Felemelő és megrendítő volt ez a szombati nap, és igen, történelmi. A benti és a kinti kormányfői beszéd, a nyílt színi konfrontáció a nem létező köztársaság diszfunkcionális elnökével, a NER áldozatainak megkövetése, a roma gyerekek megható előadása, a felszabadult és vidám bulihangulatú Kossuth tér, reggeltől éjjelig – az 1989-es rendszerváltó eufória óta nem láttam ilyet. Az első, már az 1990-es szabad választás sem volt ennyire felszabadító élmény.
Nem is olyan régen még teljesen elképzelhetetlen volt a NER bukása, mára pedig történelemmé vált a teljes “illiberális demokrácia”: a választási bukást napok alatt követte a látványos összeomlás, belső kibeszélésekkel, egymásnak esésekkel, helyezkedésekkel, értéktelenné vált NER-cégek államnak való, könnyek közti felajánlásával.
A demokrácia nem elég
Magyar Péter számos dologra kapott szigorú mandátumot, ilyen az igazságtétel, a szűk körű magánvagyonokká konvertálódott közpénzek visszaszerzése, és ilyen természetesen a demokrácia alapintézményeinek, működésének a helyreállítása.
Meglepő módon egy dologról kevésbé esik szó ezekben a hetekben: a szabadság visszanyeréséről, garanciáiról. Demokrácia és szabadság nem ugyanaz.
A valóban biztos választás: ruszkik haza, szabadság, piac, demokrácia
Az előbbi fontos előfeltétele, de önmagában még nem garanciája az utóbbinak, a legkisebb és legfontosabb társadalmi kisebbség, az egyén jogainak biztosításához.
Ez a blog nagyon örül a rendszerváltásnak, de természetesen ugyanazon kritériumok alapján méri majd az új hatalmat, mint az előzőt és bármelyiket:
- hajlandó-e alkotmányosan és/vagy törvényileg limitálni a kormányzat hatalmát;
- elfogadja-e, hogy az egyént alkotmányosan védeni kell egy túlterjeszkedő kormányzattól és a többségi plebsz nyomásától, hiszen a demokrácia nem lehet egyenlő a többség diktatúrájával;
- radikálisan szétválasztja-e a hatalmi ágakat, biztosítja-e a fékek és ellensúlyok működését;
- kész-e független és minél objektívebb döntéshozatalra, nem engedve semmilyen lobbiérdeknek, külső és belső nyomásnak;
- kész-e radikális adócsökkentéssel is demonstrálni, hogy az állam kevesebb ún. közfeladatot akar ellátni, ellenben minél több pénzt hagy annak megtermelőinél, azaz nálunk;
- hajlandó-e kivonulni a gazdaságból, minél több ún. közfeladatot privatizálni, a minél szabadabb piac törvényeire bízva a gazdaságot, hogy egyszerre valósulhasson meg a szabadság és a prosperitás?
Ez utóbbi néhány szempont természetesen nemcsak egyelőre nem került napirendre, nem is fog soha, mindez a világ többi részén is jórészt utópia. Ezzel együtt vannak fokozatok, és ahhoz, hogy az egyén szabadságát kimaxolhassuk Magyarországon, folyamatosan monitoroznunk kell az új kormányzat működését.
"Társadalmi visszajelzések": a korporatív veszély
Remekül hangzó, a jelek szerint komolyan számon tartott ígéretekből nincs hiány, és a NER-hez képest már ez is óriási dolog. Magyar Péter megígéri a fékek és ellensúlyok helyreállítását, Kapitány István a gazdaság liberalizálását, Lanner Judit a szabad tankönyvválasztás visszaállítását - szuper.
De mit jelent az, hogy lesz egy külön kormánybiztos (Radnai Márk), akinek a feladata "a kormány és a társadalom közötti koordináció" lesz, hogy jól becsatornázódjanak a Tisza-szigetek és más civilek elvárásai, érdekei a kormányzat munkájába? Nyilván dícséretes, ha egy szabadon választott kormányzat nem akar úgymond elszakadni a néptől - de a civil szervezetek nem a "nép". Csak a saját tagságukat képviselik, markáns (rész)érdekeik vannak, amiknek az artikulálására bőven elég egy jól megírt poszt vagy jól elmondott podcast.
