallgat az esetről.)

Joan Robinson. Joan Robinson Sztalin iránti rajongása az 1940-es években kezdődött. Miután 1952 áprilisában egy hetet Moszkvában töltött, a közgazdaságtan posztkeynesiánus nagyasszonya megállapította: Sztalin egyáltalán nem diktátor, sokkal inkább egy szigorú, zárkózott atya. Később Robinson a kommunista blokk egyik nyugati trófeája lett, aki rendkívül élvezte a szerepét: az éves moszkvai banketteket, a Kreml-nagyurakkal való fényképezkedést, a moszkvai bankszámlát, a kémekből álló baráti kört. Mindeközben Robinson alig titkolta a demokrácia iránti megvetését. Az 1950-60-as években Robinson gyakorta tett látogatást Mao Kínájában, és nyíltan támogatta a rendszert. Hasonlóképp körbelátogatta az ún. harmadik világ országait, Burmától, Vietnamon át Szíriáig, Irakig, és mindegyiket nagyszerűbb helynek tartotta a demokratikus Nyugatnál. Mindezeket viszonylag ritkán szokás felemlegetni. Vagy legalábbis ritkábban, mint Milton Friedman háromnegyed órás találkozását Pinochettel.

Galbraith. 1977 őszén Nicole Salinger újságíró közel egy tucat gazdasági témában folytatott beszélgetést John Kenneth Galbraith keynesiánus közgazdásszal, Friedman gazdasági nézeteinek elszánt kritikusával, melyek 1978-ban jelentek meg kötet formájában. Az egyik beszélgetés során szóba kerül Friedman chilei látogatása. Galbraith védelmébe veszi ellenlábasát: „A magam részéről ebben az ügyben megvédeném őt. Azt hiszem, nem férhet kétség Friedman professzor személyes elkötelezettségéhez a polgári szabadságjogok iránt”. Aztán Galbraith csípős megjegyzést tesz, melyben arra céloz, hogy Friedman tanácsai valójában siettetni fogják a Pinochet-rezsim bukását.

A Pinochet-rezsim gazdasági teljesítménye. Az 1973-as puccsot követően Chile nem lett egyik napról a másikra „neoliberális” mintaország. Mivel a tábornokok — lelkük mélyén — nem bíztak a piaci versenyben, évekig tartott az átalakulás. A junta két nagyhatalmú vezetője, Pinochet és Leigh között 1978 nyaráig folyt a kötélhúzás a követendő gazdaságpolitikáról (amikor is Pinochet meggyőzte a többi tábornokot Leigh „katonai alkalmatlanságáról”). A „chicagói fiúk” tevékenységét inkább a félmegoldások és kompromisszumok jellemezték, mint a „sokkterápia”. Aminek hosszú ideig tartó magas munkanélküliség lett az eredménye. A jogszabályok lassan változtak, az árak fokozatosan szabadultak fel, a vámtarifák csökkenése lépésben haladt, a tábornokok megtartották az irányítást a legnagyobb vállalatok felett, melyek többnyire veszteséggel működtek.

Mindazonáltal megindult a gazdaság: 1975 és 1980 között a reál GDP éves növekedése átlagosan 7,5 százalék volt. Az Allende-rezsim által hátrahagyott 700 százalékos infláció ugyan évről-évre csökkent, de még 1979 júniusában is 25 százalék körül járt, amikor — az akkor már pénzügyminiszter — Sergio de Castro 39 pesón rögzítette a dollár árfolyamát, annak reményében, hogy ezzel az intézkedéssel végre sikerülhet egy számjegyűre csökkenteni az inflációt. A lepés végzetesnek bizonyult. A magas infláció és rögzített árfolyam következtében a peso folyamatosan felértékelődött, egyre növekvő külkereskedelmi hiányt okozva ezáltal. Emellett, mivel az árfolyamkockázat megszűnt, a chilei bankok külföldről vettek fel dollár hitelt, amit odahaza — a magas infláció miatt — jelentős kamatfelárral adtak tovább; de a chilei cégek közvetlenül is vettek fel hitelt külföldről. Ezek a rövid lejáratú dollár hitelek finanszírozták a folyó fizetési mérleg hiányát.

Mindeközben a Paul Volcker vezette amerikai jegybank restriktív monetáris politikájának következtében a dollár erősödni kezdett, a dollár hitelek pedig rendkívüli mértékben megdrágultak. Ehhez társult a duplájára emelkedő olajár 1979 és 1981 között, valamint a réz — Chile fő exportterméke— világpiaci árának közel 40 százalékos csökkenése 1980 és 1982 között. 1982-ben Chile folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 14 százalékára rúgott. De Castro lemondott, utódja pedig kénytelen volt 40 százalékkal leértékelni a pesót, majd nem sokkal később, 1982 augusztusában, teljesen megszűntetni a rögzített árfolyamot. A peso zuhanása tömeges bank- és vállalati csődhöz vezetett, a munkanélküliség pedig 22 százalékos szédítő magasságba ugrott. Kétévnyi mély válságot követően, 1984-ben kezdett a chilei gazdaság újra növekedni.

