Svédország talán legismertebb közgazdásza, Gustav Cassel az 1928-as svéd parlamenti választás kampányidőszakban cikket jelentetett meg a Svenska Dagbladet napilapban. Írása nyílt politikai állásfoglalás volt: Cassel a választáson komoly eséllyel induló Svéd Szociáldemokrata Párt progresszív adóztatást és vagyoni újraelosztást célzó gazdaságpolitikai programját bírálta, a magántulajdon elleni támadásként értékelve azt. A cikk ugyanakkor túlmutatott az adott politikai helyzeten, amennyiben éles szavakkal illette azt a fajta „száraz politikai aritmetikát”, amely szerinte a baloldali gazdasági gondolkodás egyik általános torzulása. A „statisztikára támaszkodó reformátorok”, fogalmazott cikkében Cassel, miközben „magasan fent járnak a számok világában”, valójában nincsenek tisztában azokkal a piaci folyamatokkal, amelyek e számokat létrehozzák, így például azzal sem, hogy miként keletkeznek azok az elsődleges jövedelmek, amelyeket újra kívánnának osztani. És mivel a baloldali társadalmi-mérnökök számokban gondolkodnak, nem pedig piaci folyamatokban, e számmisztika okán úgy kívánnak hatni a gazdaságra, hogy magukat a számokat kívánják kiigazítani, melynek tudománya, mondhatni, nem áll másból, mint az „összeadás és osztás elemi műveleteiből”. Miként Cassel megállapítja, a „statisztikai reformátorokat” végső soron az a kívánság vezeti, hogy szép számokat lássanak.
*
Bő egy évvel a Lehman Brothers befektetési bank 2008. szeptemberi csődjét követően James M. Buchanan, Nobel-díjas amerikai közgazdász cikket jelentetett meg a Rationality, Markets and Morals folyóiratban. Írásában Buchanan bírálta a közgazdász szakma válságkezelés során tanúsított intellektuális bénultságát, melynek gyökerét abban a keynesiánus szemléletben látta, mely szemlélet a második világháborút követően vált uralkodóvá a főáramú közgazdászok körében. A gazdasági aggregátumok irányítására tett válságkezelő próbálkozások egyértelműen jelezték, milyen mélyen ivódott bele a közgazdasági gondolkodásba az a fajta „mérnöki mentalitás”, amely maga is jelentős szerepet játszott a válság kialakulásában. Buchanan egyértelműen fogalmazott: „Sajnos a közgazdászok általában nem értették meg, hogy az ex post elfogadható pontossággal mérhető aggregált változók nem feltétlenül olyan változók, amelyeket közvetlenül vagy akár közvetve szabályozni lehet. (…) A közgazdászok valójában nincsenek tisztában azzal, mit is csinálnak, miközben arra kényszerülnek, hogy olyan aggregált gazdasági mutatókat próbáljanak irányítani, amelyek közvetlen módon egyáltalán nem befolyásolhatók”. Ezzel a kritikával Buchanan lényegében visszatért évtizedekkel korábbi, 1964-es What Should Economists Do? című programadó esszéjéhez, melyben rámutatott, hogy a közgazdászok elsődleges feladata nem a piacok irányítása, hanem a gazdaság tág értelemben vett intézményi kereteinek vizsgálata.
*
A fiskális keynesianizmus hajnalán, Kennedy 1961-es elnöki beiktatása után alig néhány hónappal, Murray N. Rothbard amerikai közgazdász cikket jelentetett meg a The Freeman magazinban. Írásában Rothbard megállapítja: „A statisztika a bürokrata, a politikus, a szocialista reformer szeme és füle”. Az állam ugyanis kizárólag akkor képes belenyúlni a gazdaság működésébe, ha előbb kvantifikálja a piac állapotát, vagyis mér, osztályoz és aggregál. Rothbard szerint a statisztikai adatgyűjtés nem semleges megfigyelés, hanem az állami intervenció eszköze, és minél több és részletesebb statisztikai adat áll rendelkezésre, az állam annál könnyebben talál indokot a beavatkozásra. A statisztika a piac „kijavítására” ösztönöz, kivált ha a társadalmi-mérnökösködés szelleme eluralkodott a politikusokon és közgazdászokon. Cikkében Rothbard egy provokatív javaslattal élt: fosszuk meg a politikusokat a számoktól, és ezáltal attól a csábítástól, hogy ki akarják javítani a nekik nem tetsző számokat; statisztikák nélkül a politikusok elveszítenék még az illúzióját is a gazdasági beavatkozás lehetőségének.