Ha ezzel az intézményesített becsatornázással szabaddá válik az út a választott kormányzat befolyásolására, végeláthatatlan sorban gyűlnek majd Radnai Márk előszobájában a senki által nem választott csoportok és lobbik érdekkijárói, a civilek és "civilek", NGO-k és QUANGO-k, hogy a saját érdeküket tekintse a kormány mérvadónak, nemzetinek. Egy ilyen modell erősen korporatista irányba is elmehet, és ez semmi jót, semmi demokratikusat vagy szabadat nem ígér.
Alkotmányozást, lehetőleg forradalom nélkül
Magyar ráadásul még a választás előtt adott egy semmilyen visszhangot nem keltett interjút a New Yorker magazinnak, amelyben igen meglepő dolgot állít:
"A Tisza az alaptörvény átírásával kezdi meg a munkát, beleírják az alkotmányba, hogy bárki lehet miniszterelnök Magyarországon, de csak két ciklusra – maximum nyolc évig. A New Yorker riporterének azonban maradtak kétségei azzal kapcsolatban, hogy ez mennyire garantálja majd a demokráciát, és felvetette, hogy 2010 után minden az új alkotmány miatt romlott el. Magyar erre azt mondta, ebben téved, nem amiatt romlottak el a dolgok, mert az csak egy átlagos alkotmány. A dolgok "a hatalom, a miniszterelnök, a maffia miatt. Nem a törvények miatt" romlottak el, mondta. Magyar szerint az, hogy valaki képes-e felelős vezetőként viselkedni, az nem az alkotmányon, hanem az önkontrollon múlik"
- ismerteti a hvg.hu az interjút, és ez így bizony komoly tévedés. Jogos a New Yorker szkepszise, nem az a legfontosabb kérdés most, hogy hány cikluson át lehet valaki kormányfő.
“A piacgazdaság szétverve”: a jogállamiság mellett a kapitalizmust is újra kell építeni
Az alaptörvény az alapja mindennek, lehet csak egy "átlagos alkotmány", de megfelelő civilizációval a hátad mögött és megfelelő történelmi környezetben az egész politikai kultúrádat meghatározó alapmű lehet, lásd az Egyesült Államok remekművét, amely az individuumot a kormányzattól és a plebsztől is védi. Amerika, ahogy Ayn Rand tanítványa, Leonard Peikoff pontosan írja, inkább alkotmányos köztársaság, mint klasszik demokrácia, ami inkább többségi kollektivista uralom. Kulcsfontosságú, hogy egy ilyen alkotmányosan pontosan szabályozott köztársaságban
"a többségnek nincs beleszólása a kormányt irányító alapelvekbe. Nincs hatásköre az egyéni jogok megsértését kezdeményezni vagy megvalósítani."
Az élethez, a szabadsághoz, a tulajdonhoz és a saját boldogság kereséséhez való jogba például kormányzat nem szólhat bele.
Mindehhez viszont hozzá kell nyúlni az alkotmányhoz (lehetőleg a Fleck Zoltán által javasolt, az utca uralmát intézményesítő "forradalmi" népi alkotmányozás nélkül). Elő lehet akár venni az amerikait, és pár dolgot lekoppintani, de az is jó, ha a mostaniből kivesszük, ami nem való bele: pl. azután, hogy "Mindenki felelős önmagáért", törölni kell, hogy "képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni." Mert nem, nem köteles. Mindenki önmagáért felel.
Szabadság, szeretem
Azt, hogy "Magyarországon az állam és az egyházak különváltan működnek", ki kell terjeszteni állam és gazdaság, állam és média, állam és szociális, egészségügyi szféra viszonyára.
Törölni kell az olyan kollektivista őrületeket is, hogy "Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához", meg azt, hogy "A tulajdon társadalmi felelősséggel jár." Nem jár. Ha valaki akar, adományozhat, ami szép dolog - de nem elvárható, nem kötelező.
Legalább ennyire fontos - a TASZ listáját alapul véve - a bíróságok függetlenségének helyreállítása az Alaptörvényben, az Alkotmánybíróság alkotmányos jogköreinek helyreállítása, a "háborús veszélyhelyzet" ürügyén fenntartott rendkívüli jogrend kivezetése.
A legfontosabb azonban az, hogy bármennyire örülünk is a demokratikus forradalomnak, az alapjogok helyreállításának, ne csak a demokráciát rehabilitáljuk. Az egyén szabadságát és magántulajdonát - a kapitalizmust is.
Augusztus 20-ára írtam egy szabadságpárti alkotmányt a nemzetnek
