0

Mi történt a kapitalizmussal? Ruchir Sharma új könyvéről

A történelmet sokféleképpen el lehet mesélni. A szokásos progresszív-balos történet szerint a második világháborút követően a Nyugat a virágzó jólét, a boldog békeidők évtizedeibe lépett. Az 1945 és 1975 közötti három évtized a keynesi konszenzus korszaka, a jóléti állam aranykora, a „szociáldemokrácia órája” (miként Tony Judt történész nevezte), amikor a szociális kiadások váltak a nyugati országok legnagyobb költségvetési tételeivé, miközben a közművek és tömegközlekedési vállalatok számos országban (pl. Anglia, Franciaország) állami tulajdonba kerültek. Ezt a rendszert hívta John Maynard Keynes 1926-ban “félig-szocializmusnak”.

A korszak prominens balos közgazdásza, John Kenneth Galbraith már 1952-es, az amerikai gazdaságról írt könyvében úgy látta, az USA gazdaságának három meghatározó szereplőjévé a nagyvállalatok, a szakszervezetek, valamint a szövetségi kormány váltak, ahol utóbbi kettő “ellensúlyzó hatalomként” működnek a nagyvállalati érdekekkel szemben. A jóléti állam aranykorának kapitalizmusát e három nagy szereplő alkufolyamatai alakították ki, egyensúlyt teremtve a felek eltérő érdekei között, méltányosan terítve szét a gazdaság növekvő termelékenységéből fakadó hasznokat. Ennek volt eklatáns példája az 1950-es ún. Detroit-egyezmény a General Motors és az autóipari munkások szakszervezete között, ami a munkabérek növekedését a cég növekvő termelékenyégéhez kötötte.

A legnagyobb amerikai vállalatok felső vezetői maguk is amolyan “vállalati államférfiként” tekintettek magukra, akiknek legfőbb felelősségük, hogy összhangot teremtsenek a részvényesek, az alkalmazottak és a szélesebb közösségi érdekek között. A balos történetben a “dicsőséges harminc évnek”, a “bőség korának” nevezett időszakot a szakadatlan növekedés, magas foglalkoztatottság és a munkásosztály polgárosodása jellemzi. Egyfajta kertesházas elővárosi idill, melyben már egy egyszerű kétkezi állás is biztos belépőt jelentett a középosztályi jólétbe.

A történet folytatásában ennek az idillnek vetett véget Ronald Reagan és Margaret Thatcher, amikor az 1980-as években kiengedték a vadkapitalizmus palackba zárt szellemét. A keynesi konszenzus ellen folytatott konzervatív támadásukkal leépítették a nagyvállalati érdekeket féken tartó két “ellenhatalmat”. Emellett Thatcher számos állami tulajdonú nagy céget magánosított, többek közt a British Petroleumot, a British Telecomot és a British Airwayst.

Éljen a szabadság, a fenébe is – ilyen kapitalizmuspárti beszédet se mondtak még Davosban

A Szovjetunió bukása a szocializmus és gazdasági tervezés kudarcának történelmi bizonyítékaként megerősítette a "piaci fundamentalizmus" dogmáit. Beköszöntött az USA vezette unipoláris világrend, és a Clinton, Blair és Schröder neveivel fémjelzett Giddens-féle "harmadik utas" szociáldemokrata politika az 1990-es években nem tért vissza a hidegháborús időszak keynesi konszenzusához. Helyébe az ún. washingtoni konszenzus lépett, kiteljesítve a "neoliberalizmus korszakát", melyben a globális nagyvállalatok és a nemzetközi pénz- és tőkepiacok uralják az egyre inkább posztnemzetivé váló nyugati országokat.

Az ily módon fékek nélkül maradt kapitalizmus a korábbi jóléti államokban egyre mélyülő vagyoni- és jövedelmi egyenlőtlenséghez, csökkenő gazdasági növekedéshez, sűrűsödő — köztük a 2008-as évi — gazdasági válságokhoz vezetett, mindezzel újfent bizonyítva, hogy a zabolázatlan kapitalizmus olyan, mint amilyennek Karl Marx a 19. század második felében lefestette.