*
A német származású svájci közgazdász, Wilhelm Röpke főműve 1958-ban jelent meg, tíz évvel Paul Samuelson Economics című tankönyvének első kiadása után. Ez utóbbi addigra már több százezer példányban kelt el, és kulcsszerepet játszott a keynesiánus tanok elterjedésében az egyetemi közgazdászképzésben, előbb az Egyesült Államokban, majd világszerte. Művében Röpke megjegyzi, hogy a keynesi elmélet hatására a közgazdászoknak lassan egy egész generációját képezték ki arra, hogy kizárólag elvont gazdasági aggregátumokkal foglalkozzanak, megfeledkezve arról, hogy a gazdaság egyedi árak által szabályozott piaci folyamatok rendszere. Míg korábban az számított jó közgazdásznak, aki képes volt a különféle piaci erők hatásait mérlegelni, a keynesi elmélet egyre inkább azt a közgazdásztípust tolta előtérbe, aki az aggregált mutatók közötti hipotetikus kapcsolatokat látványos matematikai képletek és grafikonok formájában tudta megjeleníteni. Ennek nyomán a keynesiánus közgazdász-generáció tagjai egyfajta „nemzetgazdasági mérnöktudományt” fejlesztettek ki, „amelyben a matematikai egyenletek egyre dúsabban burjánzottak”. Röpke szerint e változás nyomán a közgazdászok „elfelejtették, hogy mi is volt a nemzetgazdasági elmélet igazi tartalma”.
*
A közgazdasági Nobel-díj átvételekor tartott 1974-es előadásában az osztrák Friedrich von Hayek arra figyelmeztetett, hogy a társadalomtudósok, különösen a közgazdászok, egyre elszántabban törekszenek a természettudományok módszereit utánozni, és emiatt túlzott jelentőséget tulajdonítani azoknak a jelenségeknek, amelyek mérhetők, miközben figyelmen kívül hagyják a társadalmi folyamatok kevésbé számszerűsíthető, ám nem kevésbé fontos összetevőit. A társadalomtudományok területén, figyelmeztetett Hayek, „a felszínen legtudományosabbnak látszó eljárás gyakran a legtudománytalanabb”. A „babona”, miszerint kizárólag mérhető mennyiségek lehetnek fontosak, a gazdaságpolitika esetében „inkább csak ront a dolgokon”. A közgazdászok becsvágya, hogy a magas matematika által a természettudományok rangjára emeljék tudományukat, egyúttal önhitté is tette a szakma művelőit: a statisztikai mutatók és aggregált modellek birtokában a szakemberek képesek megmondani, miként kellene működnie a gazdaságnak. Mindazonáltal a társadalmi folyamatok, köztük a piaci mechanizmusok működése, túlságosan összetettek ahhoz, hogy a természettudományos modellek mintájára valamiféle mérnöki precizitással irányíthatók lennének. Szemben az úgynevezett „hidraulikus keynesianizmus” felfogásával, a gazdaság nem egy hidraulikus gépezet, amely kalkulált értékek szerint beállított csapok és szelepek révén működtethető, hanem egy olyan szofisztikált intézményi rend, ami Hayek szavaival élve, „egyének millióinak szabad erőfeszítéseiből nőtt ki”.
Hivatkozások:
Buchanan, James M. (2009) Economists Have No Clothes. Rationality, Markets and Morals. Volume 0, Issue 9.
Buchanan, James M. (1964/1987) What Should Economists Do? In: uö. Economics: Between Predictive Science and Moral Philosophy. College Station, TX: Texas A&M University Press.
Cassel, Gustav (1928/2021) A tulajdonjog és ellenségei. In: uö. Tőke és haladás. Ellenpropaganda, 2021.
Hayek, Friedrich von (1974) The Pretence of Knowledge. Nobel Prize Lecture.
Rothbard, Murray N. (1961) Statistics: Achilles’ Heel of Government. The Freeman, June.
Röpke, Wilhelm (1958/2000) Jenseits von Angebot und Nachfrage. Erlenbach-Zürich: Rentsch. (Részletek magyarul uö. Emberséges társadalom, emberséges gazdaság: válogatás Wilhelm Röpke műveiből. Aula.)
