Két fontos tényező miatt lesz a most lezárult klímacsúcs emlékezetesebb az előző 27-nél. Az egyik az, hogy miközben kiderült, globálisan rekord szintet ér el a szénfelhasználás, ezzel szoros összefüggésben pedig ugyancsak rekord szinten van a fosszilis energia CO2-kibocsátása, a COP28 zárónyilatkozata nem olyan radikálisan köszön el a fosszilisoktól, mint azt sokan várták, áttörésről végképp nem beszélhetünk – ami egyáltalán nem baj.
A másik pedig az, hogy a rendezvény házigazdája szokatlan őszinteségével lepte meg a nagyérdeműt: Ahmed el-Dzsaber szultán, az emírségek állami olaj- és gázipari vállalatának (Adnoc) a vezérigazgatója ugyanis közölte, nem kell elsietni a kiszállást az olajból és a gázból, ugyanis a tudomány nem támasztja alá a fosszilis tüzelőanyagok kivezetésének érvét.
“Nincs olyan tudomány, vagy olyan forgatókönyv, amely azt mondaná, hogy a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivonása az, amivel az 1,5-ös értéket el lehet érni” – jelentette ki, akárcsak azt, hogy nem lehet egyszerre leállítani a fosszilis tüzelőanyagok használatát és fenntartani a gazdasági fejlődést, “hacsak nem akarjuk a világot visszavinni a barlangokba”. Ez ütött, és bár a legtöbben a tudományos konszenzussal szembemenő álláspontját bírálták (holott teljesen igaza van, érdemben a fosszilisok kivonásának haszna nincs bizonyítva), a kulcsállítása itt az általános jólét fenntartásának fontossága volt.
Nem egyértelmű ugyanis, hogy minden elszánt klímaaktivistának ez lenne a célja, a jólét és a prosperitás. Azoknak a nemzeteknek a számára is, akiknek a szénen és olajon meggazdagodott országok folyamatosan elő akarják írni, hogy áldozzák fel magukat a klíma oltárán, és inkább ne prosperáljanak, ne használjanak költséghatékony és megbízható energiaforrásokat. (Itt rögtön pontosítanám is e poszt címét is: fosszilis energia és atom nélkül halunk meg mind.)
Pedig ez a kulcsa mindennek: ha egy ország gazdagabb, akkor lényegesen jobban fel tud készülni, jobban ki tudja védeni a klímaváltozás negatív hatásait.
A média nemigen említette meg, hogy még az ENSZ fő pánikkeltő testületének, az IPCC-nek az elnöke is úgy reagált el-Dzsaber őszinteségi rohamára, hogy nem, teljes kivezetésre valóban nincs szükség, a felmelegedés 1,5 fokra való csökkentéséhez elég az olajfelhasználás 60%-os és a földgázfelhasználás 45%-os csökkentése. Tegyük hozzá azt is, hogy a világ legtöbb tudósa valós kihívásnak, nem pedig valamiféle drámai világvégének látja a klímaváltozást.

1920 óta 99%-kal csökkent a klímakatasztrófák okozta halálozás kockázata.
Ennek oka: a gazdagabb társadalmak sokkal ellenállóbbak a katasztrófákkal szemben. (Forrás: Bjorn Lomborg)
De nem is csak a klímakutatókat kéne megkérdezni a javasolt a policyről, hiszen közgazdászok és számos más szakma képviselői nélkül itt nem lehet felelős döntést hozni. Kulcsfontosságú annak megértése, hogy van időnk. Tudásunk és már most is létező technológiáink segítségével tudunk és fogunk is alkalmazkodni a kihíváshoz – de a környezet, a klíma csak egy szempont a több közül.
A másik az általános jólét, az, hogy mind a 8 milliárdunk ne csak túléljen, de jól is éljen, legyen élelme, vize, jövője. Nincs az a klímavészhelyzet, ami indokolná az energiafelhasználásunk 80 százalékát kitevő fosszilis energiáról való teljes lemondást, és obskurus, piac- és vállalkozásellenes, zöld-szocialista gazdaságpolitikák ráerőszakolását egész kontinensekre.
