Megnéztem egy rossz thrillert a Netflixen, hogy önöknek ne kelljen. Az “Áldozat” (A Sacrifice) amúgy egyike a jól megcsinált, szépen fényképezett rossz filmeknek, viszonylag vállalható színészekkel, a főszereplő Eric Bana megpróbálja eljátszani, ahogy Liam Neeson eljátszana egy berlini pszichoszekta után nyomozó amerikai szociálpszichológust, a lányát alakító, Stranger Thingsből ismert Sadie Sink pedig megbízhatóan hozza az egyszerre önálló és konfúz, dühkezelési kihívással élő tinédzsert.
Bana azért kutat Berlinben a tagjait időnként öngyilkosságra rávevő misztikus szekta után, hogy jobban megértse a groupthink (csoportgondolkodás) nevű fenomént – amikor emberek egy csoportja fontosabbnak tartja a konformitást és a kollektivista elvek követését a rációnál -, ugyanis erről írja következő szakkönyvét.
Igen ám, de közben az egy szemeszter erejéig hozzá költöző lánya előbb egy barátságosan mosolygó német pszichopata fiú, majd – általa – épp annak a szektának a bűvkörébe kerül, amelyet ő oknyomoz, úgyhogy sürgősen ki kell mentenie onnan Sadie Sinket, mielőtt úgy végzi szegény, mint a Stranger Thingsben.
Különösen kelet-európai nézőknek lesz ismerős az a kérdésfelvetés, ahogyan az egyik amerikai kritika összefoglalja, miről szól a film: “Hogyan kerülhetnek az emberek veszélyes ideológiák sodrába, és hogyan hajlandóak vakon odaadni magukat bármilyen felbukkanó ügynek?” A vonatkozó példákat hosszan, térségspecifikusan tudnánk sorolni, és véletlenül sem állnánk meg az ismert totalitárius eszmék vonzerejénél. A groupthink újra- és újracsomagolt őrületei világszerte hatnak, a filmbéli gonosz szekta pedig cseppben a tenger, benne van minden, amit a fenoménról tudnunk kell.
A Sacrifice – Official Trailer (2024) Eric Bana, Sadie Sink
A Sacrifice is an emotionally turbulent story that follows American social psychologist Ben Monroe (Eric Bana) who is investigating a local Berlin cult connected to disturbing events. While he immerses himself in his work, his rebellious teenage daughter, Mazzy (Sadie Sink), becomes embroiled with a mysterious local boy who introduces her to the city’s underground party scene.
De várjuk csak. A filmben a klímavédelmi NGO-nak álcázott szélsőséges, ördögi szekta vezetői igencsak ismerős dolgokat hirdetnek. Az egyén semmi, a csoport minden, ez többször is visszaköszön. Az embereket nem arra az individualista életre tervezték, amire kondicionáltak minket – hangzik el. Nem jó dolog dolgokat birtokolni, valamit vissza kell adnunk, ugyanis “az, hogy valamit visszaadunk, segít a dolgokat perspektívába helyezni”. Különben is, fel kell ismernünk, hogy csak akkor tudunk létezni, ha kollektívaként gondolkodunk (én ezt konkrétan beraknám a Btk.-ba: “Közösség melletti izgatás”).
A Föld pusztul, éspedig az emberiség kapzsisága, vadsága és az iparosítás miatt – vallják a szélsőséges szektatagok. Áldozatot kell hoznunk, hiszen az áldozat megváltás, “visszatérünk a forráshoz, hogy Ő élhessen” (az “Ő” feltehetően nem más, mint Földanya).
A cél tehát a bolygóra gyakorolt emberi hatások lehető legnagyobb mértékű megszüntetése. Arra törekszenek, hogy “megszabaduljunk romboló viselkedésünktől, világi kötődéseinktől, hogy gyönyörű Földünk megtisztulhasson és meggyógyulhasson”. Elvégre “ha mindannyian úgy élnénk, mint a középosztálybeli amerikaiak, nem maradnának erőforrások Afrika és Ázsia nagy részének” – hazudják. A legszomorúbb dolgot pedig a még a szektába való belépés előtt ökopolitikailag agymosott Sadie Sink mondja ki: “Nem vállalok gyereket, hogy csökkentsem a népesség számát.”
