Hiába volt a nemzeti újjáépítést hirdető magasztos hazafias szlogen a vesszőparipája Donald Trump kampányának, valahogy neki sem sikerült ezt az ígéretet beteljesítenie. Trump nem Amerikát tette naggyá, hanem saját magát, ez is volt alapvetően a célja.
Amerika gazdasági stagnálásán nem tudott változtatni, a latorállamokat nem sikerült megfegyelmeznie, társadalmi egységet semmilyen ügy mentén sem tudott kivívni, és a tömeges migrációnak sem tudott megálljt parancsolni, holott ez a téma volt a vesszőparipája. Nem teremtett új korszakot, nem hozott paradigmaváltást, nem rázta fel tunya állapotából az országot. A külpolitikája azonban kifejezetten sikeres volt, erősítette az USA tekintélyét és nagyhatalmi súlyát a világpolitikában, támogatta és megerősítette Izraelt – azonban az elnöki intézmény nimbuszán sokat rontott megosztó személyisége, ami a világ első írott alkotmányával rendelkező amerikai demokrácia stabilitásán is rést ütött.
Trump személye – akár tetszik akár nem – sokkal meghatározóbb Amerika politikájában mint hinnénk, nem csupán a republikánus, hanem a demokrata pártban is. Furcsamód Donald Trumppal szemben a demokraták mindig szürke eminenciásokat indítottak, akik jellegtelen, színtelen-szagtalan bürokraták és politikai túlélők, sokat nem tudnak róluk az emberek, s ebből kifolyólag nem is bírnak olyan nagy népszerűséggel, sosem lesznek olyan felejthetetlen ikonok, mint Barack Obama, Bill Clinton, vagy az alelnöke, Al Gore.
Hillary Clinton, Joe Biden, majd Kamala Harris szavazatai is orrbefogva behúzott Trump-ellenes protest szavazatok voltak és lesznek. Trump pedig egy értékrendileg kiüresedett, vezérelvű republikánus pártot teremtett, ahol már egyetlen valamirevaló párton belüli kihívója sincs. A Lincoln által alapított republikánus pártot egy nagyszájú és szeszélyes ember irányítja, aki egyszerre akarja képviselni – immár plebejus jobboldaliként – a kétkezi munkásokat a polgári középosztály és a nemzeti burzsoázia tagjaival együtt, s egyszerre akarja erősíteni Amerika nemzetközi tekintélyét és leamortizálni az euroatlanti szövetséget.
Kínával és Iránnal szemben erélyesen fellépne, de a véres hódító, területrabló háborút folytató, atomháborúval fenyegető Oroszországgal szemben megengedő és kompromisszumkész - ugyanakkor Ukrajnát is támogatta fegyverekkel még a regnálása idején. De kérdés, hogy miért is bízzák egy olyan emberre a szabad világ egyetlen szuperhatalmát, aki még a választási szlogenjét is lopta, méghozzá Ronald Reagantől? Ez olyan személyiséget tükröz, akinek saját dicsfényén túl semmi sem szent, még a republikánus pártot megújító konzervatív, hívő politikus emlékezete sem.
Ronald Reagan viszont valóban naggyá tette Amerikát. Az adócsökkentő forradalom fellendítette az amerikai gazdaságot, kilábalt az stagflációból, megállította a tömeges elszegényedés folyamatát. Az általa elindított Stratégiai és Védelmi Kezdeményezés (SDI), a szovjetellenes gazdasági szankciók fokozása és a határozott antikommunista, terrorellenes, neokonzervatív külpolitika - mely Afganisztántól, Nicaraguán és Grenadán át Líbiáig éreztette a hatását - pedig térdre kényszerítette a szovjet birodalmat, ezzel visszanyerve az önrendelkezést is a megszállás alatt tartott kelet-közép európai blokkországoknak.
A Reagan-érához köthetjük a nyolcvanas évek gazdasági, társadalmi reneszánszát. Az Egyesült Államok soha nem volt olyan öntudatos, erőtől duzzadó nemzet, mint akkor. Nos, Trump a maga szeszélyeivel, protekcionista és agresszív szabadkereskedelem-ellenes nézeteivel inkább Herbert Hooverre hajaz, semmint Reaganre.
Ami pedig Kamala Harrist illeti: ő az a szürke eminenciás, akit kaliforniai ügyészkarrierje során csak szuperzsarunak neveztek a tömeges bebörtönzésekhez vezető, apróbb kihágásokat is zárkával és kényszermunkával jutalmazó csendőrtempója miatt. Úgy vált napok alatt Trump demokrata kihívójává, hogy alelnöki munkásságáról sablonos nyilatkozatain túl semmit sem tudunk.
Nem túl jó alternatívák. Sehol egy háborús hős Eisenhower, egy idealista és nemzetszerető Ronald Reagan, egy szabadelvű Coolidge, vagy egy reformer Bill Clinton. A liberális demokráciák a válságukat élik - főként a megosztó és törzsiesedéshez vezető identitáspolitika miatt -, erre pedig a világ legszabadabb alkotmányával rendelkező, s megszakítások nélkül stabil demokráciának megmaradt Egyesült Államoknak is valamiféle válasszal kéne szolgálnia.
