Amikor a Szent István-i államalapítás kerül a közbeszéd fókuszába, a politikai elit tagjai előszeretettel ragadják ki az Imre herceghez írt Intelmek soraiból azokat a részleteket, idézeteket és gondolatfoszlányokat, melyekre hivatkozva alá tudják támasztani igazukat, netán ellenségképet tudnak gyártani, vagy politikai ellenfeleiket tudják ellehetetleníteni.
Akárhogy is, hivatkozási pontként tekintenek rá – ők és az ország egésze is. Lényegében Szent Istvánnak olyan nagy kultusza van az országban – határon innen és túl –, hogy a politikai pártok jelentős része s közélet minden zuga őt és tevékenységét, uralkodói működését méltatja. Politikusaink számára is ő jelenti a mércét – legalábbis szavakban –, mármint ami az ideális, erkölcsös vezető jellemét és a jó államvezetést illeti.
Az apostoli magyar királyság első felszentelt és szuverén monarcháját a nemzet prófétájaként, hazánk szent atyjaként tiszteljük, aki nélkül nem lenne magyar haza, magyar állam, s aki nélkül nem lenne az európai civilizáció része a magyarság., S valóban, István történelmi szerepe aligha elvitatható:
tény, hogy sikeresen beintegrálta a magyarságot a formálódó európai civilizációba, mely kulturális, társadalmi téren valóban a hasznunkra vált; nem maradtunk meg az úzokhoz, besenyőkhöz, vojtjákokhoz, osztjákokhoz és egyéb, kezdetleges körülmények között élő nomád népekhez hasonlóan egy elmaradott, civilizálatlan, s fokozatosan eltűnő csoportként.
Ehelyett méltó tagjává váltunk annak az európai közösségnek, mely nemzeti fejlődésünk zálogává is vált.
Azonban joggal feltehetjük azt a kérdést is, hogy I. István tényleg olyan feddhetetlen uralkodója volt-e az országnak, aki jellemével és kormányzásával példaként szolgálhat a jelenkor politikai vezetői számára? Uralkodásának rossz elemeit, illetve a magyar állam megszervezésének konkrét áldozatait valóban elfeledheti az utókor csak azért mert erős kötődésünk van iránta?
S hogyha tovább fűzzük ezt a kérdést a mai ember kontextusában, túl a felvilágosodáson, a világháborúkon és a demokratikus átalakulásokon: tényleg augusztus 20-át kell nemzeti ünnepnek kikiáltani, és tényleg Istvánt kell, mint államalapítót magasztalnunk? Véleményem szerint mindkét kérdésre a nemleges válasz a helyes.
A hágai bíróság botrányos döntése: a nap, amikor Orbán Viktornak teljesen igaza volt
A Szent István-i államalapítás és az azt megelőző eseményekből álló folyamatok ugyanis arról tanúskodnak, hogy bár a magyar állam sikeresen megalakult, s a Kárpát-medence örökös ura lett a magyarság István államszervező munkája nyomán, ennek az átalakulásnak számtalan áldozata volt.
Egy borzasztóan véres, erőszakkal teli időszaka volt ez a magyar történelemnek. Mint az államok jelentős része, úgy a magyar állam is erőszakban fogant, nem elhanyagolható számú emberáldozattal, s ebből a szemszögből is érdemes feltárni az államalapítás körülményeit. Előtte ugyanis teljesen más volt az élet magyarföldön.
A magyar törzsszövetség népeit korántsem jellemezte annyira a társadalmi, vagyoni és jogi egyenlőtlenség, mint az államalapítást követő feudális rendben. Ennek oka leginkább az volt, hogy a halványan megnyilvánuló különbségeket elfedték a „szabad közemberek” által alkotott közösségek, melyek a közszabadság státusát élvezve jogot formáltak a mozgás, fegyverviselés, és gazdálkodás szabadságára.
Minden közösség, illetve az ezt alkotó szabad egyén is szabadon rendelkezhetett javai felett, emellett a közügyeket érintő döntések meghozatalában is tevékenyen részt vehettek gazdagok és szegények, magas rangúak és egyszerű emberek egyaránt.
Ez a prosperáló és békés időszak a 10. század közepére, a kalandozások megszűntével véget ért, melyet a közszabadok szisztematikus jogfosztása, és a törzsfők zsarnoki uralmának megszilárdulása követett: elkezdődött a magyar nép szenvedésekkel teli kálváriája.
