Az antiimperialista, pacifista hangadók, politikusok szerint ők (a képen szereplő politikusok – a szerk.) azok, akikkel szemben a Nyugatnak nem kellene büntetőszankciókkal (vagy akár katonailag is) fellépni, akik egyáltalán nem felelősek a kialakult krízishelyzetért, hiszen a gonosz, imperialista Nyugat késlelteti a háború befejezését, s az ő lobbista üzleti köreiknek származik érdeke ebből a rombolásból. Erre hivatkozva hirdetik, hogy a “béke pártján” kell állnunk.
Ez a narratíva azonban roppant álságos. A képen szereplő államvezetők véres háborúskodást folytatnak közvetetten (Irán), s közvetlenül olyan országokkal, népekkel szemben, melyek iránt soviniszta gyűlölettel viseltetnek, s melyeket szisztematikusan el akarnak nyomni.
A képen baloldalt álló bizarr metamorfózisokon esett át: elszánt kommunista titkosügynökből, nyugatias, felvilágosult demokrata vezető, majd idővel a szovjet, s cári despotizmust exportálni akaró Generalissimussá vedlett át, könyörtelen testvérháborút kirobbantva, melynek egyetlen célja Moszkva agresszív és véres birodalomépítése.
A jobboldalt vigyorgó egy virtigli iszlamista zsarnok, aki egy ókeresztény bazilikát alakíttatott át mecsetté, hogy ezzel is vallási torzsalkodásokat szítson, emellett szintén véres háborút folytat egy önrendelkezési jogáért kiálló etnikummal szemben, szintén soviniszta indíttatásból.
A középen álló turbános pedig egy olyan latorállam magasrangú tisztségviselője, amely a globális terrorizmust tevékenyen finanszírozza, és dzsihádot hirdetett a nyugati civilizáció ellen. (Ja, és a háttérben meghúzódó pekingi szálról még nem is beszéltem.)
A gonosz tengelye: Putyin orosz, Raisi iráni és Erdogan török elnök Teheránban
Amit nem értek, az a pacifista hozzáállás ezekhez a rezsimekhez. Most, akik a pacifizmust képviselik (a kormánnyal az élen), azt mondják, hogy hagyjuk magunk mögött a szankciós büntetőpolitikát, ezekkel a rezsimekkel békésen, diplomatikusan, mézes-mázasan ki kell egyezni, legitimálva ezzel erkölcstelen, bestiális tetteiket.
Szóba kerül ilyenkor a reálpolitika, az energiaellátás fontossága, az elvek nélküli pragmatikus geopolitika stb. igazolása. Persze, nyilván ezek a vezetők a szavahihetőségükről, megbízhatóságukról, és aziránti elkötelezettségükről híresek, hogy a világot jobbá kell formálni közös erővel, s a globális problémákra globális összefogással, s konstruktív együttműködéssel kell válaszolni.
A nyersanyagkészleteiket, s egyéb gazdasági erőforrásaikat sem arra használják fel, hogy a kisebb, importra szoruló államokat erős függési viszonyba kényszerítsék, s alárendeljék azokat alantas céljaiknak. Országukban tisztességes, igazságos versenyen alapuló piacgazdaság van, ahol a politikai elittől függetlenedett vállalatok kötnek kölcsönösen nyereséges kereskedelmi-gazdasági megállapodásokat. Nem beszélve arról, hogy az energiahordozóikat, nyersanyagaikat korrekt szabadpiaci árképzés útján értékesítik, tehát nem egy szektor felett monopóliumot birtokló oligarcha, s az őt dróton rángató központi hatalom manipulálja mesterségesen az árakat és a szolgáltatók közötti versenyt.
Kétségtelen, hogy Amerika és az euroatlanti szövetség államai is követtek el történelmi hibákat, folytattak véres háborúkat, követtek el genocídiumokat gyarmatokon – de míg a Nyugat le tudta vetkőzni múltjának sötét foltjait, s tanult is belőle, addig ezek az országok önreflexió nélkül folytatják a más népek leigázására törekvő birodalomépítést, s a totális államrend építését.
Nem lehet kétségünk afelől, hogy ha ezekkel az államokkal a pacifista kiegyezés útjára lépnénk, nem lenne semmiféle visszatartó erő, ami gátolná őket “szentnek” tekintett, valójában a civilizációnkon mély sebet ejtő harcaikban. Ugyanez vonatkozik Kína gyarmatosító gazdasági expanziójára a harmadik világban.
De hogyha visszatekerjük a történelem kerekeit, az 1970-es évek energiaválságát sem a gonosz nyugati finánctőkés körök segítették elő, hanem a Nyugatot meggyengíteni és térdre kényszeríteni szándékozó, az idő tájt egy független államra orvul rátámadó arab olajnagyhatalmak, amelyek visszaélve státuszukkal, mesterségesen megemelték az árakat. Fittyet hányva a nemzetközi piaci mechanizmusokra, az ellátási láncok törékenységére, geopolitikai szőrözésből veszélyeztették az importra szoruló országok energiaellátását.
Most ugyanezt teszi Oroszország, és Irán is. S míg a ’70-es években is azok a nyugati országok jöttek ki szerencsésebben a válságból, amelyek az energiafüggetlenségre, új, alternatív megoldásokra való átállásra, nehéz ellátási körülményekhez való ésszerű alkalmazkodásra, s új piacok felé nyitásra törekedtek, most kárörvendően és fennhangon kritizálják őket, amiért ugyanazt a bevett stratégiát követik most is. (Eközben a mi hatósági áras, monopolizált, “rezsicsökkentett”, orosz rabigában senyvedő energiaszektorunk fenntarthatatlanná vált, s most ennek mi isszuk meg a levét).
Mindezek után érdemes feltennünk a kérdést, érdemes-e továbbra is meghunyászkodni ezen hatalmak előtt, érdemes-e Putyinban vakon megbízni, a Nyugatot ostorozni, amiért megkésve bár, de tesz valamit ezen rezsimek megleckéztetéséért? Érdemes-e kárörvendően mutogatni azokra a nyugati országokra, amelyek ugyanúgy szenvednek a válságtól, de ők a takarékoskodás és a közösen vállalt szolidaritás útját járják, miközben mi sokkal mélyebben éljük meg ezt a krízist? Ők mind életminőség, mind modernizáció, s ebből adódóan a válságokhoz való alkalmazkodóképesség tekintetében is jóval előrébb járnak mint mi, akik továbbra is félgyarmati, periférikus helyzetben zötykölődünk.
De a Nyugathoz is lenne egy kérdésem. Törökország mit keres ebben a szövetségi rendszerben, miközben az elnökük láthatóan úgy váltogatja partnereit mint az alsógatyáját?