Újabb Friedman-levél. Egy 2001-es interjúban Joseph Stiglitz közgazdász az 1982-es chilei válságot Friedman javaslatainak tulajdonította. Mindazonáltal 1975-ös chilei látogatásakor Friedman kifejezett és explicit módon óva intett a valutaárfolyam rögzítésétől. Egy 1997-es augusztusi — Robert Alexanderhez címzett — levelében Friedman a következőket írta: az 1982-es chilei válság a „Chicagói Iskola közgazdasági alapelveitől való eltávolodás miatt történt. (…) De Castro hibája okozta a válságot. Azzal, hogy a chilei fizetőeszközt a dollárhoz rögzítette. Mindig azt gondoltam, hogy egy olyan országnak, mint amilyen Chile, amennyiben saját jegybankja és fizetőeszköze van, hagynia kell szabadon lebegni a valutaárfolyamot”.

„Cambridge-i Iskola”. Az 1947-ben függetlenné vált India gazdaságpolitikáját meghatározó fiatal indiai közgazdászok közül sokan a Cambridge-i Egyetemen vagy a London School of Economics-en tanultak, ahol magukba szívták a szocialista orientációjú fábiánus és egyéb progresszív baloldali nézeteket, és ahol egy életre megtanulták, hogy a piac rosszul működik. A független India első kormányfője, Dzsaváharlál Nehru szintén Cambridge-ben tanult, ahol részt vett George Bernard Shaw szocializmusról szóló előadásain, de látogatta Keynes előadásait is. John Kenneth Galbraith, aki 1961 és 1963 között az Egyesült Államok indiai nagykövete volt, úgy jellemezte Nehrut, mint akinek „Harold Laski áll gondolkodása középpontjában”. A hidegháború évtizedei alatt olyan nyugati közgazdászok jártak Indiába tanácsot adni a szovjet modellt másoló ötéves gazdasági tervekhez, mint John Kenneth Galbraith, Michal Kalecki, Joan Robinson, Tjalling Koopmans, Oskar Lange, Jan Tinbergen és Gunnar Myrdal.

Chile új elnöke lerombolná a sikeres privát nyugdíjrendszert

A Ford Alapítvány közgazdászok és statisztikusok képzéséhez nyújtott támogatást az indiai Tervezési Bizottságnak. Nota bene az 1950-es évektől a közgazdaságtan művelőit a keynesi keresletszabályozás, a növekedési modellek, a lineáris programozás, az ökonometria és a többszektoros input-output modellek tartották lázban, melyek mindegyikét áthatotta az intervencionista szellem. A függetlenné válástól az 1990-es évek elejéig, négy évtizeden át, Indiában egy elnyomó, bürokratikus tervgazdaság működött, ami szegénységben tartotta a hatalmas országot. Ami miatt nem különösebben szokás egyetlen keynesiánus, posztkeynesiánus vagy marxista közgazdászt sem számon kérni; ahogy a nagyhírű Cambridge-i Egyetemet sem.

A New Deal. A Franklin D. Roosevelt elnök által 1933-ban létrehozott Nemzeti Újjáépítési Igazgatóság (NRA) vezetője, Hugh Johnson tábornok Mussolini buzgó híve volt, aki a Duce kedvenc közgazdászának, Raffaello Viglione A korporatív állam című fasiszta értekezését osztogatta ismerőseinek és kollégáinak, köztük Frances Perkins munkaügyi miniszternek. A New Deal programjait többnyire a Nagy Háború (az I. világháború) veterán tisztjei irányították rendkívül militáns szellemben. A gazdasági tervezés mellett elkötelezett Columbia Egyetem olyan korábbi tanárai, mint Rexford Tugwell, Raymond Moley és Adolf Berle főszerepet játszottak a New Deal programok kialakításában. Roosevelt közgazdászai és veterán tábornokai valójában a háború alatti hadigazdálkodást kívánták visszaállítani, nem riadva vissza az erőszak és megfélemlítés módszereitől sem. Éjszakánként a rendőrök — a fasiszta Johnson tábornok vigyázó szeme láttára — szekercékkel törtek be ajtókat, csak hogy megbizonyosodjanak róla, a szabók nem dolgoznak az éjszaka leple alatt. 1934-ben Jacob Maged ruhatisztító három hónap börtönbüntetést kapott azért, mert 35 centért vasalt ki egy öltönyt, miközben az NRA irányelvei szerint legalább 40 centet kellett volna érte felszámolnia.

