A „butskellizmus” kifejezést a The Economist brit hetilap alkotta meg 1954-ben Rab Butler, a konzervatív pénzügyminiszter, és Hugh Gaitskell, a Munkáspárt korábbi pénzügyminisztere nevének összevonásával. A kifejezés arra utalt, hogy a két nagy párt gazdaságpolitikai irányvonala olyan mértékben közelített egymáshoz, hogy azok jószerével megkülönböztethetetlenné váltak egymástól. A butskellizmus lényegében annak a háború utáni politikai konszenzusnak a megnevezése, amely 1945 és az 1970-es évek vége között meghatározta Nagy-Britannia közpolitikáját. Ennek a konszenzusnak a keynesi gazdaságpolitika, a teljes foglalkoztatás biztosítása, a kulcsiparágak államosítása, a szakszervezetekkel történő szoros kormányzati együttműködés és a kiterjedt jóléti állam fenntartása voltak a sarokkövei. A butskellizmus azt az ideológiai „középutat” képviselte, amelyre a vegyes gazdaság épült.
*
Az Oxfordban frissen végzett vegyész, Margaret Roberts 1948-ban kutatói állást pályázott meg az Imperial Chemical Industries vegyipari vállalatnál. Pályázatának belső használatra készült értékelésében a következő állt: „Ez a nő konok, megátalkodott és önfejű”. Elutasították a jelentkezését.
*
„A középút politikája szocializmushoz vezet” című, 1950-ben írt esszéjében Ludwig von Mises osztrák közgazdász amellett érvelt, hogy az állam aktív gazdasági szerepvállalása nem a kapitalizmus korrekciója, hanem a szocializmus fokozatos térnyerésének eszköze. Más szóval, a „középutas” gazdaságpolitika nem híd kapitalizmus és szocializmus között, hanem egyirányú lejtő: a lopakodó szocializmus útja, amely lépésről lépésre számolja fel a piacgazdaság alapjait, amennyiben a kormány minden egyes gazdasági beavatkozása a teljes kontroll felé löki a rendszert. Mises megfogalmazása szerint a „középut politikája” valójában „a szocializmus részletekben történő megvalósítása”. Azok a középutasok pedig, akik valóban a középutat járnák, „mindig meghátrálásra” kényszerülnek.
*
Az Edward Heath vezette brit toryk 1970-ben klasszikus konzervatív, szabadpiaci elveken nyugvó programmal nyertek választást. A „Selsdon Man” néven emlegetett program a kormányzati beavatkozás minimalizálását tűzte zászlajára. A szakszervezetek nyomása azonban rövid időn belül arra kényszerítette a Heath-kormányt, hogy az feladja eredeti elképzelését, és visszatérjen a butskellizmus intervencionista politikájához. 1971–72 során a konzervatív kormány egyebek mellett államosította a Rolls-Royce-t, osztalékkorlátozást, valamint ár- és bérszabályozást vezetett be, lemondott a szakszervezetek reformjáról, állami támogatást nyújtott veszteséges iparágaknak, és a gazdaság élénkítése érdekében jelentősen bővítette a pénzkínálatot, ami az évtized közepére aztán kétszámjegyű inflációhoz vezetett. A brit sajtó ironikusan „a meghátrálások kormányának” nevezte el Heath kabinetjét. 1974-ben a toryk kénytelenek voltak átadni a vezetést a Munkáspártnak. A vereségből Heath azt a tanulságot vonta le, hogy a Konzervatív Pártot tovább kell tolni balra. Ugyanakkor a Heath-kormány két tagja, Keith Joseph és Margaret Thatcher, merőben ellentétes következtetésre jutottak.
*
1970 és 1974 között Thatcher oktatásügyi miniszterként szolgált. A veterán munkáspárti politikus, Emanuel Shinwell úgy látta, valójában Thatcher volt „az egyetlen férfi a kormányban”.
*
Keith Joseph 1974 nyarán elhangzott upminsteri beszéde („Ez nem a habozás ideje: az állami beavatkozás tönkretesz minket”) jelentette az első nyilvános támadást a butskellizmus által fémjelzett politikai konszenzus ellen. Joseph meglátása szerint a háború utáni három évtizedben a brit gazdaságpolitikát nem a konzervatív és szocialista irányzatok közötti ingamozgás jellemezte, hanem a kollektivizmus felé tartó egyirányú elmozdulás. Valahányszor tory kormányok kerültek hatalomra, azok nem számolták fel „a szocializmus által felhalmozott hatalmas romhalmazt”, hanem a korszellemnek engedelmeskedve megpróbáltak a korábbi munkáspárti kormányoktól megörökölt „bizonytalan alapokra építeni”, ami által a gazdasági rendszer egyre inkább az állami beavatkozás irányába tolódott el, miközben a magánszektor mozgástere fokozatosan beszűkült.
Margaret Thatcher: The Woman Who Saved Great Britain | 5 Minute Video
You’ve heard her name. You might even have seen a film about her. But do you know the whole story of Margaret Thatcher – where she came from, what she stood for, and the impact she had on Great Britain and the world?
