Ez nem az az írónő, akit csak úgy be szoktak mutatni. Akit csak úgy fel szoktak fedezni. Fantasztikus, hogy a Katona József Színház Kamrája bemutatja egyik legfontosabb művét.
Ayn Randnek (1905-1982) Amerikában volt és van jelentős befolyása, Európában viszonylag kevesen ismerik. Moráljáról és tanairól elmondhatjuk, hogy máig teljes tabunak számítanak, köszönhetően annak, hogy szembemennek mindennel, amit szabadságról, erkölcsről, önzésről vagy altruizmusról gyerekkorunk óta belénk nevelnek. A szélsőséges woke őrület térnyerése után a helyzet az, hogy Nyugaton már kifejezetten bátorság kell Rand felvállalásához.
Ayn Rand szabadpiaci, a laissez faire kapitalizmust erkölcsi okokból pártoló kiállása bal- és jobboldalon is rendre kiveri a biztosítékot. Racionalitást hirdető, Arisztotelészt újragondoló objektivizmusa valójában nem talált befogadásra a filozófia tágas székházában, amely pedig minden jöttment posztmodern, nihilista-egzisztencialista tévedésnek azonnal teret biztosít. Természetes, hogy híveit szeretik partvonalon kívül látni, és a nietzscheánus übermensch-emberkép hirdetőivé hazudni.
Rand nagyjából mindenkit irritál: főleg a kollektivista tanok hirdetőit, akik felháborítónak tartják, hogy van a rendíthetetlen individualizmusnak, a szó jó értelmében vett önzésnek, tehát a racionális önérdekérvényesítésnek egy bátor szószólója, aki nem fél nevén nevezni az ősgonoszt. Ami pedig nem más, mint a jóemberkedő önfeláldozás (véletlenül sem összekeverendő az őszinte segítségnyújtással és empátiával): az altruizmus az állítólagos jótét lelkek morálja, amely elvárja, hogy állandóan másokért áldozd fel magad, a saját céljaidat pedig lehetőleg felejtsd el, hiszen másokért kell élni, másokat kell szolgálni. Az egyén eleve érdektelen, a mindenkori közösség minden, magadra gondolni mélyen immorális.
Már azt is alig akartam elhinni, hogy 2002-ben itthon is megjelent Rand első monumentális regénye, Az ősforrás (The Fountainhead, ford. Takácsy Enikő), 2008-ban pedig a második, a Veszett világ (Atlas Shrugged, ford. Kovács Lajos) c. disztópia, 2018-ben pedig mindkettőnek a második, szebb borítójú kiadása. Hogy tehát ez itthon bárkit érdekelhet? Mint kiderült, igen, olyannyira, hogy 2021-ben még legizgalmasabb politikai-filozófiai esszégyűjteményét, Az önzés erényét (The Virtue of Selfishness) is kiadták magyarul.
Octogon – nyílt próba
Az Octogon Ayn Rand 1943-ban megjelent, Az ősforrás című regényének színpadi adaptációja, melyet Török Tamara készített. Rendező: Máté Gábor Bemutató: október 10. Kamra Szereplők: Howard Roark – Tasnádi Bence Peter Keating – Bányai Kelemen Barna Dominique Francon – Rujder Vivien Gail Wynand – Elek Ferenc Ellsworth Toohey – Kocsis Gergely Catherine Halsey – Tóth Zsófia Guy Francon – Takátsy Péter Henry Cameron – Bán János A Manhattan Bank képviselője – Duró Áron e.h.
Most pedig ez: Máté Gábor Octogon címmel színre vitte Az ősforrást a Kamrában, mert – tőle tudom – nagy benyomást tett rá a regény, pár éve látta egy holland és egy annál sikerültebb német színpadi verzióját, és úgy döntött, Török Tamara dramaturggal adnak neki egy esélyt itthon.
Az 1943-ban megjelent Az ősforrás a fiatal, öntörvényű építész, Howard Roark története, aki egyetemi társával, Peter Keatinggel ellentétben nem hajlandó a klasszikusokat utánozni, tervei eredeti elképzelések, megyőződése szerint bűn lemásolni a halott korokat, egy épület formája szinte törvényszerűen annak funkciójából fakad. Egyszerűen, átütően, cirádáktól és maníroktól mentesen, egyetlen gondolat által vezérelve. Ez a “modernség” természetesen elfogadhatatlan tanítómesterei számára, és a “second-hander” (mások ötleteit recikláló) Keating számára is, csak éppen ő nem képes megbírkózni a feladatokkal, ezért rendre Roarkot hívja segítségül.