Az iménti balos narratíva kiváltképp közkeletűvé vált 2008-at követően, és vérmérséklettől függően adták elő ­— Noam Chomskytól Robert Skidelskyn át Paul Krugmanig, valamint számos kópiájukig — mindazok, akik a gazdaságtörténet elmúlt bő fél évszázadának nagy ívű megfejtésével álltak elő. Még Timothy Garton Ash brit történész is a fenti narratívát követi legutóbbi könyvében, melyben bűnbánón állapítja meg, hogy a hozzá hasonló liberálisok az egyéni szabadság terjedéséről szóló álmukat túlságosan szorosan kötötték a "kapitalizmus egy bizonyos modelljéhez".

What Went Wrong with Capitalism című idén megjelent könyvében Ruchir Sharma egy másfajta történetet kínál.
Nem mintha a szokásos balos narratíva máskülönben nem bukna el gyorsan a valóság próbáján. Az Egyesült Államokban Reagan elnöksége alatt valóban csökkent a szakszervezeti tagság aránya, de a csökkenés az 1950-es évek közepétől kezdődött. 1953-ban ­— a csúcson ­— 35 százalék volt a szakszervezeti tagok aránya, és mire 1981-ben Reagant elnöknek választották, lement 20 százalékra. A legmeredekebb csökkenés a demokrata Jimmy Carter elnökségére esett. Az állami alkalmazottak száma Reagan elnöksége alatt valójában több mint egymillió fővel nőtt. 1980-ban a jóléti kiadások összege a GDP 12,8 százalékára rúgott, 1990-ben 13,2 százalékra. Ami pedig a konzervatívok rettenthetetlen fiskális szigorát illeti, míg a második világháborút követő évtizedek átlagos éves költségvetési hiánya 1 százalék alatt maradt, addig Reagan idején 4 százalékra emelkedett. Az államadósság kilőtt, és az Egyesült Államok a földkerekség legnagyobb hitelezőjéből adós ország lett.

Persze Reagan ettől még frappáns szlogenekkel tudta támadni a szövetségi kormányt, jóllehet az 1976-os választási kampányban már Gerard Ford és Carter is lényegében azon versenyeztek, hogy melyikük tudja nagyobb garral ócsárolni a túlméretezett kormányzatot és a nehézkes szövetségi hivatali gépezetet. Ami púder volt a javából. 1945 és 1975 között a Szövetségi Szabályozási Kódex átlagosan 34 ezer oldalból állt, 1976-tól napjainkig átlagosan 140 ezer oldalból. 1981-ben 107 ezer oldalt tett ki 180 kötetben. A legutolsó, 2021-es adat szerint a Szövetségi Szabályozási Kódex 188 ezer oldalból állt 243 kötetben.

Az 1970-es évek közepén az amerikai iparágak átlagosan ezer korlátozó szabályozással szembesültek, jelenleg több mint ötezerrel. Az ún. gazdaságilag szignifikáns jogszabályok száma az Egyesült Államokban évről-évre emelkedik. Paradox módon a növekvő gazdasági szabályozás mögött részben maguk a vállalkozások állnak, melyek a szabályozás testreszabásának kilobbizásával próbálnak piaci előnyhöz jutni. Amihez érdemes megjegyezni, hogy a világgazdaságban jelenleg kevesebb oligopólium van, mint 40-50 évvel ezelőtt, és a nagyvállalatok kisebb gazdasági hatalommal rendelkeznek, mint a második világháborút követő két-három évtizedben.

Akkoriban az olyan amerikai cégek, mint a General Motors, az Exxon vagy az AT&T inkább tűnhettek a kereskedelmi minisztérium egy-egy részlegének, mint valódi piaci vállalkozásoknak. 1967-es könyvében Galbraith maga jellemzi a korszak amerikai gazdaságát úgy, mint a big business és a kormány által szoros együttműködésben menedzselt technokratikus-bürokratikus gazdaságot. Thatcher viszont kétségtelenül fordulatot hozott a brit szakszervezeteknél. Míg 1979-ben a munkavállalók 52 százaléka szakszervezeti tag volt, addig 1990-ben 37 százalékuk. A jóléti állam ellenben távolról sem szorult vissza: 1979-ben a jóléti kiadások összege az Egyesült Királyság GDP-jének 15,5 százalékát adta, 1990-ben 15,2 százalékát, miközben a GDP harmadával emelkedett.