Az eleinte közszabadságot gyakorló, önkéntesen illetve vérségi alapokon szerveződő családias közösségek békés együttműködését felváltotta a szuverén közösségeket felszámoló hatalmi szervezet, mely az állami kényszerítés és a nyers erőszak eszközével hajtotta szolgaságba az alacsony titulust viselő, kevésbé vagyonos és befolyásos embereket.
A 10. század közepére eljutottunk az államiságig, mely vérrel és fegyverrel, az erőszak bevett formáit alkalmazva, intenzív törzsi háborúkkal, és törzsi lázadások vérbe fojtásával szerzett érvényt magának. Ezen eszközöktől természetesen István sem határolódott el.
Ismét meg kell húzni azt a bizonyos vörös vonalat, hogy eddig és ne tovább
Miután Géza fejedelem reálpolitikusi képességeinek jóvoltából államalkotó tényezővé tette az Árpád-törzset, István, mint szuverén, felszentelt uralkodó a még fennmaradt, független, szórványban élő maradék törzsek felszámolásával vált egyeduralkodóvá az országban, s az ellenlábasok háttérbe szorítása után lett a Kárpát-medence egyedüli parancsolójává, hozzá hűséges katonai apparátusával együtt.
A magyar állam tehát a kisebb-nagyobb törzsek közötti véres háborúkban fogant, s bár István nem mint törzsfő, hanem mint a primogenitúra által hatalomra került európai uralkodó kormányozta az országot, de az tény, hogy Istvánról sehol sem beszélnénk, ha éppenséggel egy más törzs került volna ki az acsarkodásból győztesen.
A vérben fogant istváni államalapítás során sok ezer törzset, illetve annak nemzetségeit és közösségeit kellett egytől-egyig felszámolni szabadságukkal, független működésükkel, és békés együttműködésükkel együtt, annak érdekében, hogy betagozódjunk az akkor feudális európai civilizáció rendjébe.
Az emberi sorstragédiák pedig tovább folytatódtak, amikor kiépült a feudális monarchia, a privilégiumokkal elhalmozott egyházszervezet, valamint a centralizált közigazgatás. István, és tanácsadó testülete, katonai apparátusa úgy építette fel a magyar államot, hogy annak kizárólag a földmonopóliumot birtokló monarcha, egy szűk arisztokrata réteg és a koronához hű klérus legyen a része.
Míg ma az ország teljes népe ünnepel augusztus 20-án, akkor milliókat zártak ki a magyar államból, s taszították őket az alávetettség, kiszolgáltatottság és szolgaság örökös megaláztatottságába.
István a közigazgatás megszervezése során egységes elvek szerint létrehozta a vármegyéket, élükre főispánságokat állítva, hogy ezáltal is kiterjessze hatalmát a területek fölött, miközben állami monopólium alá helyezte az eredetileg nemzetségi és törzsi közösségek által birtokolt földeket.
Mindeközben pedig az egyházszervezet kiépülését olyan szigorú törvények és rendelkezések kísérték, melyek a vallási intolerancia jegyében legitimálták a fegyveres erőszakot az ellenállókkal, azaz a pogányokkal szemben. S miután István a pénzverés jogát is kizárólagossá tette a kormányzat számára, már semmi sem volt, ami megakadályozhatta volna őt hatalmának megszilárdulásában. 1021-re – miután Ajtonyt is legyőzte István – teljes fényében tündöklött a magyar királyság, az a nyugati mintákra alapozott feudális rend, mely végigkísérte a magyar történelmet a reformkorig és 1848-ig amikor is a gyökeres változások bekövetkeztek.
Az Amerika- és Nyugat-ellenességről. Rendszertelen reflexiók
István állama tehát megtestesítette és megalapozta mindazt, mellyel szemben a 19. század reformkorának kiemelkedő alakjai – köztük a legnagyobb magyar, Széchenyi István is – állást foglaltak.
Az istváni rend volt az, melyet nagyjaink gyökerestül fel akartak számolni, ugyanis csak így lehetett kieszközölni és végrehajtani azokat a reformintézkedéseket, melyek szükségesek voltak a polgári átalakuláshoz és a nemzet átalakításához.
Az egyház és az állam szoros összefonódásán alapuló monarchikus rendet; a földmonopóliumot birtokló, privilégiumokat élvező arisztokrácia dominanciáján alapuló feudalizmust; az állami kiváltságokban részesülő, s ezáltal a versenyt lehetetlenné tevő, helyzetelőnybe került céhszervezeteken – majd manufaktúrákon - alapuló monopolgazdaságot; a vallási felekezetekkel, más hitvallást valló ellenzéki szervezetekkel szembeni diszkriminációt; a milliós tömegeket magába foglaló jobbágyok jogfosztottságát; s végül de nem utolsó sorban az alkotmányosságot, törvényességet nélkülöző kizárólagos hatalomra szert tevő államot egytől egyig fel akarták számolni.
