Az objektivista filozófia megalkotója, Ayn Rand nem azt akarta elsősorban megírni, hogy milyen az ember, hanem hogy milyen lehetne az individuum, ha szabaddá tenné minden kreatív potenciálját.
“Filozófiám lényegében az emberről mint hősi lényről alkotott elképzelésen alapul, amelyben saját boldogsága az élet erkölcsi célja, a produktív teljesítmény a legnemesebb tevékenysége, az ész pedig az egyetlen abszolútuma” – írta Atlas Shrugged (magyarul: Veszett világ) c. monumentális regényében.
Rand szerint az ember akkor éri el az igazi hősiességet, ha az ésszel mint abszolútummal él, a személyes boldogságot teszi erkölcsi céljává, és a produktív teljesítményt tekinti legfőbb tevékenységének. A hősi lét alappillére az értelem, mint abszolútum: a saját elméd használata a valóság megértéséhez, ahelyett, hogy vak hitet vagy társadalmi hagyományokat követnél, és a boldogság, mint cél: a saját érdekedért élni, anélkül, hogy feláldoznád magad másokért, vagy másokat magadért.
Mindezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert az alábbi fontos írás Christopher Nolan Odüsszeia c. új, viharosan fogadott filmje kapcsán íródott – nem a filmről, hanem annak alapjáról, Homérosz művéről. Valóban egyéni hős volt-e Odüsszeusz, vagy csak az individualizmus “felfedezése” előtti kor determinizmusának engedelmeskedett? – teszi fel a kérdést a szerző, John Devlin. (A cikk eredetileg a The Objective Standard oldalán jelent meg.)
Objektivizmus: a racionalitás és a szabad akarat filozófiája
Odüsszeusz és az ókori hősiesség határai
Homérosz Odüsszeiája egy epikus történet, epikus főszereplővel - Odüsszeusz nem csupán ügyes harcos, hanem gondolkodó, ravasz csaló és „makacs, ravasz és megfékezhetetlen intrikus” is.
Bár ez egy mélyen hősies mű, amely úttörő szerepet játszott abban, hogy a történet középpontjába egy racionális, kezdeményező karakter kerüljön, ugyanakkor olyan előfeltevésen alapul, amely alapvetően ellentétes a hősiességet lehetővé tevő feltételekkel. A mű olyan világban játszódik, ahol a célok és értékek elérése végső soron nem az egyén döntéseitől, hanem az olümposzi istenek rendeleteitől és beavatkozásaitól függ.
Odüsszeusz sok szempontból az irodalmi romantikus hős prototípusa.
A romantikus elbeszéléseket a valóságot felülmúló karakterek, a céltudatos cselekvés és az értékek által vezérelt cselekmény jellemzi, amelyek mindegyike megmutatkozik Odüsszeusz fáradságos törekvésében és abban, ahogyan szörnyű akadályokat leküzdve hazatér családjához.
Utazásának legemlékezetesebb pillanataiban láthatjuk bátorságát, kitartását és intelligenciáját: amikor kitalálja a trójai faló tervét, amely Trója bukásához vezet; amikor éles eszű tervvel kerüli el a szirének csábító csapdáját; és amikor túljár a Polüphémosz nevű küklopsz eszén – ekkor, miután felmérte, hogy az óriás azonnali megölése csapdába ejtené őt és embereit a barlangban, Odüsszeusz kiterveli, hogy megrészegíti ellenfelét, megvakítja, majd embereit egy juhnyáj alatt vezeti ki a barlangból.
Ezek az epizódok mindegyike arról szól, hogy Odüsszeusz az értelem segítségével küzdötte le a megpróbáltatásokat, és közelebb került fő céljához: a hazatéréshez. Azonban az olvasó által ezekben a pillanatokban érzett érzelmi reakció némileg elhalványul, amikor eszünkbe jut Homérosz alapvető nézete az emberről és a létezésről.
