Ez a választás sok tanulságot rejtett magában.
Az egyik: az önkormányzatok nagy részében az emberek szemmel láthatóan az alapján szavaztak bizalmat polgármesterjelölteknek, képviselőjelölteknek pártállástól függetlenül, hogy mennyire viselték szívükön a városuk, településük sorsát. Gondolok itt a lakossággal való közvetlen kapcsolattartásra, a helyi problémák kompetens és igazságos kezelésére, a munkahelyteremtésre, a lakókörnyezet “élhetőbbé” tételére, a lakó – és középületek felújítására, a helyi szociális ellátórendszer működtetésére, a költségvetés felelős és átlátható kezelésére, a közösséget összetartó és egybentartó programok szervezésére, a lokálpatrióta elkötelezettségre.
Egy önkormányzat vezetősége ugyanis sokkal inkább számonkérhető és felelősségre vonható – hiszen a lakosság nap mint nap tapasztalja, milyen pozitív vagy épp negatív változások zajlottak le körülötte -, mint a központi hatalmi apparátus emberei.
Az emberek a szűk lakókörnyezetükben érzékelik elsősorban a pozitív vagy negatív változásokat. Azt, hogy a családjával, barátaival milyen közösségi programokon tud részt venni, szórakozni, kikapcsolódni, azt hogy a társasház ahol él, fel lett-e rendesen újítva, azt hogy a közterületek, ahol a kutyáikat sétáltatják, vagy ahol a barátaikkal lógnak, mennyire van rendben és tisztán tartva, azt hogy sötétben sem kell-e félnie kimerészkedni az utcára, azt hogy a közvetlen környezetében mennyire virágzik a vállalkozói élet, s nem kell a szomszéd településre utaznia ahhoz, hogy valamennyi szükséglete maradéktalanul ki legyen elégítve.
Az emberek ez alapján választanak az önkormányzatokban, ami ideális esetben mentes az országos pártpolitikai csatározásoktól. Ahol az emberek azt tapasztalják, hogy a városuk továbbra is prosperál s pezseg az élet, ott az eddig is regnáló polgármesterre szavaztak, ahol pedig megtorpanást, stagnálást vagy épp devalválódást tapasztalnak, új politikusoknak szavaztak bizalmat. Nem véletlenül oszlanak meg nagyjából fele-fele arányban az eredmények a kormánypárt és az ellenzék jelöltjei között.
Az országgyűlési vagy épp az EP-választás viszont egy átlag választópolgárnak megközelíthetetlennek tűnik. Hogyha az ember az életét nem országjárással tölti, s nem változtatja évenként a lakóhelyét, akkor nem az alapján szavaz bizalmat egy politikusnak, vagy pártnak, hogy a saját életében hogy tapasztalta meg egyik vagy másik kormányzat működését, ami alapján racionálisan tudna dönteni, hanem az alapján, hogy melyiknek a propagandája mutatkozott meggyőzőbbnek, melyik tudta az érzelmeit a leghatékonyabban felkorbácsolni, melyik tudta elhitetni a társadalommal azt, hogy ő méltó paternájuk, patrónusuk lesz.
Az országos politikusok pedig előszeretettel használják a kollektivista paneleket. Hol nemzeti érzelmekre épülő jobboldali populista, hol az osztályharcos eszmét burkoltan restauráló szociálpopulista propagandszövegekkel állnak elő, miszerint a “nemzeti érdeket” szolgálják, hogy képesek megoldani “össztársadalmi problémákat”, s hogy az adóforintjainkból feltöltött kincstárban levő pénzt ilyen és olyan “igazságos” szempontok alapján osztják szét az intézmények, emberek között, ilyen és olyan társadalmi rétegeket adóztatunk meg.
Persze arról már kevésbé szól a fáma, hogy adóemelésre vagy adócsökkentésre épülne a politikájuk, holott az embereket mégiscsak ez érdekli elsősorban.
Lényegében az országos választásokon olyan kérdésekről kényszerülünk dönteni, amikre nincsen közvetlen rálátásunk, a politikusok pedig mondhatnak akárhány számot, ebből a városlakó, falulakó fikarcnyit sem fog érzékelni, látni egészen addig, míg nem érzi azt a bőrén. S a politikusaink igyekeznek is kikerülni azt, hogy a hétköznapi élet viszonyairól beszéljenek.