Nahát, de ismerős szavak, de ismerős ideológiák. Ami a filmben ördögi szélsőségesség, az, ha körülnézünk, az évek óta velünk élő klímavédelmi, ezoterikus és antikapitalista normalitás. Ami ördögi, valóban. Hosszú évek óta halljuk, hogy mi vagyunk a probléma Földanyácska felszínén, a túlnépesedésünkkel, az önzésünkkel, zabolátlan (túl)fogyasztási mániánkkal (azt mindig ők mondják meg, mi a túl-), CO2-kibocsátásunkkal, repülőútjainkkal, birtoklási vágyunkkal, a “globális dél” kizsákmányolásával, a magántulajdon szentségével, a gonosz profitelvvel.
Nem kell állandóan profitálni, növekedni. A kicsi szép. Egy a jelszónk, tartós degrowth. Szép, autentikus és főleg morális ezenkívül minden, ami helyi, ami “fenntartható”, ami szemmagas, áttekinthető, ami kollektív, önzetlen, altruista, (ön)feláldozó, misztikus, spirituális, ősi. Aki ilyeneket hirdet, az az egyénnek nem osztott különösebben fontos szerepet, hiszen az individuumnak itt csak a tágabb közösség tagjaként, a “közjó”, a “nagyobb jó” magasabb rendű érdekei megvalósítójaként van egyáltalán létjogosultsága.
A kapitalizmus, tehát szabad piacgazdaság elleni gyűlöletkeltés pedig nem egyszerűen a "kizsákmányolásnak", a nyersanyagok állítólagos elherdálásának szól, hanem az individuális szabadságnak - annak, hogy ez az egyetlen gazdasági-társadalmi rendszer, amely a személyes autonómiára, egyének kreatív önmegvalósítására, a spontán rendre épül, nem pedig állami parancsuralomra, vagy misztikus/kommunisztikus (öko)szekták csoportnyomására.
A filmhez hasonlóan a való világban is könnyű felismerni a gonoszt: mindannyian ismerjük a globális felmelegedés ürügyén előadott klímaszorongatást. Meg hogy éljünk "partnerségben" a természettel, ne nyúljunk a kincseihez. Vagy hallottuk azt a giccset, hogy sikeres emberek valamit "vissza akarnak adni" a közösségnek, mintha legalábbis lopták volna a vagyonukat, és tartoznának nekünk. Ismerős ugye az a horror is, hogy lehetőleg ne legyen gyereked, mert a bolygónk az első.
Naponta halljuk, mennyivel boldogabb lenne mindenki, ha az üres "materializmus", a gonosz fogyasztás helyét a teljesség, a harmónia és érző szeretet venné át - mintha mindez elképzelhető lenne az egyén maximális szabadsága, autonómiája, tulajdonhoz való joga nélkül. Minden különösebb gondolkodás nélkül odavetik nekünk egy konferencián, hogy "a múltban is megvoltak a társadalmak fosszilis energia és internet nélkül, és ezt valahogy meg lehet oldani a jövőben is" - tényleg? Azt mégis hogyan? Ki dönti el, mire van szükségem, egy Földanya Érdekeit Képviselő Központi Elosztó Tanács?
"A kollektivizmus azt vallja, hogy az egyénnek nincsenek jogai, hogy élete és munkája a csoporté... és hogy a csoport saját szeszélye szerint feláldozhatja őt a saját érdekeiért. Egy ilyen doktrínát csak nyers erővel lehet megvalósítani - és az etatizmus mindig is a kollektivizmus politikai velejárója volt. (...) A modern kollektivisták a társadalmat egy szuperorganizmusnak tekintik, mint valami természetfeletti entitást, amely elkülönül az egyes tagok összességétől és fölötte áll" - állapítja meg Ayn Rand "Az önzés erénye" című esszéjében, teljesen találóan.
A kényszeres társadalommérnökök, állami vagy civil szabadságmegvonók filozófiáját azonban kétségkívül az "Áldozat" pszichoszektája foglalja össze a legtöményebben: Az egyén semmi, a csoport minden. Ez nagyjából minden, amit ezekről az emberekről tudni kell.
