Az Egyesült Államok nagyhatalmi státuszának állítólagos hanyatlása nem új keletű. Magukon az USA polgárain is időről időre eluralkodik a pánikhangulat amiatt, hogy országuk hanyatlik, vagy legalábbis veszít nagyhatalmi pozíciójából. Mióta 1941-ben Henry Luce sajtómágnás „Amerika évszázadának” nevezte a 20. századot (a Life magazin az év februári számában), legalább féltucat alkalommal lángolt fel az USA-ban a hanyatlás-érzés: miután a Szovjetunió felbocsátotta az első műholdját 1957-ben, miután Nixon elnök a többpólusú világrend beköszöntéről beszélt az 1960-as évek végén, aztán az 1973-as olajembargó és a meglóduló infláció után, a Japán gazdasági csoda csúcsán az 1980-as évek közepén, majd Reagan elnök költségvetési és kereskedelmi deficitje idején az 1980-as évek végén, a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően, később a 2008-as gazdasági és pénzügyi válság után, majd a 2012-es „költségvetési szakadék” okán Obama elnöksége alatt.
Ahogy Robert Kagan megállapítja, az amerikaiak a második világháború óta eltelt minden egyes évtizedben aggódtak csökkenő befolyásuk miatt, és idegesen szemlélték, ahogy más hatalmak épp a fejükre igyekeznek nőni. Sokan úgy vélik, az Egyesült Államok nagyhatalmi helyzete jelenleg is hanyatlik Kína felemelkedése miatt, a koronavírus-járvány miatt, az afganisztáni kivonulás miatt vagy az ukrán-orosz háború miatt. A renminbi minden héten letaszítja az amerikai dollárt a trónról, Biden elnök tegnap nem találta az ajtókilincset, a nemzetközi helyzet fokozódik.
*
A közhangulat gyorsan változhat, miként a dolgok állása. 1987-ben jelent meg Paul Kennedy angol történész A nagyhatalmak tündöklése és bukása című kötete, ami instant sikert aratott az Egyesült Államokban, és szerte a világban; a mai napig népszerű olvasmány. A kötetnek leginkább azon megállapítása kapott figyelmet, mely szerint az Egyesült Államok egy „birodalmi túlterjeszkedésben” szenvedő szuperhatalom, ami túlzott nemzetközi kötelezettségvállalásai és túlzott védelmi kiadásai okán közel áll az összeomláshoz, és ezáltal ahhoz, hogy beálljon a történelemből ismert kimerült és csődbe jutott birodalmak hosszú sorába. Az 1987-es októberi tőzsdekrach megfelelő hangulati hátteret biztosított ennek az üzenetnek, miként az amerikaiak afölötti aggodalma, hogy az USA pusztán néhány év leforgása alatt a földkerekség legnagyobb hitelezőjéből adós ország lett a ’80-as évek közepére.
Mindezt kiegészítette a feltartóztathatatlan Japán növekedésről szóló, akkoriban felettébb közkeletű narratíva. Az 1987-es évet megelőző negyed évszázad során Japán gazdasága átlagosan évi 6 százalékkal növekedett, ezért vezető értelmiségiek (pl. a prominens közgazdász Lester Thurow) tudni vélték, hogy a 21. század Japáné lesz, mert az államilag irányított japán gazdaság felette áll az Egyesült Államok piacorientált kapitalizmusának. Emellett komoly emberek jósoltak háborút az Egyesült Államok és állítólagos nagyhatalmi kihívója, a felkelő Nap országa között. Michael Crichton Gyilkos nap című 1992-es nagy sikerű regényében (amiből film is készült Sean Connery főszereplésével) azt tanácsolta az amerikaiaknak, fogadják el a tényt, hogy Japán a világ vezető gazdasági hatalma. Amolyan köztudomású ténykényt kezelték, hogy Japán be fogja kebelezni az Egyesült Államokat, az MBA-hallgatóknak pedig azt tanították, lessék el a japánok üzleti trükkjeit.