Gondolok például arra, hogy az adórendszernek köszönhetően marad-e elegendő jövedelmem ahhoz, hogy azt gyarapodó magánvagyonná tudom-e transzformálni? Arra hogy a közvetlen környezetemben levő vállalkozások sorra zárnak-e be, vagy épp újak jönnek-e létre? Arra hogyha netalántán földet vásárolnék, vagy vállalkozást alapítanék, mert épp támadt egy jó ötletem, mennyi adminisztratív teherrel járna annak a megvalósítása? Arra hogy amikor elmegyek külföldre nyaralni, mennyibe kerül a másik valutára való átváltás? Arra hogy amikor bemegyek a szupermarketbe, mennyire tudom megtölteni a bevásárlókosaramat? Vagy hogy a gyermekeim számára tudok-e a szükségleteiknek és igényeiknek megfelelő iskolát biztosítani, vagy nyugdíjas szüleim, s esetleg saját magam részére tudok-e a saját igényeimnek megfelelő életbiztosítást, nyugdíjbiztosítást kötni.
Az emberek hétköznapi életének problémakörét egyébként a posztkommunista óbaloldal, s a marxizmushoz visszatérő új baloldal igyekezett tematizálni, ezzel megkülönböztetve magát a jobboldaltól. Viszont fontos, hogy észrevegyük az emögött rejlő álságosságot.
Ők arról beszélnek, hogy mennyi pénzt fektetnének a bismarcki felosztó-kirovó rendszerből az államszocialista szektorokba (közoktatás, közegészségügy), melyet egy országos méretű átláthatatlan, felduzzasztott bürokrácia irányít. Lényegében ez a narratívájuk központi része. Ahogy az is, hogy itt magasabb minimálbér legyen, s fizessenek a milliárdosok. A magasabb minimálbér követelésénél viszont nem gondolnak a kevésbé képzett, munkaerőpiacon hátrányból induló emberekre, akiket nem fog a szakképzettebb munkaerővel azonos bérszinten foglalkoztatni a munkaadó, mert az igazságtalan lenne.
A fizessenek a gazdagok narratívánál pedig nem gondolnak arra, hogy a társadalomnak éppúgy fontos és értékteremtő tagjai a vállalkozók. Mégis, épp ennek a vállalkozóellenes posztkommunista rétegnek a mai napig tartó regnálása alatt volt jellemző az, hogy a gazdaságot, versenyt torzító, a gazdaságot felülről tervezett nagyberuházásokra kell építeni, kizárólag multinacionális cégeket előnyben részesítve, mert nekik van annyi profitjuk, hogy abból a minimálbért és az extra adókat ki tudják fizetni.
Véleményem szerint a normális politikának a helyi közösségekre kellene fókuszálnia, ahol éppúgy fontos része a közösségnek a saját, hétköznapi életét élő dolgozó, mint az alkotó és értéket előállító vállalkozó, legyen az a kulturális vagy a gazdasági élet része. Másrészt az egyén nem egy nagy centralizált kényszerközösség része, amit társadalomnak hívunk, úgy, hogy amúgy a szombathelyi Kovács Pistának semmi köze nincs a budapesti vagy debreceni Kiss Jenőhöz, hanem valóban egyén, akinek vannak saját céljai, álmai, akarata és önrendelkezése a saját élete fölött.
Egy helyi közösségnek pedig épp az önkéntes együttműködésről kellene szólnia, ahol az egymással szabadon társuló egyének építik együtt saját akaratuk szerint a várost, falut, községet, ahol éppen élnek.
Ezért is kellene egy ideális politikai agenda, ami a radikális decentralizáció mellett foglal állást, ami által a települési önkormányzatok is élvezhetnék azt az autonómiát amit pld. a középkorban a communitas, vagyis a városi közösség élvezhetett. Másrészt a néhány tízezres, vagy akár százezres önkormányzatokban lenne egyedül működőképes a bázisdemokrácia, vagyis az, amit a görög poliszokban is megszokhattak az emberek.
Egy szabad és demokratikus ország alapja a decentralizáció. Ez lehetne a nulladik lépés.
