1

Dilbert vége, avagy oké-e fehérnek lenni?

“Ami a rasszizmust illeti, az Egyesült Államokban valójában óriási kettős mérce van érvényben. Néhányan úgy gondoljuk, hogy a rasszizmus úgy rossz, ahogy van. Mások, a baloldalon úgy gondolják, hogy a rasszizmus rendben van, amíg az fehér emberekkel szemben érvényesül” – foglalta össze igen tömören Ben Shapiro a Scott Adams-ügy lényegét.

Épp a baloldal kettős mércéje miatt azonban a baj sokkal nagyobb, mint egy népszerű karikaturista dühödt, igazságtalan verbális ámokfutása.

Az ügy arra világít rá, milyen útra lépett Amerika sok évvel ezelőtt, hová vezet a kollektivista Woke Új Világ, és hogy történhet meg az, hogy emberek halálkomolyan megint faji kritériumokban gondolkodnak az – egyelőre – szabad világ centrumában. Akinek hozzám hasonlóan fontos Amerika és az, amit Amerika jelképez (az egyéni szabadság, a joguralom, a szabad piacra és limitált kormányzatra való törekvés, valamint nem az egyenlőség, hanem az esélyegyenlőség), annak meg kell látnia az intő jeleket.

A Rasmussen konzervatív közvéleménykutató intézet februári felmérése (ezer fős mintán) kimutatta, hogy a megkérdezettek nagy többsége (79%) szerint nemcsak fehérek lehetnek rasszisták, de feketék is (ez ugye tabunak számít művelt értelmiségi körökben). Arra a kérdésre, mit gondolnak arról a kijelentésről, hogy rendben van fehér bőrűnek lenni (“It’s OK to be white”), szintén nagy többség (72%) igent mondott, ami jó hír; igen ám, de az afro-amerikai megkérdezettek csak 53%-a mondott igent, 26%-uk nemet, 21%-uk nem tudta eldönteni.

(Off: idehaza a 444 képes volt “úgynevezett felmérésnek” nevezni a Rasmussen termékét, anélkül, hogy jelezte volna, pontosan milyen módszertani kifogása van a poll ellen. Feltételezni sem merem, hogy a szkepszis a neki nem tetsző eredménynek szól.)

A felmérésre reagálva a korábban magát a feketék támogatójának nevező Scott Adams a YouTube-műsorában teljes kiakadásának adott hangot: “gyűlöletcsoportnak” nevezte az érintett feketéket, és közölte, hogy “a dolgok jelenlegi állása alapján a legjobb tanács, amit a fehéreknek adnék, hogy húzzanak el a francba a feketéktől, húzzatok a faszba. (…) Mert ezt nem lehet helyrehozni. (…) nem hiszem, hogy Amerikában fehér állampolgárként van értelme tovább próbálni segíteni a fekete állampolgároknak. Ennek nincs értelme. Nincs többé racionális impulzus.”

Dühös, általánosító, és bízvást rasszistának nevezhető kirohanás – de tévedés és aránytévesztés ezt a reakciót a botrány fő tárgyának megtenni. A 65 éves Adams ezzel kinyilatkozta magát az amerikai közéletből, az 1989 óta futó (leginkább a céges kultúrát kifigurázó, de az elmúlt években a woke identitáspolitikát is gúnyoló) zseniális Dilbert képregények közlését százával állították le az amerikai lapok (köztük pl. a The Washington Post és a USA Today) – remélem, a szerző ott, ahová maga is költözött, távol az őt zavaró feketéktől, egyszer megtalálja a belső békéjét.

Ennyit Adamsről.

Beszéljünk akkor – a mainstream amerikai média helyett is, amelyik ezt a feladatát nem teljesíti – a botrány valódi tárgyáról: arról, hogy afro-amerikaiak 47 százaléka (és számos fehér) szerint vagy nem oké, hogy valakinek fehér a bőre, vagy valamiért nem tudja eldönteni, ha neki szegezik a kérdést. Hogy kerül egy ilyen vélemény a fejükbe?

Ez az attitüd ugyanis akkor is problémás, ha tudjuk, hogy az “It’s OK to be white” kifejezésnek odaát kontextusa van, 4chan-es széljobbosok és az alt-right használta, de mint minden felhasznált szlogen, ez is megáll önmagában, a Rasmussen kérdése pedig magára az állításra vonatkozott.

A polkorrekt narratíva szerint ez is a ravasz fehér tematizáció és az ön-viktimizálás része, hogy megint minden a fehér (és természetesen férfi) emberről szóljon, manipulatívnak tartva a feltételezett visszakérdezést: miért, hát csak nem gond a fehér bőrszín? Merthogy a mindenkori valódi áldozat kizárólag színesbőrű lehet.

Hosszú évek permanens, illiberális akadémiai- és média-agymosása kellett ahhoz, hogy valaki ne iszonyatosnak és dermesztőnek, hanem normálisnak tartsa azt, hogy bármely bőrszín lehet “nem oké”. Az agymosott Amerikában “kritikai fajelmélet” néven lehet fajilag uszítani a campusokon “a” fehérség ellen, ami az olyan szerzők, mint Robin di Angelo, Ibram X. Kendi vagy bell hooks szerint egyfajta eredendő, transzgenerációs bűn.

A rasszizmus minden elképzelhető definicióját kimerítve a fehér bőrszínt olyan tulajdonságokkal azonosítják, mint az elnyomás, a magabiztosság, az arrogancia, a tudatlanság, az alázat hiánya – mint az a Coca Cola egyik elhíresült céges tréningjéről kiszivárgott (remélem, utólag még készül erről egy Dilbert).

Nem egy fehér értelmiségitől láttuk az elmúlt években – legutóbb Sally Field színésznőtől -, hogy gyakorlatilag bocsánatot kérnek a bőrszínűkért és privilégiumaikért, sok évtizeddel a szegregáció vége után, feketék generációinak sikeres integrációja után, sikeres esélyegyenlősítő, pozitív diszkriminációs programok sora után. Ez még kínosabb, mint a letérdelés.

A legégetőbb probléma e téren valószínűleg a rendőri erőszak, de az meg a Statista adatai szerint elsősorban fehéreket sújt, másodsorban feketéket. Mint mindenhol, természetesen az amerikai rendőrségen is van rasszizmus, de pont a szélsőséges Black Lives Matter által előhozott legfőbb példa nem ezt igazolja: a George Floyd-gyilkosság. Felháborító volt és brutális, de nem fajgyűlölet volt az oka. A médiaképek által sugallt klisék működtek: feher rendőr bántalmaz hosszú perceken át egy fekete férfit, ennyi elég volt.

És hogy mi van mindemögött? A fehér bőrszínnel szembeni permanens bűntudatkeltés és uszítás mögött? A kapitalizmus elleni hadjárat mögött, a klímaharc jegyében? Természetesen a Nyugat elleni háború, a saját értékrendünk és civilizációnk elleni háború. “A Nyugat legitimitásának eltörléséhez a jelek szerint először a nyugati társadalmak többségi rasszát alkotó emberek legitimitását kell eltörölni. Amihez a fehér emberek démonizálása szükséges” – írja új könyvében Douglas Murray.

Ennél fenyegetőbb cancel culture-t garantáltan nem fogunk látni.