Most jutottam csak a végére egy fantasztikus ember fantasztikus könyvének, úgyhogy akit velem együtt szintén irritál a józan ész eltervezett trónfosztása, az irracionalitás látszólag feltartóztathatatlan diadalmenete, az bátran vágjon bele ebbe a – kanadai és amerikai mércével szinte bátornak számító – könyvbe.
Irritál? Nem ez a jó szó. Saaddal együtt dermesztőnek tartom, és egész civilizációnkat féltem attól, hogy teret nyernek a posztmodern, nihilista eszmék, célba érnek a woke SJW-k, és elkezdik eltervezni az életünket: szociálisan, igazságosan, fenntarthatóan. Saad könyve remek gyógyír ezek ellen, ha pedig megvolt A parazita elme, akkor jöhet Ayn Rand, Douglas Murray, Ayaan Hirsi Ali, Oriana Fallaci, George Orwell, Jonah Goldberg, André Glucksmann és még sorolhatnám ezt az intellektuális túlélőkészletet.
A Kanadában élő libanoni zsidó Gad Saad legfőbb érdeme, hogy sem könyvében, sem a közösségi médiában megvívott “élő” harcaiban nem tiszteli, nem kíméli különösebben ellenfeleit, precízen leírja, miket gondolnak, de nem úgy beszél velük/róluk, mint akikkel érdemes lenne hosszan vitázni. Ő maga ugyan folyamatosan azt hirdeti, hogy álljunk bele, ne legyünk gyávák, szóljunk mindig, ha a képünkbe/oldalunkra hazudnak vagy belénk akarnak valami őrületet propagálni – de azt hiszem, a szíve mélyén a jeles szerző is tudja, hogy racionálisan vitázni csak olyannal lehet, akivel közösek a premisszáink.
Hogy vitázzak valakivel a Facebook-oldalamon, aki szerint pl. Izraelt bojkottálni kellene? Aki szerint az ukránok nácik, és csak az amerikaiak proxy-háborúját vívják? Aki smiley-t biggyeszt egy fasiszta hatalom háborús bűneiről szóló poszt alá? Hogy vitázzak valakivel, aki szerint a rezsicsökkentés remek, védendő vívmány? Vagy aki szerint jól ki kéne iktatni a kapitalizmust, a helyére pedig valami homályos, korlátozó, ökoszociális izét kéne létrehozni?
Az Illiberális Internacionálé bal- és jobboldali frakciói amúgy remekül elvannak egymással, köszönik, egymást erősítik, bármilyen random hazug választ képesek generálni a másik hazug állítására, célközönségeik pedig csak a másik tábor szemében látják meg azt a bizonyos gerendát. Az állam feltétlen tisztelete, az egyén autonómiájának csorbítása, a piac és a kereskedelem iránti mély szkepszis, az értelem és a gondolkodás elleni hadüzenet nélküli, folyamatos háborúzás mindenesetre a látszat ellenére inkább összeköti, mint elválasztja ezeket a táborokat.
Olyan szinten, olyan mértékben fertőzödik meg naponta az agyunk a posztmodernizmus, a nihilizmus, a szélsőséges ökopolitika, a félreértett feminizmus, vagy éppen a transz őrület eszméivel, hogy a legbátrabb dolog, amit ma ki lehet és ki kell mondani – és Saad persze ki is mondja -, hogy van objektív valóság, az nem csak valami “konstrukció”, és a tudományellenes gondolkodás a legtöbb bajunk okozója.
Az irracionalistás több fronton támad, és mindegyik hadszíntéren azt várja tőled, hogy feltétel nélkül kapitulálj.
Amikor e sorokat írom, bontakozik ki éppen Németország háború utáni egyik legnagyobb antiszemita botránya: a legelismertebb európai művészeti kiállítás szervezői, az azt felügyelő politikusok közül senki nem figyelt fel arra, hogy 2019 óta egy totál irracionális, Izrael- és zsidógyűlölő, BDS-barát társaság szervezhette a Documentát, senki nem nézte meg, mi készül – most pedig mindenki hárítja a felelősséget. Hol volt több tucat politikai és kulturális menedzser agya, amikor nézni, látni, dönteni, felelősséget vállalni kellett volna?
Amikor e sorokat írom, derül ki ugyancsak Németországban sok ember számára, hogy ha a szocdem-zöld-liberális koalíción múlik, akkor egy hamarosan elfogadandó “önrendelkezési törvény” alapján már 14 éves gyerekek egyedül elmehetnek a hivatalba, és transzokként kérhetik nemük regisztrációjának megváltoztatását, a szülő pedig nem vétózhat. Ez komoly. Ez a lépés pedig természetesen megkönnyíti a hozzáférést a megfelelő hormonkezeléshez, sőt, később a nemátalakító műtétekhez.
Aki pedig azt hiszi, hogy csak az Orbán-kormány kitalációja a transz propaganda gyerekeknek, nézze meg a német köztévé népszerű kisegeres gyerekműsorának ezt az adását, ahol a megcélzott ovisok és kisiskolások egy szervilis, alákérdezős riporter tálalásában támogatandó, magától értetődő döntésként kapták telibe a nem megváltoztatását.
A fiatalok nemi diszfóriájának lehetséges okairól, a lelki drámákról, a visszafordíthatatlan következményekről, arról, hogy véletlenül sem magától értetődő döntésekről van szó, az egeres műsor természetesen – nettó propagandaműsorhoz illően – mélyen hallgat. Ahogy arról is, hogy a Heritage Foundation felmérése szerint nemhogy csökkent, de “tíz év alatt 1,6-ra nőtt a százezer lakosra jutó fiatalkori öngyilkosságok aránya azokban az amerikai államokban, ahol elérhetőek a fiatalok számára a nemi átalakító műtétek után a hormonok termelését gátló gyógyszerek.”
Mindez természetesen a feminizmus megcsúfolása, az LMB-nek lassan el kéne engednie a T-t: mindig csak a mesterségesen a nőkre erőltetett, szexista nemi szerepek megkérdőjelezéséről volt szó, nem a biológiai nem tagadásáról. Arról meg pláne nem, hogy transz nőkként (=férfiakként) csak úgy besétálhatnánk a női öltőzőkbe, indulhatnánk női sportversenyeken.
“A viktimológia narratívája azt jelenti, hogy a transzneműek jogai fontosabbak a nők jogainál” – írja erről Gad Saad, akinek a könyvében a transzokról szóló rész felületesebb ugyan a kérdést nagyon alaposan körbejáró Douglas Murray köteténél, de a meglátott lényeg ugyanaz: valakik el akarják velünk hitetni, hogy a biológiai nemünk csak valamiféle önkényes társadalmi konstrukció. Saad találóan a “kisebbség zsarnokságának” nevezi ezt a magatartást: “Ünnepeljétek és szolgáljátok ki a biológiai valósággal ellentétes identitásomat, vagy kockáztassátok a progresszív rendőrség haragját, ami intézményi vagy akár jogi következményekkel is járhat.”
Nem tudom, hogyan nevezzük pontosan az ilyen konformizmusra szoktató, erényfelmutató, kollektivista identitáspolitikában utazó társadalmakat – de az biztos, hogy az individuális szabadságot lassan, de biztosan el fogják tiporni.