De miként is álltak a dolgok valójában 1992-ben? A Szovjetunió, amire sokkal inkább illett a „birodalmi túlterjeszkedés” diagnózisa, mint az USA-ra, 1992-ben már nem létezett; összeomlott, hogy beálljon a csődbe jutott birodalmak hosszú sorába. A Szovjetunió összeomlásával az — állítólag hanyatló — Egyesült Államok maradt a világ egyetlen globális hatalma; 1992-ben beköszöntött az ún. egypólusú világrend. A japán ingatlanbuborék 1992-es év eleji kidurranása pedig olyan ütést mért a kelet-ázsiai szigetország gazdaságára, hogy azóta is csak tántorog, és az elmúlt három évtized fényében meglehetősen ironikusnak hangoznak azok a korábbi kijelentések, hogy Japán lesz a következő „szuperállam”.
1992-ben jelent meg Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című kötete, ami instant sikert aratott az Egyesült Államokban, és szerte a világban. Fukuyama kötetét, mint az amerikai demokrácia és kapitalizmus felsőbbrendűségének manifesztumát ünnepelték. Míg 1987-ben Paul Kennedy volt az ünnepelt szerző, addig öt évvel később, 1992-ben egy japán származású amerikai, Francis Fukuyama. A világban szinte minden egy csapásra megváltozni látszott. Kennedy a maga részéről később elismerte, hogy tévedett.
*
Míg Paul Kennedy 1987-es kötetének azon elképzelése, miszerint negatív kapcsolat állna fenn az országok védelmi kiadásainak nagysága és gazdasági teljesítménye között, mára többnyire elutasításra talál, addig a kötet alapvető koncepciója, miszerint hosszabb távon egyértelmű összefüggés áll fenn valamely ország gazdasági teljesítménye és nagyhatalmi státusza között, széles körben polgárjogot nyert. Manapság közhelyszámba menő felvetés, hogy egyes országok, régiók vagy akár egész kontinensek világban betöltött relatív hatalmi státuszát hosszabb távon relatív gazdasági erejük határozza meg. Azaz, valamely ország, régió vagy kontinens gazdasági felemelkedése magával hozza világban betöltött relatív hatalmi státuszának növekedését (minként gazdasági hanyatlása, annak csökkenését).
E megfontolás alapján tekintették Japánt az Egyesült Államok kihívójának az 1980-as évek végén, és döntően ezen az alapon tekintik manapság Kínát az új kihívónak; illetve általában Ázsiát a Nyugat kihívójának. Ahogy Kishore Mahbubani indiai származású szingapúri diplomata 2018-as kis könyvében („A Nyugat nem bírta tovább?”) sokatmondóan megállapította: az időszámításunk kezdetétől a 19. század második évtizedéig eltelt közel két évezredben mindvégig Kína és India voltak a glóbusz két legnagyobb gazdasága, Európa és Észak-Amerika csak az elmúlt két évszázadban kerekedtek felül. Következésképp, hosszú történelmi távlatból tekintve az utolsó két évszázad pusztán történelmi rendellenességnek tűnik, és az, aminek az elmúlt néhány évtizedben a tanúi lehettünk, nevezetesen annak, hogy a világgazdaság súlypontja az észak-atlanti térség felől fokozatosan Ázsiába tolódik át, leginkább visszatérés e történelmi normalitáshoz.
A 21. században a népesség és a termelés újra Ázsiában koncentrálódik. Kína „olyan hatalmas ország, hogy mellette eltörpül az Egyesült Államok”, ahogy Fareed Zakaria fogalmazta meg 2008-as A posztamerikai világ című kötetében. Kétségtelen, Sanghaj egymagában népesebb, mint Kentucky, Louisiana, Minnesota, Oregon és Tennessee államok együtt; ötször népesebb, mint Norvégia. Sanghaj pénzügyi központja alig kisebb, mint egész Chicago. A 21. század Kínáé lesz, vélekednek sokan, hiszen eddig is Kínáé volt többnyire mindegyik évszázad. Ahogy Kína felemelkedésének elragadtatott szószólója, Peter Frankopan angol történész 2019-es Új selyemutak című ünnepelt kötete hirdeti: régen minden út Rómába vezetett, ma Pekingbe vezet.