Annak a rendnek a szerves elemeiben látták a nemzet felemelkedésének akadályát, melyet István alapozott meg, s melyet utódai „fejlesztettek” tovább a rendiség, majd az abszolutizmus kiépítésével.
A reformkori rendi országgyűlések, és annak kiemelkedő alakjai – mint például Kossuth, Wesselényi, Deák, Batthyány – is kiálltak olyan polgári reformokért, mint a jobbágyfelszabadítás, a tőkés és szabad piaci gazdaság kereteit megszabó törvények, a szuverén nemzeti intézmények felállítása, a népképviselet és a közteherviselés. Mindezek antitézisét képezték annak a rendszernek, mely a jobbágyok millióit kitevő, alsóbbrendűnek titulált társadalmi réteg elnyomásán, a tőke és a piac szabadságát korlátozó monopolgazdaságon, az előjogokkal rendelkező nemesség képviseletén, és a legszegényebb, legelnyomottabb jobbágyság adóztatás általi kizsákmányolásán alapult.
Mindezt végiggondolva tegyük fel még egyszer a kérdést: biztosan egy olyan vérben és háborúban fogant, elnyomó, feudális államrend megalapítását kell ünnepelnünk, melyet az általunk ugyancsak nagyra tartott reformellenzék tervszerűen fel akart számolni a nemzet gazdagodása, gyarapodása, és prosperálása érdekében?
Vagy inkább egy olyan magyar állam megalapítását kéne ünnepelnünk, mely a nép széles köreinek támogatásával, és a nemzet tagjainak univerzális érdekeit érvényesítve közmegegyezéssel, nemes értékek és eszmények által vezérelt öntudatos politikusok által jött létre?
Azon állam alapítását ünnepeljük, mely szisztematikusan kizárta a társadalom 80-90%-át, egy felső hatalmi elit befolyása alá helyezte azt, és amelynek nemzetképe szerint csak a szolgasorba nem taszított, privilegizált nemesség volt a nemzet szerves tagja – vagy azon állam alapítását, mely minden egyes magyar embert egyenrangú és egyenjogú, szabad polgárnak tekintett?
A válasz számomra egyértelműen az utóbbi.
Ne augusztus 20-a, hanem április 11-e, az áprilisi törvények 1848-as szentesítésének napja legyen az államalapítás nemzeti ünnepe.
Egy olyan országban, melynek bőven van még mit felmutatnia ahhoz, hogy méltó szereplőjévé váljon a civilizáció alakításának, egyértelműen a polgári, szabadságelvű hagyományait kellene inkább tisztelnie és ápolnia.
Hiszen az már a felvilágosodás korától nyilvánvalóvá vált, hogy a modern, gazdag, civilizált középosztályt magába foglaló társadalom, az alkotmányosságot és a parlamentarizmust tiszteletben tartó államrend, a nemzet tagjait egy magasabb eszmény –a szabadság és a nemzet – alatt egyesítő nemzetállam, s az arra alapozott modern nemzeti identitás lehet a nemzet fejlődésének egyedüli záloga. A polgári és piaci szabadság mindig is jólétet, gyarapodást, és prosperálást hozott a nemzeteknek mind kulturális, mind gazdasági, mind pedig társadalmi értelemben.
István hazánkat az európai civilizáció részévé tette. Az április 11-én szentesített törvényeken alapuló, az első felelős magyar kormány által megalapított magyar állam volt azonban az, mely az alkotmányosság és a jogállamiság szellemében deklarálta az évenkénti országgyűlések megtartásának kötelességét, megalapozva ezzel a népképviseleti alapon történő választást és képviseleti rendszert s felszabadítva az évszázadokkal korábban szolgasorba taszított emberek millióit.
Április 11-e az államalapítás napja, hisz ezen a napon történt az egyenjogúságon, vagyis az igazságosságon alapuló polgári rend intézményesítése. Ez az a Magyarország, melynek megalapítása méltó az ünneplésre – a mi Magyarországunké, minden polgár Magyarországáé.
Az írás eredetileg az azonnali.hu-n jelent meg 2020. augusztus 20-án. Újraközlés a szerző engedélyével.
Robert Tracinski: Európának a világ egyik vezető hatalmává kell válnia
