Az individualizmussal szemben uralkodik egy bizonyos tévhit, miszerint az nem gondolkodik társadalomban, elveti a szolidaritás, az empátia és a kohézió egyetemes elveit, intézményeit, s a szabad akarat illúziójában élve azokat az embereket, akik önerőből nem tudnak felemelkedni s érvényesülni, magára hagyja, mondván, aki szegénynek születik az annyit is ér.
Holott mindezen címkék csupán a polgári eszményekkel szembeforduló szocialista gondolkodók címkéi, akik a társadalmat egy zárt falanszter-közösségben képzelték el, ahol minden egyénnek a képességei szerint a közösség javáért kell dolgoznia, s minden egyénnek a szükségletei szerint kell részesülnie, központi elosztás által, a közösen megtermelt javakból.
Ezzel az egyént leminősítenék a közösség egy jelentéktelen alkotórészévé, akinek élete, akarata, munkája elválaszthatatlan a közösségtől, ahová tartozik. Ebben a rendszerben az ember pusztán szolgálatot teljesítő katona, alkalmazott, nem pedig egy önrendelkező entitás.
Lényegében az önzés erénytelenségének címkéje egy kollektivista vágyálom szüleménye, ami nem akar tudomást venni a természettől eredő egyenlőtlenségekről, különbözőségekről, az egyént meghatározó önakaratról, önérdekérvényesítéstől, s arról hogy az emberi társadalomnak éppúgy része a versengés, mint a kohézió.
Az individiualizmus manifesztációi persze nem az egyiptomi remetemozgalmak, s nem is az önimádó uralkodási vágytól túlfűtött vezérigazgatók, vagy a szociálisan érzéketlen, tahó mackónadrágos újgazdag prolik.
Attól, hogy sok embert az elemi életösztönében az hajt, hogy felfelé nyaljon és lefelé taposson, az még nem testesíti meg az individualizmust. Az individualizmus célja az, hogy az egyén kivívja a saját önrendelkezését, s kooperáljon más emberekkel. Az ősközösség sem maradhatott volna fent közösség nélkül, egy vadászat lebonyolítása is több ember munkamegosztását vette igénybe. Az önimádó, karrierista embereket pedig nem lehet kiszűrni sajnos, a szerencsén múlik, milyen egyeddel lépünk akarva-akaratlanul kapcsolatba – mondjuk a munkahelyen.
Az individualizmus nem szól másról, mint a felső hatalommal szemben fenntartott egyéni autonómiáról – amit mondjuk Eötvös József is vallott.
Az önimádó, degenerált f*szkalapság személyiség kérdése, sajnos nekik klappol az individualizmus, de ők nem univerzális, kohéziót teremtő értékként, hanem uralkodási öncélként tekintenek rá. Aki pedig uralkodni akar másokon, előbb-utóbb mások szabadságát fogja korlátozni, s nem csupán a polgári erényekkel és értékekkel fordul szembe, hanem a természeti törvényekkel és az erkölccsel is.
Az egyén egyetlen akaratát nem szabad hagyni érvényesülni: az pedig mások elnyomásának, kizsákmányolásának szándéka.
A poszt eredetileg a Szabad Gondolat c. oldalon jelent meg.