A homéroszi világ problémája nem az, hogy istenek és szörnyek léteznek – a jó művészetben helye van a fantasztikus, mitikus elemeknek, feltéve, hogy témája ésszerű és ezáltal az életet szolgálja. A probléma az, hogy az istenek korlátozzák Odüsszeusz cselekvőképességét, ami aláássa az eredményeit.
Ismételten látjuk, hogyan cselekszik Odüsszeusz céljai elérése érdekében, de hogy cselekedeteinek van-e jelentősége, azt nagyrészt az istenek szeszélyei határozzák meg. Különösen Athéné istennő kegye válik több alkalommal is sorsának döntő tényezőjévé.
Hét évnyi fogság után Kalüpszó szigetéről való menekülése kizárólag egy Athéné Zeuszhoz intézett kérését követő isteni parancsnak köszönhető. Az ezt követő, Poszeidón viharjából való túlélése pedig csak Athéné és társnője, Leukotéia beavatkozásának köszönhető. Amikor végre visszatér szülőföldjére, Ithakára, a parazita kérők feletti győzelmét ismét Athéné és Zeusz isteni beavatkozásának köszönheti.
Mindez nem csökkenti Odüsszeusz gondolkodási, cselekvési és céljai elérése érdekében tett erőfeszítéseinek képességét (sőt, ezek a tulajdonságok bizonyos mértékben befolyásolják is Athéné kegyét).
De ahelyett, hogy minden győzelmét közvetlenül saját erejéből szerezné meg, cselekedeteit folyamatosan az isteni erők beavatkozása segíti. Ahhoz, hogy a hősi elbeszélés hatékony legyen, a hős cselekedeteinek kell a történet elsődleges hajtóerejének lenniük. (...)
A nehéz akadályok megerősítik ezt a történetmesélési elvet, és ezek akár beavatkozó istenek formájában is megjelenhetnek – feltéve, hogy akadályok maradnak, mint például az ellenséges Poszeidón az Odüsszeiában. A probléma akkor merül fel, amikor az ilyen beavatkozó istenek válnak a kibontakozó események végső ok-okozati magyarázatává. A romantikus történetmesélésben a hős akaratából fakadó cselekedettel győzi le a viszontagságokat, a determinisztikus történetmesélésben viszont azért győzi le őket, mert a „sors” így diktálja. Az Odüsszeia, amely mindkét stílust ötvözi, annyira hatásos, amennyire romantikus, és annyira gyenge, amennyire determinisztikus.
A fentiek egyike sem tekinthető Homérosz elleni támadásnak; ő ezt a formális filozófia előtti korszakban írta – mielőtt kialakultak volna az akarat, az egyéni jogok és az ember abszolút útmutatójaként szolgáló ész kifejezett fogalmai.
Annak ellenére, hogy az archaikus Görögországban a miszticizmus dominált, Homérosz megragadta az emberi nagyság drámai meggyőző erejét egy olyan korban, amikor még senki sem fogalmazta meg annak filozófiai magyarázatát. Mondhatnánk, hogy ő fedezte fel a hőst a hősiesség filozófiája előtt. (...)
Homérosz folyamatosan dramatizálja a választásokat, különösen Odüsszeusz egyedülálló képességét, amellyel ravaszságával kiutat talál a veszélyes helyzetekből. Ezek a pillanatok hajtják előre a történetet a legizgalmasabb módon, és ez az egyik oka annak, hogy évezredek óta fennmaradt. A döntések, az álruhák, a cselszövések és a cselekvés – nem pedig az istenek beavatkozása – maradnak a történet tartós érzelmi erejének legmaradandóbb tényezői.
Ez a hősi szellem végül egy másik filozófiát igényelt – olyat, amelyben a hős döntései és cselekedetei jelentik saját eredményeinek elsődleges okait. Viharos vitorlázás várt az emberiségre, mire rátalált erre a filozófiára, de Homérosz Odüsszeiája irányt mutatott ennek a hősi szellemnek, és kijelölte az utat, amelyen célja felé haladhat.
(c) The Objectve Standard