Roosevelt elnök a New Deal kapcsán a következőt mondta egy, a személyi titkárával, Harold Ickesszel folytatott magánbeszélgetése során: "Amit az országunkban tettünk, annak egy részét Oroszországban is megtették, mi több, a hitleri Németországban is. Mi csak rendezettebb módon tettük”. Mussolini és Hitler maguk is értették a hasonlóságot, és nagyra tartották érte az USA elnökét. A Völkischer Beobachter, a német náci párt hivatalos lapja, 1934-ben a New Deal gazdaságpolitikájában „a nemzetiszocialista gondolatrendszert” vélte felfedezni. Azokra a vádakra, hogy a New Deal számos intézkedése alkotmányellenes, Roosevelt csak a vállát vonogatta, miközben nem habozott az FBI-t és más ügynökségeket felhasználni, hogy kémkedjenek a hazai bírálói ellen. Mussolini egy interjúban Rooseveltet „Amerika diktátorának” nevezte (amit a maga részéről bóknak szánt). Walter Lippman, Amerika progresszív elitjének szócsöve egy magánbeszélgetés során azt mondta Rooseveltnek: „Franklin, a helyzet kritikus. Lehet, hogy nincs más választása, mint diktátori hatalmat gyakorolni”.

Dél-Korea, a fejlesztő államok gyöngye. Pak Csong Hi elnök, volt tábornok, aki 1961-ben katonai puccsal került hatalomba, vélhetően mindenkinél többet tett Dél-Korea gazdasági felemelkedéséért. A Pak- és Cson-rezsimek katonai diktatúrák voltak, ahol 72 óra volt a heti munkaidő, és aki szervezkedni próbált, azt börtönbe zárták. 1980-ban a demokráciáért tüntető diákokat fegyverrel verték szét; 200 halott maradt a tereken. Mint évekkel később a pekingi Tienanmen téren.

A nagy átalakulás. Az 1970-es évek végétől a Pinochet-rezsim megengedte, hogy a felsőoktatástól az egészségügyi ellátásig számos területen megjelenjenek a magánszolgáltatók. Például létrejöhettek magánegyetemek vagy magánkórházak. Mivel az 1982-es bank- és valutaválság miatt a „chicagói fiúk” kegyvesztetté váltak, ezeknek a reformoknak az élén már főként olyan fiatal közgazdászok álltak, akik közül nem egynek végképp semmi köze nem volt Friedmanhez. A legismertebb „chicagói fiú”, a nyugdíjrendszer reformjáért felelős José Pinera valójában a Harvardon tanult, és nem különösebben kedvelte Sergio de Castrót. A reformok hatására az 1980-as években a chilei gazdaság átalakult.

Krugman mondja. 1999-es könyvében Paul Krugman közgazdász a következőképpen értékelte a Chile gazdaság átalakulását: „Kevés latin-amerikai csodálta Augusto Pinochet brutalitását, de az általa Chilében elindított gazdasági reformok rendkívül sikeresnek bizonyultak, amiket azután is változatlanul fenntartottak, hogy Chile 1989-ben visszatért a demokráciához. Chile visszatérése a viktoriánus erényekhez, úgy mint stabil pénz és szabad piacok, egyre vonzóbbnak mutatkozott, ahogy az ország növekedése felgyorsult”. Míg az 1980-as évek elején Chile, Ecuador és Costa Rica egy szinten álltak, 2022-ben az egy főre jutó GDP Chilében másfélszerese volt a costa ricai értéknek és kétszerese az ecuadorinak, miközben a szegénységi küszöb alatt élők aránya lényegesen kisebb volt. Chile ma jobban hasonlít Portugáliára vagy Spanyolországra, mint egy latin-amerikai országra.

Egyedül táncolnak. 1987-es They Dance Alone című szép és megindító dalában az angol énekes-dalszerző Sting olyan chilei nőkről énekel, akik nyilvános tereken magukban táncolnak, ezzel demonstrálva apáik, férjeik és fiaik hiányát. Akiket a Pinochet-rezsim megölt. Egy napon eljön a szabadság, az öröm, a nevetés, szól bíztatón a dal. És már nem kellett sokat várni rá: 1988. október 5-én — a junta által hozott 1980-as chilei alkotmány értelmében — országos népszavazást tartottak egyetlen megválaszolandó kérdéssel: Maradjon-e Augusto Pinochet további nyolc évig hatalomban? Ezzel a katonai diktatúra véget ért.

A Pinochet-diktatúra áldozatainak emlékére.

 

Főbb kútfők:

Ben-Ghiat, Ruth (2020/2021) A hatalom megszállottjai. Kossuth Kiadó.

Debray, Régis (1971) Beszélgetések Allendével. Kossuth Kiadó.

Edwards, Sebastian-Montes, Leonidas (2020) Milton Friedman in Chile: Shock Therapy, Economic Freedom, and Exchange Rates. Journal of the History of Economic Though. Vol.42

Edwards, Sebastian (2023) The Chile Project. Princeton University Press.

Frank, Andre Gunder (1976) Economic Genocide in Chile. Spokesman Books.

Friedman, Milton (1998) Two Lucky People: Memoirs. The University of Chicago Press.

Klein, Naomi (2007/2014) Sokkdoktrína. Akadémiai Kiadó.

Munoz, Heraldo (2018) The Dictator's Shadow. Basic Books.

Seres László (2006/2009) Friedman, Pinochet és a baloldal kettős mércéje. In uő. Kapitalizmus vagy halál. Katalizátor.