Törökországban nem történt semmiféle változás, hiába is várták az ellenzéki választók, a baloldali nacionalisták, szekularisták, liberális demokraták, s egyéb jobbközép – vagy balközép erők.
Erdogan stabilan meg tudta tartani pozícióját annak ellenére, hogy a török fizetőeszköz lassan a pesóval, vagy a bolívarral vetekedhet a hiperinflációs versenyben, a korrupcióval átszőtt etatista gazdaság minden releváns mutató szerint stagnál, a joguralom és a fékek-ellensúlyok rendszere a 2014-es katonai puccs óta jelentősen sérült, az ankarai elnöki hivatal már kezd szultáni szerájként funkcionálni, a földrengések következtében kártyavárként összeomló háztömbök pedig a rendszerszintű korrupciónak is ékes példái voltak.
Erdogan személye az utóbbi években, s kiváltképp a katonai puccs után rendkívül problémássá vált. Ami 2014-ben történt, sokféleképpen értelmezhető: a kemalista hadsereg elitjének szempontjából az erdogani adminisztráció reakciós irányba indult, s szembefordult a török republikánus hagyományokkal, amit meg kellett akadályozni, Erdogan viszont frissen nyerte meg az első közvetlen török elnöválasztást, s hogyha megingott volna a széke, talán Szíriához hasonló polgárháborús helyzet lett volna úrrá, ami egy NATO-tagországban egyáltalán nem hiányzott.
Azonban 2014 után kíméletlen zsarnokság épült ki a katonai felkelésre hivatkozva. Az elnök a köztársaság nevében centralizálta az elnöki hatalmat, az alkotmányosság őreként szolgáló parlament és bíróságok intézményeit háttérbe szorította vagy szisztematikusan leépítette, feltöltve a saját pártkádereivel.
Újságírókat és civil aktivistákat börtönöztetett be, s külpolitikájában agresszív retorikával rúgta össze a port az Európai Unióval és a szomszédos közel-keleti országokkal, miközben Putyinnal épített ki olyan szívélyes kapcsolatot, hogy Bassar-el Aszad már el is kezdhetne féltékenykedni.
Azonban ez még mindig semmi. 2019 óta intenzív katonai hadműveleteket folytat az erdoganosított török hadsereg Iraki és Szíriai-Kurdisztánban, falvakat, városokat bombázva, törvénytelenül megszállva, ezzel is meghálálva a kurdok hősies harcát az Iszlám Állam terroristáival szemben. Nem mellesleg az a gyanú is felmerült hogy Erdogan az iszlamista felkelőkkel is együttműködött a kurdokkal szemben, “ellenségem ellensége a barátom” alapon.
Legutóbb Ankara nem sokkal azután kezdeményezett katonai agressziót az iraki kurdok ellen, hogy Oroszország önkényesen megtámadta Ukrajnát.
Will Turkey’s Kurds upset Erdogan’s re-election?
Kurds who have long felt sidelined in Turkish politics could have a decisive role in a closely fought May election that will determine whether President Tayyip Erdogan extends his rule after more than two decades in power. #News #Reuters #newsfeed #world #Turkey #politics #election #Kurds #TayyipErdogan Subscribe: http://smarturl.it/reuterssubscribe Reuters brings you the latest business, finance and breaking news video from around the globe.
Ilyenkor kellene feltennünk a kérdést: az, hogy a NATO-tagság mögé bújva a katonai szövetség második legerősebb hadseregét fenntartó kormány úgy nyomhatja el a saját népét, s gyarmatosíthat más népeket, ahogy jónak látja, rendben van-e?
Miért érdeke az Egyesült Államoknak, hogy egy olyan iszlamizálódó-autokratizálódó Törökország mellett álljon ki, mely folyamatosan meghazudtolja helyét az euroatlanti szövetségi rendszerben? S miért hagyja figyelmen kívül a kurd ügyet, miközben Kurdisztán több tízmilliós lakosságával, erős nemzettudatával, demokratikusabb és szabadelvűbb értékrendjével egy erős és fontos szövetséges lehetne az Egyesült Államok és Európa számára?
Miután a soviniszta török katonai elit az első világháborúban módszeresen kiirtott több százezer kurdot és egymilliónyi örményt, az antant csapatokat legyőző modern török nemzetállam – Párizs és London jóváhagyásával – kisemmizte, páriává tette a kurdokat Musztafa Kemál Atatürknek meghajolva, akinek hívei az Erdogan-ellenes pártok soraiban is megtalálhatók.
Ugyanezt tették a brit és francia gyarmati sor alól függetlenedett Szíria és Irak baloldali nacionalista vezetői is, akik bár szocialista eszméket vallottak, a kurdok számukra nem voltak egyenlőek, perifériára taszították, hitük gyakorlásában drasztikusan korlátozták őket, miközben falvaik és városaik ellen időnként portyákat szerveztek, ha kicsit is felszólaltak az önrendelkezés és függetlenség érdekében.
Ezért a hányattatott sorsért a kurdokat kárpótolnia kell a Nyugatnak, hisz részben elődeik felelőssége az, ahová fajult a közel-keleti helyzet. Persze, Amerika ezt részben megtette azzal, hogy Irakban Szaddam Husszein uralmának megdöntése, Szíriában pedig az Aszad-klán elleni felkelés támogatása, és az abból kibontakozó polgárháború lehetőséget adott arra, hogy a kurdok az iszlamistákkal folytatott hősies harc mellett megszervezzék a régióban önálló közintézményeiket, parlamentjeiket, katonai milíciájukat, s gazdasági életüket.
Akár az is elmondható hogy az Egyesült Államok által elősegített közel-keleti folyamatok vetítették előre a kurdok önállósági törekvéseinek előmenetelét mind Szíriában, mind Irakban.
Kurdisztán sokkal közelebb áll a nyugati világhoz, mint Törökország, amely a történeti sérelmeire hivatkozva éppúgy ideologizálja meg expanzív-agresszív lépéseit, mint ahogy a Nyugat által sokáig megbízhatónak vélt Putyin is. Ha Amerika továbbra is egy háborús agresszor kígyót akar melengetni a keblén, akkor előbb-utóbb felkészülhet arra, hogy az Arab Tavasznál még drasztikusabb és még katasztrofálisabb, kiterjedtebb konfliktusnak lehetünk szemtanúi.