A nyugati államokban a redisztribúció és a jóléti kiadások mértéke jelenleg nagyobb, mint bármikor az 1945 és 1975 közötti időszakban, vagyis a jóléti állam „aranykorában”. 2022-ben az Egyesült Államok a GDP-nek már 22,7 százalékát fordította jóléti kiadásra, az Egyesült Királyság pedig 22,1 százalékát.

Nevezett könyvében Ruchir Sharma úgy véli, a Reagan-Thatcher-féle konzervatív forradalom inkább mítosz, mintsem valóság. Kivált Reagan esetében, akinek nem a kis kormányzat az öröksége, hanem a nagy. Sharma szerint semmiféle fordulat nem történt az 1980-as években.

A két háború és a köztes időszak hozzászoktatta Nyugat-Európa és az Egyesült Államok polgárait a gazdasági intervenciókhoz. Mindazonáltal Keynes maga a fiskális stimulust válságintézkedésnek tekintette, nem a kormányzati működés permanens részének, és a háború utáni első amerikai elnök, Harry Truman még ebben a hagyományos felfogásban alkalmazta a keynesi receptet, amikor az 1948-as recesszióra válaszul növelte az állami kiadásokat. Utódjának, Eisenhower elnöknek 1953-ban, 1957-ben és 1960-ban is kisebb gazdasági visszaeséssel kellett szembenéznie, melyekre mindhárom alkalommal a költségvetési kiadások növelése volt a válasz. 1957-ben Eisenhower afelől biztosította választóit, hogy elkerülendő a gazdasági visszaesést, a kormány „mindent, amit tehet, minden erőt és befolyást, amit bevethet, kellő időben bevet”.

Milton Friedman Chilében – széljegyzetek

Aztán Kennedyvel döntő változás történt. Az 1960-as évektől a fiskális expanzióra többé már nem mint — szükség esetén — bevethető válságintézkedésre, hanem mint a gazdasági növekedés állandó motorjára kezdtek tekinteni. 1961-ben Kennedy azzal az ambiciózus elképzeléssel érkezett a Fehér Házba, hogy az éves gazdasági növekedésnek legalább 4,5 százaléknak kell lennie. Még Kennedy fogadta el, de tragikus halálát követően, már Johnson hajtotta végre 1964-ben azt az adócsökkentést, melynek merőben a gazdaság élénkítése volt a célja. E fiskális keynesianizmus lényegét Walter Heller, Kennedy korábbi gazdasági tanácsadója fogalmazta meg 1966-ban: „Ma már magától értetődőnek vesszük, hogy a kormánynak nem csak időszakosan, hanem állandóan készenlétben kell lennie”, hogy „biztosítsa a foglalkoztatás és a növekedés magas szintjének alapvető stabilitását”.

Paul Samuelson, a korszak vezető keynesiánus közgazdásza valójában már 1955-ben arról biztosította — roppant önhittséggel — az elnök gazdasági tanácsadó testülete által készített éves gazdasági jelentést tárgyaló politikai bizottságot, hogy "megfelelő fiskális és monetáris politikával gazdaságunk elérheti a teljes foglalkoztatottságot, valamint a tőkefelhalmozásnak és a gazdasági növekedésnek egy olyan ütemét, amilyet csak akarunk". Richard Nixon pedig 1969-es beiktatási beszédében kijelentette: „Végre megtanultuk, hogyan irányítsunk egy modern gazdaságot annak érdekében, hogy biztosítsuk annak folyamatos növekedését”. Mindegy volt már, milyen színű egy politikus, „mindnyájan keynesiánusok voltak”.

Mindeközben az Atlanti-óceán másik oldalán, az Egyesült Királyságban az 1960-as évekre szintén kialakult a fiskális keynesianizmus gyakorlata, azzal a különbséggel, hogy a fiskális élénkítés rendre beleütközött a rögzített árfolyam korlátjába, melynek egy „húzd meg, ereszd meg” politika lett az eredménye. 1971 augusztusában aztán Nixon megszűntette a dollár aranyra válthatóságát, amivel az USA számára végképp elhárult minden akadály a költségvetési deficit és az államadósság növelése előtt, és ezáltal más kormányok előtt is.

