1956. október 23-a: egy olyan nap, amelyet nem feledhet el sohasem a magyar nép, amelynek eszméit nem téveszthetjük sohasem szem elől, amelynek szellemiségét tovább kell adni a nemzet következő generációinak is.
1956 nem csak nemzeti, nem csak demokrata, nem csak szabadelvű szellemű megmozdulás volt. Ez mind együtt. Nemzeti, szabadelvű, demokrata szellemiségű is. A hős felkelőink korántsem vallották teljesen ugyanazt a világnézetet, de egyvalamiben egyetértettek. A nemzetnek Isten adta vagy természet adta joga van az önrendelkezéshez, melyet nem az adott külső vagy belső elnyomást folytató hatalom, hanem csakis a nép szavatolhat.
A nép pedig, amikor azt mondta elég volt, megmozdult. Utcára ment bátran, kérlelhetetlen hazaszeretettel, individuális önakarattal vagy szolidaritással, amit a saját polgártársai iránt érzett. Alulról szerveződött és spontán módon. A magaskultúra képviselőitől a fiatal értelmiségieken át a munkásokig, parasztokig, megnyomorított polgárokig mindenki képviseltette magát ebben a küzdelemben.
A magyar nép előtt ugyanis csak egy utat hagytak a második világháború után, választási lehetőség nélkül. Az pedig a vörös színekbe öltözött totalitárius, az állatfarmból is ismert “egyenlőbbek vagyunk a hatalom jogán az egyenlőknél” típusú zárt és komor, szürke falanszter volt. Viszont a magyar felkelők ebből az útból nem kértek, ők egy olyan ösvényt akartak kitaposni, amelyet nem egy felülről odanyomott csizma, hanem minden honpolgár saját kis cipője tapos ki. Széles út lett volna jobb, középső és baloldali sávokkal, mellékutakkal, ahol nincs központilag erőltetett cél melyet a hatalmi önkény szeszélyei határoznak meg, hanem több kereszteződése is van.
Ötvenhat eszméinek zászlóvivői komolyan vették a népfelség, a modern demokrácia elvét. Nem pusztán közhelyes populista kampányszlogen volt, hanem egy épkézláb program, amelyet az élet minden területén érvényesíteni akartak. Demokratikusan szervezték meg a munkástanácsokat, vidéken a paraszti tanácsokat, arányosan és igazságosan szervezték volna újjá a parlamentet és a népképviseleti rendszert is.
A szovjethatalom csatlósai bőszen propagálták, hogy az utcára menő, saját védelmükben fegyvert fogó tömegek, akik követték lengyel testvéreink példáját is, ellenforradalmárok voltak. Holott az ötvenhatosok épphogy a kronstadti matrózok, a potsdami és berlini munkások harcából inspirálódtak. Akiket a munkásosztály vélt képviselői a legbrutálisabb elnyomással és kíméletlen terrorral öltek meg, börtönöztek be.
Azonban nem csupán a munkásoknak, hanem az egész népnek elege lett az erőszakos terrorra épülő társadalmi kísérletből, amelynek forgatókönyvét Moszkvában írták, elege lett a bántalmazó basáskodásból, elege lett a szélsőségesen túlterjeszkedő állami túlhatalomból. Elege lett abból, hogy az egyéni méltóság, az egyéni önrendelkezés, a szabad társulás, önszerveződés és önérdekérvényesítés, a szabad gondolat eszméit semmibe vették a leválthatatlanságra és halhatatlanságra törekvő hatalom és annak pribékjei, besúgói.
A válasz természetesen nálunk sem váratott sokat magára. Sortűz, kínzások, emberi életek tönkretétele, tankhadoszlopok, politikai foglyok, kivégzések. A barbarizmus, az aljasság, az embertelenség földi erői végül győztek a túlerejükkel, a helyezkedő csatlósaikkal, pribékjeikkel, cselédjeikkel. De a morális és szellemi harcot az ötvenhatosaink nyerték meg fölényesen.
