Egyéni hősökre van szükség, bármit énekelt is Tina Turner (RIP).
Bátor individuumokra, olyan emberekre, akik célt tűznek ki maguk elé, és megcsinálják, vagy legalább megpróbálják; akik nem érik be a kiválóságnál kevesebbel; akik a legmagasabb hegyre törnek; olyanokra, akik pont leszarják, mit gondolnak róluk mások, és mennek a saját útjukon – nem pedig olyanokra, akik a fotelből megüzenik, hogy hát sajnálatos, ami történt, de így jár, aki a) hősködik, b) túl nagyra tör, és főleg c) nem tartja magát a Kollektíva kijózanító, morális autoritásnak tekintendő bölcs útmutatásához.
Suhajda Szilárd tragédiája kapcsán számos kioktató, középszerűséget prédikáló, “szenvedélybetegségről” deliráló, a hegymászó bizniszt, a szent természet “kolonizálását” kárhoztató komment jött velem szembe, amelyek általános érvényű filozófiát próbálnak kanyarítani abból, amit Tendzing Norgaj nepáli serpa 1953-ban, a Mount Everest Edmund Hillaryvel történt megmászása után mondott: eszerint “a csapatmunka a siker egyetlen kulcsa, és az önzés csak kicsivé teszi az embert.”
Ez talán – talán! – érvényes tapasztalat lehet a hegymászói kultúra egy részénél, de a szó nemes értelmében vett “önzés” (tehát a racionális érdekérvényesítés objektív tények és saját, belső morálunk alapján) a legtöbbünk életében, akik nem a Mount Everestet próbáljuk megmászni, az elképzelhető leghasznosabb erény. Nem kicsivé, hanem szabaddá és bátorrá tesz.
“Nincs bennem zsigeri félelem. Egészséges félelemérzet viszont annál inkább. És ez fontos is, kell is hogy legyen! Segít ébernek lenni. Ugyanakkor mindig döntés- és cselekvésképesnek kell lennem: az állandó félelem megbénítana. A halál állandó lehetőségének tudata szintén nem segítene. (…) az élmények hatására megacélosodik a lelked. Mindenféle értelemben megváltozik az ingerküszöböd. Megtanulsz nagyon objektív és analitikus lenni, és nem közömbösen, mégis hidegvérrel kezelni a legnehezebb pillanatokat is: pont azért, hogy ne blokkolj le, hogy tudj dönteni és cselekedni! A lelki feldolgozás egy későbbi folyamat lesz” – nyilatkozta.
Nem a hős Suhajda Szilárd tragédiáját kéne a pitiánerség és a középszer hirdetésére felhasználni.
A legelképesztőbb megnyilvánulást ezzel kapcsolatban az általam egyébként tisztelt Diétás Magyar Múzsa tette közzé, amelynek szerzője szerint a hegymászásnál “az egyetlen elfogadható cél a természet és ember harmóniájának megélése. A teljesítmény hajhászása, a különféle ranglisták, nehézségi fokozatok és hasonlók taszítanak.” Oké, ez magánügy, amúgy sok sikert eme nem létező “harmónia” megéléséhez. Egyéb fontos üzenet?
Van. “Nyolcasnál (UIAA VIII) nehezebb sziklát nem is másztam soha. Az ilyen motivációt és célokat én tisztátalan dolognak tartom.” Na mostan ez az, ami nem járja. Ez ugyanis a bunkóságon, a határátlépésen túl a – most már valószínűleg nem is élő – Suhajda emberi és morális minőségének a megkérdőjelezése. “Tisztátalan dolognak” tartja a hegymászó azon akaratát, belső motivációját, iszonyatos lelkierejét, hogy felérjen kb. 8780 méterre? És ha már ezt gondolja, miért írja le?
“Suhajda a hegymászást meditatív élménynek fogta fel, célja volt elkerülni a tömeget és egyedül találni magát a hegyen” – írják róla. Hát ezt teljesen megértem. És rettenetesen sajnálom, hogy ekkora ára volt.