A regény nem egyszerűen a “zsenialitás vs. középszer” konfliktusát járja körbe: szereplői filozófiai elveket jelenítenek meg, a személyek konfliktusai összebékíthetetlen életelvek ütközései. Alapvetően individualizmus és kollektivizmus, racionális és érzelmi döntések, bátorság és gyávaság összecsapásáról, a társadalom által elvárt konformizmus-kényszerről szól. Itt tehát még nem – vagy csak elmélet szintjén, a fő intellektuális gonosztevő Ellsworth Toohey képében – jelenik meg a politikai hatalmat nyert kollektivizmus veszélye, ami az Atlas Shrugged fő témája lesz.
Ezért tévedés, amikor a Katona azt írja, hogy számukra a regény “az alkotó ember és a hatalom kiélezett ellentétéről”, vagy pláne “a korlátlan hatalom gyakorlásának mechanizmusáról, a gátaktól mentes meggazdagodás jelenségéről” szól. Nem erről szól. Rand kifejezetten híve volt a “gátaktól mentes meggazdagodásnak”, nem a regényben szereplő gazdag médiavállalkozó (Gail Wynand) a főgonosz. Valóban elárulja egy adott ponton Roarkot, de soha nem süllyed olyan szintre, mint amit Toohey-nál látunk.
Howard Roark (Tasnádi Bence) az Octogonban. Fotó: theater.hu
A Katona azonban mintha mindenképpen áthallásokat akart volna belevinni az egyébként – ha nem mondtam volna – jól szerkesztett, filmszerűen pergő előadásba. Tooheyt meglövik a Central Parkban, de csak a fülét találják el. Kell ez (a nyílt próbán el is röhögik)? Vagy például Roark a darabban arra panaszkodik, hogy úgyse kapna kormányzati megbízást – a regényben a főhős azonban nem panaszkodik erre, hanem csak tényként rögzíti (597.o.). Épp az ellenkezőjét vallja: “Nem hiszek az állami lakásépítésben” (596.o.), egyáltalán nem vágyik állami megbízásra, ez teljesen ellent is mondana a karakterének.
Roark azért akarja – fizetség nélkül – megépíteni a Cortlandt lakásprojektet, mert szakmai kihívásnak tartja, hogy megfizethető, intelligens házat tervezzen nem tehetős embereknek. Személyes víziója élteti, a munka érdekli, nem az emberek, számára a kliensek is csak az ő kreativitásának elősegítői. Abban leli legfőbb örömét, hogy önmaga elveit és céljait valósítja meg, aktívan megéli az integritását – ez az indítéka és a jutalma.
A színdarabban azonban nem éppen hangsúlyos ez a motiváció, Roark végig szimplán önfejűnek tűnik. Kérdés, hogy akinek ez nem esik le, megérti-e, hogy szerelme, Dominique Francon miért akarja akár az önmegalázás árán is, éveken át tönkretenni Roarkot? Vagy hogy miért kell felrobbanniuk a Cortlandt házaknak? Vagy hogy pontosan mi is a célja Toohey hazug, jóemberkedő machinációinak? Elhangzik pár kulcsmondat, de, mint azt Máté Gábor el is mondja a fenti videóban, nincs “nagyjelenet”, úgyhogy a sorozatos “kisjelenetekből” kell kihámoznunk a hangsúlyokat.
Nagy kihívás előtt állt tehát a társulat, és a főpróbát látva az a benyomásom, hogy – pár tévedés dacára – mission accomplished. Tasnádi Bence mondjuk lehetne markánsabb személyiség Roarkként, Rujder Vivien viszont tökéletes Dominique, akárcsak Bán János a mellőzött zseniális építész Henry Cameronként. A legfájóbb pont talán Toohey megszemélyesítése: a totalitárius álmokat szövögető befolyásos esztéta-újságíró a Kamrában csak egy kissé parodisztikus, intrikus figura (Kocsis Gergely), egy szereplő a sok közül, kár ezért a választásért. A látványvilág is lehetett volna kreatívabb, jó lett volna pl. elképzelni és kivetíteni Roark terveit, házait, vagy legalább annak a zseniális építésznek, Frank Lloyd Wrightnak az épületeit, akiről Rand Roarkot mintázta.
“Egyre mérgesebb vagyok erre az egészre, amiben élünk” – mondja Máté Gábor a közönségnek a nyílt próbán. Ezzel vagyunk így páran. Nagyon remélem, hogy az előadás révén – amelyre idén már minden jegy elkelt – jobban tudatosul bennünk, mi is pontosan ez “az egész”, és hogy hol van benne a saját, egyéni felelősségünk.