*
Az első világháború kitörését megelőző több, mint negyven évben Argentína gazdasága átlagosan évi 6 százalékkal növekedett, és e növekedés megállíthatatlannak ígérkezett. Argentína gazdagabb ország volt Németországnál, Franciaországnál, Olaszországnál. 1910-ben sokak számára tűnhetett megalapozott feltevésnek, hogy a 20. század Argentínáé lesz. Ám a történelem útjai kifürkészhetetlenek: a latin-amerikai országról manapság a futball és a tangó mellett az államcsődök, a valutaválságok és a hiperinfláció véget nem érő sorozata juthat leginkább eszünkbe. Argentína 20. századi történelme valójában annak lett iskolapéldája, hogy egy gazdag ország miként képes kitartó munkával leküzdeni magát a fejlődők közé.
Az argentin gazdaság válságról válságra bukdácsolt a múlt század során (az elmúlt hetven év harmadában recesszióban volt), miközben demokratikus és diktatórikus időszakok váltották egymást. Argentína gazdasága valójában sosem volt modern: a gyors növekedés első világháborút megelőző évtizedei alatt a gazdaságot döntően a mezőgazdasági termékek (szarvasmarha, nyersbőr, gabona) exportja húzta, melynek legfőbb haszonélvezője a földbirtokos elit volt, ami politikai befolyását kihasználva akadályozta az ország szükséges iparosítását; erre válaszul következett — az Argentínában mai napig népszerű — peronista gazdaságpolitika, ami a központi tervezés, az importhelyettesítő iparosítás, a protekcionizmus és a populista jövedelem-újraelosztás politikáinak keveréke, és ami látványosan nem működött.
*
Ha valaki 1850-ben azt jósolja, hogy az Egyesült Államok száz éven belül világhatalommá válik, az illetőt nem vették volna komolyan. Európában 1900-ben valószínűleg csak kevesen gondoltak arra, hogy két évtizeden belül — korábban soha nem tapasztalt méretű — háború pusztít majd az öreg kontinensen, melyben milliók halnak meg, és melynek eredményeképp négy birodalom bomlik fel, és számos új ország jön létre. Ha valaki 1950-ben azzal áll elő, hogy Japán és Németország fél évszázadon belül a glóbusz második és harmadik legjelentősebb gazdaságai lesznek, az illetőt egyszerűen megmosolyogták volna. Ahogy a Németország felett aratott második világháborús győzelmet követően sem gondoltak sokan arra, hogy Anglia másfél évtizeden belül lényegében elveszti gyarmatbirodalmát.
Why Is America So Rich?
Why is America the world’s richest nation? Is it mostly because of the government, or is it thanks to entrepreneurs and businessmen? Historian Burt Folsom of Hillsdale College explains. Donate today to PragerU! http://l.prageru.com/2ylo1Yt Joining PragerU is free! Sign up now to get all our videos as soon as they’re released.
Talán gondolt arra valaki 1970-ben, hogy pár évized, és a Dél-kínai-tengert érintő területi vitában Vietnam az Egyesült Államok segítségére támaszkodik majd Kínával szemben? 1980-ban kevesen számítottak rá, hogy bő egy évtized múlva a Szovjetunió megszűnik. Vajon Noam Chomsky számított rá 2003-ban, hogy a palaforradalom eredményeképp másfél évtized múlva az Egyesült Államok — megelőzve Szaúd-Arábiát és Oroszországot — a glóbusz legnagyobb olajtermelője lesz? Ha valaki 1980-ban azt állítja, hogy 2023-ban Kínáé lesz a második legnagyobb gazdaság, és Kína lesz az Egyesült Államok nagyhatalmi kihívója, harsány derültség lett volna az illető jutalma. Épp így néhány évtizede még képtelenségnek tűnt az elektromos autó, az okostelefon vagy a mesterséges intelligencia, ami mesekönyveket ír. Ez utóbbira másfél éve sem gondoltunk volna. Valójában az élet minden területéről hosszasan lehetne sorolni a hasonló változásokat.