Beszédében Joseph megállapítja, hogy e „racsni-hatás” eredményeképp a britek sok szempontból — kezdve az állami szektor méretétől, a szabályozás kiterjedtségén át az adózás utáni jövedelmek nivellációjáig — „szocialistábbak, mint bármely más fejlett ország a kommunista blokkon kívül”. A Heath-kormány bukását követően Joseph következetesen azt az álláspontot képviselte, hogy a toryknak szakítaniuk kell azzal a téves gyakorlattal, miszerint saját elveiket félretéve a baloldal által kijelölt politikai napirendet követik, és ezzel akarva-akaratlanul asszisztálnak az intervencionizmus egyre növekvő térnyeréséhez. Joseph úgy vélte, a hatalomra kerülő konzervatív kormányok nem indulhatnak ki újra és újra a butskellista örökségből, ami lényegében szocialista politikát öltöztet kapitalista köntösbe; nem sodródhatnak holdkórosként a szocializmusba vezető úton. A toryknak ehelyett ki kell törniük a „középut politikájának” konszenzusából, és vissza kell térniük a piacgazdaság politikájához.
*
„A trendek megváltozhatnak” című, 1951-ben írt esszéjében Ludwig von Mises amellett érvelt, hogy a történelmi tendenciák nem szükségszerűek és nem visszafordíthatatlanok; az intervencionista állam térnyerése sem az. Ugyanakkor Mises figyelmeztetett, hogy a szabad társadalom megőrzéséhez nem elég felismerni a veszélyt. Ahogy esszéjében fogalmaz: „A fejlődési irányzatok megváltozhatnak, és eddig szinte mindig meg is változtak. De csak azért változtak meg, mert határozott ellenállásba ütköztek. A jelenlegi irány (…) biztosan nem fog megfordulni, ha senki nem meri megtámadni az azt megalapozó dogmákat”. A szellemi ellenállás Mises számára különös jelentőséggel bírt, amennyiben úgy vélte, mindaz, ami a társadalmi szférában történik, az eszmék következménye. Ennek okán mondhatta keresetlen egyszerűséggel 1958-as „A politika és az eszmék” című előadásában: „Amire ma szükség van: harcot vívni a hamis eszmékkel. Harcolnunk kell mindazon dolgok ellen, amiket nem szeretünk a közéletben. Jobb eszmékre kell cserélnünk a rosszakat”.
*
A londoni székhelyű, szabadpiaci elveket képviselő Institute of Economic Affairs (IEA) agytrösztöt Antony Fisher üzletember alapította 1955-ben azzal a céllal, hogy az terjessze a gazdasági szabadság eszméjét, és tudományos kutatásokkal, valamint közpolitikai javaslatokkal támogassa a piaci megoldásokat a gazdasági és társadalmi problémák kezelésében. Az osztrák közgazdász, Friedrich von Hayek 1944-es „Út a szolgasághoz” című kötete mély hatást gyakorolt Fisherre, akit közvetlenül Hayek ösztönzött később az intézet létrehozására. Hayek — követve mentorának, Ludwig von Misesnek a meglátását — úgy vélte, hogy a közvélemény formálásában az agytrösztök hatékonyabbak lehetnek, mint a közvetlen politikai szerepvállalás. Keith Joseph 1974 tavaszán részt vett az IEA klasszikus liberalizmusról szóló tanfolyamán, majd még ugyanabban az évben Margaret Thatcherrel közösen megalapították a Centre for Policy Studies (CPS) nevű saját intézetüket. A CPS célja nem a szocialisták meggyőzése volt, hanem a konzervatívok eszmei irányba állítása. Az 1970-es évek közepétől Thatcher olvasmánylistájának élén azok a Hayek-művek szerepeltek, amelyeket Keith Joseph ajánlott számára.
*
A Konzervatív Párt 1975-ben Margaret Thatchert választotta meg vezetőjének.
*
Thatcher kormánya 1979 májusában lépett hivatalba, és azonnal radikális gazdaságpolitikai fordulatot hajtott végre. Az infláció letörése érdekében drasztikusan megemelte a Bank of England irányadó kamatlábát — amely 1979 végére elérte a 17%-ot —, átalakította az adórendszert, és megkezdte az állami kiadások visszafogását. Az 1980-ra kibontakozó recesszió részben e restrikciós politika következménye volt, részben pedig az előző Callaghan-kormány idején kiéleződött sztrájkhullám utóhatása.
A gazdasági visszaeséssel párhuzamosan felerősödtek a „butskellizmus szirénhangjai”. Mind a Konzervatív Párton belül, mind azon kívül egyre többen sürgették a háború utáni „középutas” politikai konszenzushoz való visszatérést, azaz a keynesiánus élénkítés, az állami iparpolitika és a szociális kiadások újraélesztését. 1980 őszén egyre több lap, köztük a The Times, a Guardian és a Financial Times, kezdett spekulálni egy esetleges gazdaságpolitikai irányváltásról. Végül, az október 10-i brightoni pártkonferencián elmondott beszédében Thatcher mind párttársai, mind a közvélemény számára világossá tette: „Ennek a kormánynak eltökélt szándéka, hogy kitartson a politikája mellett, és végigvigye azt. Ez az, ami ezt a kormányzatot a háború utáni Nagy-Britannia valóban radikális kabinetjei közé emeli”. Thatcher ui. nem tervezte, hogy kormánya a Heath-kabinet sorsára jusson; nem tervezte politikáját a Callaghan-kormány által örökül hagyott „hatalmas romhalmaz bizonytalan alapjaira” építeni; nem tervezte, hogy visszatérjen a „középut” egyirányú politikájához; és nem tervezte, hogy a toryk tovább asszisztáljanak a tervező állam térnyeréséhez.
A pártkonferencián elhangzott Thatcher-beszédnek egyetlen rövid mondat volt a retorikai csúcspontja, amelyben egyszerre visszhangzott Mises, Hayek, Keith Joseph, az egész „thatcheri forradalom” és magának Thatchernek a politikai karaktere. „A hölgy nem hátrál meg”.
