A szomszédban zajló háborút Oroszország kezdte – ezt talán még a Fidesz sem kérdőjelezi meg. Oroszország pedig egy totalitárius rendőr – és katonaállam, mely imperialista, millitarista, s ahol az oligarchikus uralmi elitnek erőteljes túlhatalma van a társadalom és a hadicéloknak alárendelt gazdaság felett. Vagyis olyan jellemzőkkel bír, melyek egy pacifista számára gyomorforgatóak, ugyanis épp a millitarizmus, a csúcsra járatott hadiipari termelés és a hódításvágyat fűtő imperialista eszmék lehetnek eredői egy háborúnak.
Mégis a mi posztkommunista béketáborunk semmi kifogást nem emel Putyin rendszerével szemben, s azzal szemben sem, hogy a Kreml ura saját birodalmi vágyálmokat dédelgető katonai ambícióinak oltárán áldozza fel orosz fiatalok százezreit. Ehelyett egyre mérgesebb az európai, transzatlanti országokra, amelyeknek annyi a bűne – és azért “háborúpártiak” -, mert a háború kitörése után komolyabban kezdték venni a fegyverkezést és a védelmet, s mert ennek jegyében néhány országban szóba került a sorkatonaság kérdése is.
Emellett a kormánypárti tömegkommunikáció szerint nem Oroszország, hanem Ukrajna a bűnös, amiért a saját védelméért “áldozza fel” a “kényszersorozott” polgárait. A Nyugat és Ukrajna lett a háborúpárti, mi magyarok pedig a békepártiak, Putyin pedig kér egy kávét, hisz ő nem szerepel egy hazai óriásplakáton sem, nincs számonkérve a világpolitikai tényezővé emelkedett Orbán Viktor által. Sőt.
A mi békepártiságunk abban áll, hogy a kormány látványosan ássa alá a társadalomban a katonai szövetségeseinkben való közbizalmat, míg az oroszokkal szemben csendet és megértést gyakorol, feléjük nincs meg az a kőkemény kritika, mint amit a NATO-val és az USA-val szemben megfogalmaz. Velük szemben a kritika az, hogy szándékosan provokálják Oroszországot, ezzel eszkalálva a háborút. Miközben a NATO nem volt és nem is lesz hadviselő fél, s nem akar rákényszeríteni semmit Magyarországra. Amikor 2003-ban az USA katonai inváziójával kitört az iraki háború, csak a “hajlandók koalíciója” vett részt benne, nem az összes tagállam, a németek és a franciák is kimaradhattak, s hangot is adhattak ellenérzéseiknek.
A posztkommunista béketábor azt is mondja, hogy mi vagyunk a “béke szigete” Európában, holott a nyugati szomszédunk és Svájc (is) szigorú semlegességi politikát folytat Ukrajna támogatásával kapcsolatban. Csak ezt a semlegességi politikát mind Bécs, mind Bern sokkal megfontoltabban, s okosabban teszi mint Budapest.
Svájc nem szállít hadianyagokat, nem képez ki katonákat, katonai segítőszemélyzetet Ukrajna részére, viszont csatlakozott az Oroszország elleni EU-szankciókhoz, s befagyasztott több milliárd svájci franknyi orosz pénzalapokat, amit Ukrajna újjáépítésére terveznek fordítani. Előbb-utóbb lehetővé teheti azt is, hogy a helyi gyártmányú lőszereket engedélykötelesség nélkül reexportálják azok az országok, amelyeknek szükségük lehet rá. Vagyis Svájc előbb-utóbb leveheti a kezét a már exportált saját gyártmányú lőszereiről, ezzel is közvetetten állást foglalva.
Ausztria sem szállít hadianyagokat, nem képez ki katonákat Ukrajna számára, ugyanakkor kormánya - a magyarnál is szorosabb orosz gazdasági és üzleti kapcsolatai ellenére - sem folytat nyílt, agresszív nyugatellenes gyűlöletkampányt. Sőt mi több, morális és politikai támogatásáról, szolidaritásáról biztosította Ukrajnát.
Ausztria is megvívta a maga vitáit azokkal az országokkal, amelyek nem pártolják a semlegességi politikát - viszont Bécsre valamiért mégse terelődött a gyanú, hogy bárki is oroszpártisággal, oroszhűséggel vádolja. Ausztria kétmilliárd eurót folyósított Ukrajnának ahhoz, hogy segítsen az aknamentesítéshez, s további ötmilliárdot az infrastruktúrafejlesztéshez. Ezzel a bizalmat a nézeteltérések ellenére megtartotta a nyugati partnerek szemében, s a semlegességi politikából sem kellett feladnia.
Magyarország tehát, ha már mindenáron semlegességi politikát akar folytatni, követheti Svájc vagy Ausztria példáját, ugyanakkor ennek a két országnak is érdemes lenne elgondolkodnia azon, hogy fenn lehet-e tartani még azt a bizonyos hidat Kelet és Nyugat között anélkül, hogy felrobbanna, mint a Kercsi-híd.
Valószínűleg semmi baj nem lenne, ha Magyarország valóban semleges álláspontot foglalna el a háború kérdésében, csak egyrészt az orbáni próbálkozás erős bizalmatlanságot okoz a partnereink szemében, másrészt pedig akarva-akaratlanul is kezdünk része lenni a keleti tengelynek. Így nem csak a Nyugat, hanem a Kelet perifériája is lehetünk egyhamar.
Egy szó mint száz: ez az egész plakátkampány egy blődség, ez mindenki számára nyilvánvaló, még a fideszesek szemében is, akik rámondják, hogy "ilyen ez a politika, de a másik is ezt csinálja", ahogy a békemenetes riportokban hallható. Viszont ezzel is sikerült a végletekig megosztani a társadalmat, s tulajdonképpen annak ellenére, hogy a pacifizmus mindig is baloldali dolog volt, sikerült ezt is kiforgatni a "háborúpárti baloldal és békepárti jobboldal" narratívával.
Kész Zoltán: Orbán nem konzervatív vezető, csak egy Putyin-párti opportunista