Megannyi hazugság, pofon, és szenvedés, megaláztatás volt a sorsa a magyar népnek. Amikor csak sodródott az ország az árral, és csöbörből vödörbe került a vérzivataros huszadik század viharai közepette. 1956-ban viszont a felkelő nép a saját kezébe akarta venni a nemzet és az ország sorsát. (…) 1956 népe forradalmat akart, azt hogy az egész rájuk erőltetett rendszer eltűnjön a süllyesztőbe, és végre a gengszterizmust felváltsa egy civilizált, polgári, európai rendszer.
1956 eszméje a miénk, a mi közös felvilágosult népi és nemzeti önazonosságunk egyik vezérlőcsillaga 1989 vagy 1848 mellett. A nemzeti függetlenség, a népi és egyéni önrendelkezés eszméit csak azzal a kollektív és egyéni tudattal, illetve elhatározással lehet megvédeni és fenntartani, hogyha magunk, civilek alkotjuk a nemzetet alulról és szabadon szerveződve, nem pedig fordítva, amikor a hatalom saját önkényes érdekei mentén kreál egy nemzetképet, amihez mindenkinek alkalmazkodnia kell.
A nemzet mi vagyunk, mi képviseljük. A nemzet alapja a polgár, a civil, bárhogy is nevezzük. Az értelmiségi, a diák, a munkás, az életét már ledolgozó idős honpolgár, a családanya, családapa: mindannyian egyenlő és egyenrangú alkotórészei vagyunk ennek a nemzetnek. Az utcára menő ötvenhatosok azért is példamutatóak, mert mind civilek voltak a hétköznapi életből, jobbára átlagos életet élő “kisemberekből” lettek legendás szabadságharcosok. Ezért is volt feddhetetlen, tiszta és népi. S annál inkább volt megbocsáthatatlan és gyalázatos a leverése.
Megbocsáthatatlan, ugyanis mindazt a vívmányt, mely előre vitte a nyugati nemzeteket, és gazdasági csodákat, tartós társadalmi szolidaritásra épülő jólétet és stabil demokratikus intézményeket hozott, tőlünk elvették. Pedig akartuk. A lehetőséget, hogy ezen az úton elindulunk, és majd valahogy próbáljuk megvalósítani. Mert bár a demokráciának sok hibája van, az a javára írható, hogy egyrészt nem emel falat az emberek közé - csak hogy Kennedy-t idézzem -, másrészt több választási lehetőséget, programot, víziót valaszthatunk.
Csak hát az emberek nem választhattak hosszú évtizedekig víziókat, programokat, lehetőségeket. Egy egész társadalmat kényszerítettek az öncenzúrára, az önfeladásra, az apátiára, verték szét a civil társadalom szöveteit és avanzsálták az államot egy osztogató, de egyúttal azonos arányban büntető, a fejünkre ültetett klientúrává, amit egy patrónus irányít a kliensei segítségével.
Akarták a földosztást, de végül az állam és a Párt lett a legfőbb földesúr; akarták az igazságszolgáltatást, de végül csak politikai leszámolás lett a vége; akarták a gazdaság modernizálását, végül csak a Szovjetunió összeszerelőországa lettünk. Akarták a népi demokráciát, ahol helye van a liberális, a szocialista és a népnemzeti demokratáknak is Bibó Istvántól Kéthly Annán át Kovács Béláig, s az önkéntesen megalakult érdekvédelmi csoportoknak, végül csak egy merev, vezérelvű, szélsőségesen központosított diktatúrát kaptunk.
Szabadságharcosaink, a pesti, a salgótarjáni, miskolci, győri, szombathelyi, debreceni és egyéb srácok és lányok emléke, akik valódi forradalmat, valódi népi demokráciát, és valódi függetlenséget akartak, szívünkben örökké éljen! Angyal István, Mansfeld Péter, Nickelsburg László, Szabó Ilona, Krassó György, a Pongrátz-fivérek s a többi hősünk nem halt meg, s nem küzdött hiába.
Éljen a Szabadság, a Haza, és a Haladás! Ruszkik haza!
A szerző ebből az írásból olvasott fel részeket az ELTE Savaria Egyetemi Központ október 23-i ünnepségén.
Augusztus 20-ára írtam egy szabadságpárti alkotmányt a nemzetnek