A világunk húsz, harminc, ötven év múlva másmilyen lesz, mint amilyen jelenleg. Olyan, amire 2023-ban talán nem is gondolunk; olyan, amin csak derülnénk, ha valaki előállna vele. George Friedman szerint a hagyományos geopolitikai elemzés legfőbb hibája, hogy mélységesen hiányzik belőle a fantázia. Az aktuális trendek egyszerű, kritikátlan extrapolációja valószínűleg naiv és megtévesztő. Talán csak az nem lenne meglepő, ha a következő két-három évtizedben lenne még argentin államcsőd. Van, ami mégsem változik.
*
Miként Joseph Nye 2015-ös Véget ér-e az amerikai évszázad? című könyvében megállapítja, egy ország hanyatlása jelentheti egyfelől külső hatalmának csökkenését, másfelől belső állapotának romlását. Míg az első egyfajta relatív hanyatlás, addig a második abszolút; a kettő gyakorta összefügg, de nem szükségképpen. Éppen ezért érdemes leszögezni: az Egyesült Államok esetében az abszolút hanyatlásnak semmi nyoma. Épp ellenkezőleg, népessége fiatal és gyorsan növekszik, várható élettartama folyamatosan emelkedik, és az olyan átmeneti visszaesések ellenére, mint a 2008-as pénzügyi válságot követő recesszió vagy a 2020-as pandémia okozta recesszió, az USA gazdasága évtizedről évtizedre meredeken növekszik. Az Egyesült Államoknak, ennek a fejlett és prosperáló országnak, a hanyatlása legfeljebb viszonylagos lehet, és többnyire így is szokták azt érteni: Amerika évszázadának más országok felemelkedése vet véget. Az amerikaiak menetrendszerű pánikhangulata is sokkal inkább e relatív hanyatlásnak szól, mintsem valamiféle belső visszafejlődésnek.
*
Vasuki Shastry indiai szerző, az IMF és a Standard Chartered Bank egykori munkatársa, Ázsia tündöklése…és bukása? című 2021-es kötetében úgy véli, az Ázsia évszázada körüli hírverés nagyrészt szimpla sikerpropaganda; főként egy, az üzleti életből, a médiából és a tudományos közösségekből származó kiváltságos elit csinálja a felhajtást, akik sokkal inkább Ázsia nagyvárosi központjainak csillogó fényeit ismerik, mintsem a távolabb eső vidékeket.
Nem vitatva a látványos eredményeket, Shastry úgy látja, Ázsia felemelkedése nincs eleve elrendelve, a fényes jövőbe vezető úton taposóaknák sorakoznak. Növekvő társadalmi polarizáció, korrupció, járadékvadászat, gerontokrácia, elöregedés, növekvő szociális elégedetlenség, környezetszennyezés és belső migráció csak néhány azon súlyos problémák közül, amik Ázsia országait — köztük Kínát — terhelik. Fejlődésük eredményeképp az ázsiai országok — sajátos problémáik mellett, mint pl. a gyerekházasságok, szexturizmus, menyasszonyhiány — egyre inkább azokkal a problémákkal kénytelenek szembesülni, amelyekkel a nyugatiak is szembesülnek. Ennek okán Ázsia sem lesz kevésbé sérülékeny, mint a Nyugat.
*
Az Egyesült Államok relatív hanyatlásának narratívája elkerülhetetlenül a potenciális kihívókra irányítja a figyelmet, és ahogy Robert Kagan Made in America című 2012-es könyvében megállapítja, az épp gazdasági csodát produkáló országok többnyire egyike sem szokott — nyílt vagy rejtett — problémáktól mentes lenni. A tapasztalat arra tanít, hogy a gyorsan felemelkedő országok előbb-utóbb olyan nehézségekkel találják szembe magukat, amik aztán megakasztják addigi felfelé ívelő pályájukat. Egy 2011-es nyilvános vitában Henry Kissinger amellett érvelt, hogy Kína a 21. században leginkább azokkal a súlyos belső problémákkal lesz elfoglalva, amiket épp szédületes növekedése hív életre, és főként belső stabilitásának megőrzése fogja majd érdekelni. Következésképp sem ideje, sem ereje nem lesz a világ dolgaival foglalkozni, legfeljebb közvetlen külső környezetére fog figyelmet fordítani. Persze távolról sem szükségszerű, hogy Kína végül Argentína vagy Japán sorsára jusson; nem minden pánik bizonyul utólag vaklármának. Mindazonáltal, ha a történelemnek van tanulsága, akkor az, hogy bármikor bármi megtörténhet, és miközben a világ az Egyesült Államok bukására és Kína diadalára készül, meglehet, a naptár már újra 1987-et mutat.