Ami pedig a teljesen túlértékelt zárónyilatkozatot illeti (az 1992-es riói klímacsúcs óta lényegében semmilyen intézkedésnek nem volt kihatása a CO2-re, irdatlan milliárdok mentek el valódi és álproblémák kezelésére), az utolsó napon végül “kompromisszumos” megoldás született: a szélsőségesek követelése dacára nem a fosszilisokról való teljes lemondás (tehát se olaj, se szén, se gáz, csak gondoljunk bele), hanem “igazságos, rendezett és méltányos megválásról” van szó, annak érdekében, hogy 2050-re elérhető legyen nettó nulla részarányuk. Nem mintha ennek elérésére lenne esély.
Legkésőbb ezen a ponton megjegyezném, hogy mivel már jó ideje nem vagyok “klímatagadó”, nem ellenzem a fosszilisoktól való fokozatos, racionális megválást – de csak, ha elértük azt a fázist, amikor a túlúlélésünkhöz egyelőre nélkülözhetetlen olajat, gázt és szenet más kellő mennyiségű, olcsó alternatív energia ki tudja váltani, főleg az atom. Ma még egyáltalán nem ez a helyzet – márpedig az ember elemi szükségleteinek abszolút elsőbbséget kell élveznie minden más, ideológiailag motivált szemponthoz képest.
Ahhoz pedig, hogy a szabad vállalkozások, kutatók továbbra is azt nézhessék, mi szolgálja az ember – nem pedig az elvont, mitizált “természet” – érdekeit, ideje lenne végre elismerni, hogy a profitszemlélet kiiktatása, a beteges antikapitalizmus csak kárt, és ami azzal egyenértékű: szocialista agóniát fog okozni. Az emberiség javaihoz, tudásához hozzájáruló kreatív kapitalistáknak teljesen jogos a profitigényük.
Vállalkozásokból profitálni van annyira morális, mint a természetet védeni.
“Dubaj csillogó oázisában világossá vált, hogy az olaj, a gáz és a szén sem fog egyhamar eltűnni, bármennyire szeretnék is ezt a nyugati Gréták. Hogy miért? Mert – kapaszkodjanak meg – India, Kína, Brazília és más nemzetek nem hajlandók feláldozni gazdasági egészségüket a mi zavart antimodernizmusunk oltárán” – írja remek Spiked-cikkében Brendan O’Neill, aki a fő globális érdekellentétnek “a modern világba belefáradt nyugati ideológusok és a modern világba bekapcsolódni vágyó fejlődő országok” közti konfliktust látja.
A harmadik világ, bocsánat, a “globális dél” számára a szén, az olaj a szó szoros értelmében élet-halál kérdése, ott fel sem merül, hogy a szélturbinák vagy a napenergia a teljes energiaszükségletüket ki tudná váltani. Ők nem egyszerűen túlélni, de gazdagodni szeretnének, és ehhez minden joguk megvan, ha ehhez új szénbányák kellenek, akkor hajrá.
Egy német lap kifejezésével a 70 százalékban szénfüggő indiaiak “jogot formálnak egyfajta ‘szén-térre’, amely biztosítja számukra a gazdasági felemelkedést”, és ezt csakis üdvözölni lehet. Akárcsak azt, hogy a német energiapiacot felügyelő hivatal, a Szövetségi Hálózati Ügynökség a hálózati biztonságra tekintettel megvétózta a kormány tervét, hogy bezárják a széntüzelésű erőműveket (miután Németország sorozatban állította le biztonságos atomerőműveit, amihez tényleg csak gratulálni tudunk).
Nincs a nyakunkon a klímakatasztrófa. A tengerszint még az ENSZ szerint is száz év alatt közel 1 métert fog nőni. Tuvalu nem süllyed el, együtt emelkedik a vízszinttel, a területe még növekedett is az elmúlt években. A jegesmedvék nemhogy nem halnak ki, de számuk egyre nő, az 1960-as évekbeli 5 -10 ezer egyedről mostanra 26 ezerre emelkedett. A klímavédők által szintén temetett ausztráliai Nagy-korallzátony él és virul, felszínének kétharmada az 1985 óta látott legmagasabb koralltakarót mutatja.
Ideje leszámolni a hazug mítoszokkal, a szélsőségesen túlzó klímanarratívákkal, amelyek kizárólag a fosszilis energia rizikóit veszik figyelembe, az előnyeit nem. Ideje az egyének és a nemzetek gazdasági szabadságát és prosperitását legalább annyira fontos szempontnak tekinteni, mint a környezet (nagyon is fontos) védelmét. Még amíg nem késő.
A klíma-kommunistákat nem érdekli az emberi élet és a szabadság