A demokrácia a legrosszabb kormányzati forma, kivéve minden mást, amit eddig kipróbáltunk, mondta Churchill egy 1947-es parlamenti beszédében. Sokan azt hiszik, ez csak egy bon mot (“humorbomba”), noha két és félezer éve ismert szomorú valóság a demokráciával való intellektuális és politikai küzdelem.
Istennek és a hagyományoknak, illetve az ezeken alapuló polgári habitusnak (most nem említem a filozófiai belátásokat) az erkölcsi és politikai rendből való kiürülésével párhuzamosan a (kezdetben félig-meddig még Istenre hivatkozó) joguralmi és emberi jogi, mindösszesen liberális alkotmányosság az egyszemélyi ÉS a többségi zsarnokság elleni védekezés jegyében erősödött meg a civilizált országokban (előbb az angolszász földeken, majd különböző fogékonysággal a kontinensen) – tehát még egyszer, egyaránt az egyszemélyi és a többségi zsarnoksággal szemben.
Ez a – nevezzük így – alkotmányossági kultúra Magyarországon csaknem teljesen hiányzik, mert bár vannak eszmei forrásai az Aranybullától és a nemesi kiváltságőrzéstől a protestáns pamfleteken, a felvilágosodás röpiratirodalmán és a reformkor céljain át egészen a rendszerváltás korának elvetélt értelmiségi politizálásáig (amely azonban legföljebb a korábbi alkotmányjogunkig, a politikai kultúrába viszont alig-alig jutott el), a liberális rendszerekre jellemző polgári gazdagság, képzettség és öntudat, ami a rezsimek kultúráját és kontrollját jelenthetné, csaknem ismeretlen a hazánkban.
Így a tömeg, amely a demokráciát éli, ezt ennek liberális jegyei nélkül teszi, de maga az ún. progresszív értelmiség sem veszi komolyan a demokrácia civilizatórikus és kulturális feltételeit. Ennek a felületességnek itt most csak két világos jegyét említem. Ezek közül egyszerűbb belátni a ráolvasásos demokratikus átmenet fixációját (azt hiszik, hogy a csupa jó, elengedhetetlen liberális mozzanatnak már a felemlegetése is ezek választására kellene, hogy indítsa a tömeget, vagy ha nem teszi, akkor az a tömeg fasiszta). Ennél egy kicsit összetettebb elemzést kívánna a progresszívok hajlama a piacgazdaság kritikai elfojtására, illetve a kultúra dezorientálódását eredményező woke és a migráció lebecsülésére.
A konzervatizmus szkeptikus az emberrel szemben, ezért kivált szkeptikus a tömeggel és az embereket tömeggé szervező politikai populizmussal szemben, amelyek az emberi késztetések amúgy is korlátos erkölcsi tartalmát, ésszerűségi korlátait és közösségi konzekvenciáit gyakorlatilag gleichschaltolják. Ez a korábbiakból következően egyformán igaz Magyar Péter, Gyurcsány és Orbán hívei nagy részének működésére is. Isten, a “nagy hagyomány” és a polgárosodás – a szabadság referenciális/narratív közege – elerőtlenedésével a tömeg a populizmust kimaxoló vezér nyomába szegődik, az igazságot a mozgalommal teszi egyenlővé, az eszköz céllá, az ellenfél ellenséggé válik a szemében.
Minél nagyobb a hiány, ami a preegzisztens, demokrácia előtti kor mai lenyomatában (töredékes, palimpszeszt kultúra) és a Maslow szerinti szükségletekben (az egzisztenciális és érzelmi biztonság terén) van, annál könnyebb a vezér dolga. Item: ez a korábbiakból következően egyformán igaz Magyar Péter, Gyurcsány és Orbán híveinek nagy részére is, akik értelemszerűen ugyabból a népből és kompetenciakészletből valók.
A vezér már használja, de egyre jobban fogja használni a digitális technológia és az algoritmusok adta hatalmat, ezért a szabadság és az autonómia ügyét még a kevésbé defektusos politikai kultúrákban is egyre komolyabb kihívások érik: a gazdasági és a kulturális stabilitás széttartó pályán mozognak, két oldalról támadják a szocialitást, a populista eszközök kilúgozzák a szabadság és a szabad interakciók individualista alapjait, a liberális nemzetstratégiák helyét máris átvette az eseti progresszív taktikázás, és ez megtörtént már az antimodernista (szélsőjobbos) áramlatokkal szembeni utóbbi tizenöt évnyi harcot megelőzően: valójában nem értjük a Nyugat dinamikáját, az eresztékek recsegnek-ropognak a hatalmi harcban, a rendszerellenesség fokozatosan szivárog be a liberális demokráciák önképének és önvédelmének résein, a mainstream, “legacy” politikát belakta a saját magával szembeni irracionális öngyűlölet, nyomában a tanácstalansággal és a kontraszelektált, légnemű politikusok mellébeszélésével (ha nem épp ijesztő sarlatánságával).
Magyar Péterből még valóban bármi lehet a saját mai céljaitól és akaratától függetlenül is, mert keveset tud még a követői hajlandóságáról. Orbánnál sokkal nehezebb dolga van, ha a legjobbat képzeljük belé: nem elég propagandával mosnia az agyakat, hanem – a cél érdekében talán megbocsátható kampányüzemmódját lezárva, ha le tudja – szisztematikusan produktív cselekvésre kell bírni a népét, hogy abból ráadásul ilyen fenntartható kultúra álljon elő, miközben a nyugati világ a legjobb esetben is reaktívvá válik, a politikai kultúrája ellenmozgalmak prése alá került.
Ennél kétségtelenül sokkal könnyebb lenne csak Orbán jobb kiadásává válnia. Az, hogy nincs igazodási pontunk se Európában, se a világban, nehézzé teszi a magyar népi kompetenciák igazítását is, és ez megint csak az autoriter voluntarizmusnak kedvez, ahogy a Tisza párt egymásnak ellentmondó russzo- és eurofil üzenetei is arról tanúskodnak, hogy nincs megváltó paradigma a tarsolyban, csak az előrehúzás, a másolás és a minta kritikája.
Az írás Béndek Péter Facebook-oldalán jelent meg először. Utánközlés a szerző engedélyével. Címlapfotó: MTI.
“A piacgazdaság szétverve”: a jogállamiság mellett a kapitalizmust is újra kell építeni