Jóllehet, Carter már a költségvetési egyensúly erényeiről prédikált, kijelentve, hogy „még a mi nagy nemzetünk sem engedheti meg magának, hogy bármit megtegyen”, elnöksége alatt töretlen volt a költségvetési hiány. Az 1970-es évektől az Egyesült Államok költségvetése évről-évre deficites, államadóssága pedig folyamatosan növekszik. Az egykori krízis üzemmódból alapértelmezett gazdaságpolitika lett. Reagan alatt, már említetten, mindebben nem történt változás.

Az 1970-es éveket megelőzően a fejlett országok kormányai — a háborús időszakok kivételével — ritkán voltak deficitesek, azóta viszont gyakorlatilag megállás nélkül. A gazdaság legenyhébb megtorpanására is fiskális élénkítés a kormányok standard válasza, amennyiben politikailag elfogadhatatlannak tartanak bármiféle visszaesést. A költségvetési deficit és a növekvő államadósság felett érzett politikusi aggodalom jószerével eltűnt. Miként James Tobin, a korszak másik vezető keynesiánus közgazdásza, már 1966-ban megállapította: „Az állami kiadásokkal, költségvetési deficittel és belső államadóssággal kapcsolatos fóbiákat (…) nagyrészt leküzdötték vagy elfelejtették”.

Capitalism is not working for the average person, says Rockefeller International's Ruchir Sharma

Ruchir Sharma, Rockefeller International chairman, Breakout Capital founder and CIO and 'What Went Wrong With Capitalism" author, joins 'Squawk Box' to discuss the problems with capitalism today, whether big government is ruining capitalism, and more.

Manapság a költségvetési deficit olyannyira természetessé vált, hogy nem a szufficites büdzsé számít megszorító politikának, hanem szimplán a deficit csökkentése. A költségvetés kiegyensúlyozása vagy az államadósság csökkentése az új fóbia, ami sokak szemében egyenesen felelőtlen politikának minősül. Az elmúlt évtizedek állítólagos „megszorító” politikája éppen olyan mítosz, mint a jóléti állam halála.

A monetáris politika tekintetében hasonló folyamatok zajlottak. 1936-os magnum opusában Keynes úgy látta, a gazdasági ösztönzésnek a monetáris politika kevésbé hatékony eszköze. Az Általános Elmélet szavaival élve, „sok minden történhet, mielőtt a kehely a szájhoz ér”, azaz a transzmissziós mechanizmus többszörös közvetítettsége miatt a monetáris politika hatása kevésbé kiszámítható, mint a fiskális politikáé. Keynes öröksége, hogy a második világháborút követő évtizedekben a pénzpolitika alárendelt szerepbe került, és legfőbb feladata a költségvetési politika támogatására korlátozódott, leginkább alacsony kamatlábak biztosításával. Vagyis az „olcsó pénz” politikája lett a háborút követő időszak alapértelmezett monetáris politikája. A fiskális keynesianizmus megjelenésével egyidejűleg az Egyesült Államokban beköszöntött a „Nagy Infláció” (1965-1982) korszaka.

Az 1970-es évek amerikai jegybankelnökének, Arthur Burnsnek — paradox módon — az volt a meggyőződése, hogy az inflációt olyan nem-monetáris tényezők okozzák, mint az olajár-emelkedés vagy az ár-bér spirál, így a FED csak sodródott az eseményekkel, miközben az infláció egyre növekedett. A kétszámjegyű pénzromlás letörése végül a Paul Volcker vezette jegybankra maradt az 1980-as évek első felében, amit a Greenspan-éra és a „Nagy Mérséklődés” követett, melyben immáron a monetáris politikára hárult a feladat, hogy az alapkamat negyed százalékpontos ide-oda mozgatásával sikeresen átmanőverezze az amerikai gazdaságot az üzleti ciklusok hullámain.

A rendkívül sikeresnek tekintett, közel két évtizedes (1987-2006) Greenspan-vezette jegybanki időszak valójában jelentős változást hozott az Egyesült Államok monetáris politikájában. Épp csak elfoglalta Greenspan a hivatalát, két hónapra rá, 1987 október 19-én beütött az ún. „Fekete Hétfő”, a legsúlyosabb tőzsdekrach 1929-et követően. A jegybank rögtön kamatcsökkentésbe fogott, valamint Greenspan sietett nyilvánosan bejelenteni, hogy a FED megfelelő likviditást biztosít a pénzügyi rendszernek. A Wall Street-i kereskedők pedig megértették — a később „Greenspan put” néven emlegetett — üzenetet: a jegybank kész monetáris stimulussal megvédeni a befektetők pénzét, épp úgy, ahogy a szövetségi kormány védi fiskális stimulussal a munkahelyeket.