*
Daron Acemoglu és James Robinson 2012-es Miért buknak el nemzetek? című közös könyvűkben amellett érvelnek, számos történelmi esetpéldával demonstrálva állításukat, hogy hosszabb távon a hatékonyabb, mert nagyobb adaptivitást lehetővé tévő politikai- és gazdasági intézményrendszerrel rendelkező országok képesek prosperálni. A politikai pluralizmus, a szabadversenyes kapitalizmus, a gondolati- és tudományos szabadság intézményes rendszere sikeresebb, mint a politikai diktatúra, az irányított gazdaság, a cenzúra és tekintélyelvűség.
*
A Foreign Affairs 1988-as év végi számában megjelent hosszú esszéjében („USA: Hanyatlás vagy megújulás?”) Samuel Huntington úgy vélte, a hanyatlás-érzés időről időre visszatérő hullámai valójában jót tesznek az Egyesült Államoknak, amennyiben éberen tartják az amerikaiak veszélyérzetét; a hanyatlás Kennedy-féle szószólói pedig nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy jövendöléseik végül meghiúsuljanak. Évekkel később, 1996-os A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című világhíres kötetében Huntington maga szintén a nyugati dominancia korának közelgő végéről értekezett.
*
Az Egyesült Államok hanyatlása nem tűnik küszöbön állónak. De ahogy mondani szokás, igény azért lenne rá. Míg az amerikaiak többségét időről időre elfogja az országuk hanyatlása miatt érzett aggodalom, addig a világ más tájain élők között sokan tenyerüket dörzsölve várják az Egyesült Államok bukását. Kína felemelkedése és a többpólusú világ beköszönte fölötti lelkesedés hátterében sok esetben szimpla Amerika-ellenesség áll, miként az eurázsianizmus és az egyéb pánázsiai eszmék népszerűsége mögött szintén.
*
„Jósolni nehéz, különösen, ami a jövőt illeti”, szól Mark Twain sokat idézett bölcsessége. Az USA és Kína, a Nyugat és a Kelet rivalizálása folytatódni fog. Érdemes ugyanakkor megfontolni: míg az Egyesült Államokban nem épültek pagodák ezrével az elmúlt évtizedekben, és az amerikaiak nem kezdtek el tömegesen hanfut hordani és riksával közlekedni, addig Kínában gomba módra elszaporodtak a felhőkarcolók, a kínai emberek pedig elkezdtek öltönyt és kosztümöt hordani, metróval és személygépkocsival közlekedni. Nem 400 millió amerikai tanul kínaiul, hanem 400 millió kínai angolul. Miként 2014-es Merre tart Kína? című kis könyvében Francesco Sisci olasz sinológus megállapítja: „kétség sem férhet hozzá, hogy Kína idomul a Nyugat értékei által meghatározott világhoz, nem a Nyugat Kínához”.
A modernizáció útjára lépő társadalmak az egyetlen létező mintát követik, a nyugatit. Ennek okán a modern társadalmak idővel egyre jobban hasonlítanak egymásra; az életmódok és fogyasztói szokások idővel egyre inkább hasonulnak. A világon mindenhol egyre több ember alszik, zuhanyozik, öltözködik, dolgozik, eszik, iszik és utazik úgy, mint a nyugatiak. A tudomány, a technika, az orvoslás mindenhol nyugati. Ázsia azért emelkedik, mert nyugatosodik. Úgy tűnik, ahelyett hogy hanyatlana, a Nyugat mindenhol inkább virágzik, és soha a történelem során nem dominálta még ennyire a világot.