Évekkel később, a japán tőzsde- és ingatlanbuborék 1992-es kidurranásából, és a távol-keleti ország gazdaságának azt követő évtizedes pangásából, a FED szintén azt a tanulságot vonta le, hogy megelőzendő egy általános mérleg-kiigazítási válságot, valamint az azzal járó deflációt, a jegybanknak bőséges likviditás biztosításával szükséges megfékeznie az eszközárak zuhanását. És az Y2K-problémától a dotkom-lufi kidurranásán át 9/11-ig, majd a 2008-as válságig, amit 2020-ban a Covid19-válság követett (a legnevezetesebbeket említve), az amerikai jegybank kétségtelen bizonyítékát adta, hogy nincs az a pénz, amit a pénzügyi rendszer stabilitására hivatkozva ne volna hajlandó a világgazdaságra önteni.

A 2008-as válság e tekintetben szintlépést jelentett: a Lehman Brothers csődjét követő bő egy év leforgása alatt a FED 1,2 billió dollárt bocsátott ki, vagyis többet, mint az azt megelőző száz évben összesen. Majd a következő évtizedben és 2020-ban összességében még annál is sokkal többet.

Szóval a pénz lenne minden rossznak a gyökere?

A gazdasági vezetők válságkezelésének kimondatlan maximája, hogy jobb túlzásba esni, mint óvatosságból kevesebbet tenni a szükségesnél, és azzal katasztrófába sodorni a világgazdaságot. Ami együtt járt néhány korábbi tabu ledöntésével: ötven évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy egy jegybank csillagászati összegben vásároljon különféle privát adósságot, vagy akár csak tízéves államkötvényt; vagy az, hogy egy kormány 170 millió állampolgár bankszámlájára — a szokásos pénzbeli ellátások felett — búsás költőpénzt utaljon. Az újabb és újabb válságok pedig egyre nagyon dózisú stimulussal jártak: az USA szövetségi kormánya a 2001-es recesszió ellen az akkori GDP 3,5 százalékának megfelelő fiskális élénkítésbe fogott, a FED pedig a GDP 0,2 százalékának megfelelő monetáris élénkítésbe; 2020-ban ugyanezek az arányok 9 és 16 százalék voltak.

Nagyon hasonló folyamatok zajlottak az összes nagy kapitalista országban, beleértve az Egyesült Királyságot, Japánt és az eurózónát is. Az euróövezetben a kormányzati ösztönző kiadások a 2001-es 1 százalékról 2020-ra a GDP közel 7 százalékára emelkedtek, az EKB monetáris ösztönzése nulláról a GDP 22 százalékára. Meglehet, az 1990-es évek óta több pénz mozog a világ tőkepiacain, mint bármikor előtte, de azt a pénzt nagyrészt a jegybankok és kormányok pumpálják a világgazdaságba a különböző mentőakcióikkal.

Sharma szerint az elmúlt két-három évtized gazdasági történései valójában a második világháborút követő aranykor egyenes folytatásának tekinthetők. Fiskális keynesianizmus plusz „olcsó pénz”, csak épp jobban kigyúrva. A kormányzat szerepe, mint gazdasági szabályozó, végső adós, az üzleti ciklusok menedzsere és market maker, jelenleg sokkal nagyobb, mint a második világháborút követő évtizedekben volt. A kormányok és jegybankok állandó krízis üzemmódban működnek, és reflexszerűen taposnak a gázra, ha gazdasági visszaesést észlelnek, vagy csak nem gondolják eléggé impozánsnak a kilábalást vagy a fellendülést.

Mindezen fejleményeknek ugyanakkor súlyos következményei vannak. A jegybanki mentőakciók során teremtett rengeteg pénz az eszközpiacokra kerül, ahol aztán újabb, a pénzügyi rendszer stabilitását veszélyeztető, buborékokat generál. Ami természetesen egy ördögi kör. És aminek, nem mellesleg, jelentős hatása van a vagyoni egyenlőtlenségre. 2020 február-márciusában, azaz a Covid19-járvány kitörésekor, a S&P500 index 30 százalékkal esett, hogy aztán egy gyors visszapattanás követően, 2020 végén már újabb történelmi csúcsokon járjon. Közben az USA-ban az ingatlanárak 15 százalékkal emelkedtek.

“Gazdasági semlegesség”: majd a kelet-ázsiai monopoltőke megment minket

A koronavírus-válság két évében az amerikai háztartások nettó vagyona több mint 30 billió dollárral növekedett. Mindenek előtt azon tehetős családok vagyona, akik számottevő értékpapír- és ingatlanbefektetésekkel rendelkeztek. Az Egyesült Államokban a háztartások leggazdagabb 10 százaléka birtokolja a pénzügyi eszközök közel háromnegyedét, és ezen belül a részvények közel egészét. A leggazdagabbak kiváltképp jól jártak. 2020-ban, egyetlen év leforgása alatt, Elon Musk vagyona 20 milliárd dollárról 150 milliárd dollárra emelkedett, Jeff Bezos vagyona 114 milliárd dollárról 200 milliárd dollár fölé.

A fiskális mentőcsomagoknak szintén a legtehetősebbek a kedvezményezettjei. 2008-ban az USA kormánya csak a General Motors és a Chrysler kimentésére 17,4 milliárd dollárt költött. A cégeknek nyújtott 2021-es fiskális mentőcsomag összege 1,4 billió dollárra rúgott. A vállalati kimentéseknek másik kedvezőtlen hatása a fejlett országok gazdaságának „elzombisodása”. Vagyis azon vállalkozások növekvő száma, melyeket az állami támogatások és az olcsó hitelek tartanak felszínen. Egy tizennégy országra kiterjedő 2022-es felmérés szerint az 1990-es években átlagosan százból négy cég tartozott a „zombi” kategóriába, a vizsgálat idején százból tizenöt, vagyis nagyjából minden hatodik cég. Az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Németországban az állami vállatok negyede „zombi”, az Egyesült Államokban az ötöde. Mindez jelentős negatív hatással van a fejlett gazdaságok növekedésére.

Szemben azzal, amit egyes marxisták gondolnak, a második világháborút követő három évtized „államilag irányított kapitalizmusa” nem alakult át „pénzügyi kapitalizmussá” az 1980-as években. Sharma narratíváját követve, amit az ezredforduló óta tapasztalunk, az az államilag irányított kapitalizmus szteroidokon. Sharma egy dologban ugyanakkor feltétlenül egyetért Bernie Sanders szenátorral, az amerikai szélsőbal ikonikus alakjával: a mai kapitalizmus lényegében „szocializmus a nagyon gazdagoknak”. Ami jelentős részben annak a „kimentés-kultúrának” az eredménye, ami a második világháborút követő „dicsőséges harminc év” szellemiségének kulmináló pontja. Mindent és mindenkit megvédeni a piactól. Szegényt és gazdagot egyaránt. Vagy ahogy Ludwig von Mises fogalmazott a múlt század Nagy Válságának éveiben: „A válság, amelyben a világ jelenleg szenved, az intervencionizmus, valamint az állami és önkormányzati szocializmus válsága, röviden az antikapitalista politikák válsága”.

Sharma szerint nem a kapitalizmus vált féktelenné, hanem a bankóprés, amivel az állam rendre meg akarja menteni a gazdasági szereplőket korábbi döntéseik következményétől, beleértve ebben magát az államot is. Könnyen lehet, hogy nem Ruchir Sharma idei könyve jelenti az utolsó szót az elmúlt fél évszázad gazdaságtörténetének értelmezésében, de bizonyosan fontos szempontokat ad a közkeletű balos narratíva felülvizsgálatához.

 

Főbb kútfők:

Galbraith, John K. (2010) The Affluent Society and Other Writing, 1952-1967. Library of America.

Krugman, Paul (2009/2010) Liberális lelkiismeret. Gondolat.

Mises, Ludwig von (2021) Szabadság és tulajdon. Ellenpropaganda.

Reich, Robert B. (2007/2009) Szuperkapitalizmus: Az üzlet, a demokrácia és a mindennapi élet átalakulása. Gondolat.

Sharma, Ruchir (2024) What Went Wrong with Capitalism. Allen Lane.

Skidelsky, Robert (2018) Money and Government: A Challenge to Mainstream Economics. Penguin Books.

- t.i. -